LUTHER ÉS AZ ERÉNYEK CSÖPÖGÉSE

Nem is tudom, hogyan mondjam el. Hogy kikészülök. Hogy van valami abban, amit mondasz, ahogy beszélsz, ahogy egyszer csak olyan leszel, mint valami prédikátor, ami teljesen kiborít.

Az öreg Luther jut eszembe olyankor. Nem rajongok érte, de az Istenért, azt még ő is tudta, hogy az értelem az Ördög szajhája, és hogy nincs nagyobb bolond a földön, mint éppen az, aki nem becsüli meg a szerelem és a jó bor örömét.

És akkor jössz nekem a szemforgató okoskodásoddal. És csupa olyan fordulatot használsz, ami a népvezérek szájából még csak-csak elfogadható, de Tőled - maga az őrület.

Csupa jószándék, csupa becsület, csupa csöpögős erény, hogy a végén még elhiszem, hogy ha öt perc múlva feltámadok, okvetlenül rabszolgának kell születnem, mert az úgy illő, az úgy helyénvaló.

Hát nem érdekel, hogy mi helyénvaló. És nem érdekel az erkölcs. Annyira nem érdekel, hogy ha nem volnék Rád tekintettel, jóval indulatosabban mondanám, hogy ne papolj nekem semmiféle jóról, mert a gyomrom felfordul, ha arra gondolok, hány embert gyötörtek halálra jóakaratú emberek a jó nevében, zászlajukon az erkölcsi felsőbbrendűséggel.

Hadd legyek én csak erkölcstelen, ha mindenáron választanom kell. Hadd utálkozzam, valahányszor erényes emberekkel hoz össze a véletlen. Hadd gúnyoljalak ki Téged és minden mélyen tisztelt bajnokot, aki keresztes hadjáratot indít a Gonosz ellen.

Mert inkább vagyok gonosz ebben a világban, mint hogy még mélyebbre döngöljek akár egyetlen lelket a kárhozottak közül a pokol bugyraiban.

Mert én maga vagyok a Gonosz. A legsötétebb, leggyötrelmesebb poklokból jöttem, hogy elhozzam Neked a Fényt, hogy ne csak tükörvilágok homályos árnyéka maradj, ne csak gyilkos eszköze legyél a Gyűlöletnek, amely, mint annyiszor, ma is bárnybőrbe bújt, hogy a Megváltás nevében szedje áldozatát.

Hát ez az, amit nem tudom, hogyan mondhatnék el Neked. És ha így folytatod, talán legjobb, ha hallgatok.

ŐS-TÉVEDÉS

Néha úgy érzem, mint ha szánt szándékkal félreértenél.

Szellemet mondok, te tudatról beszélsz. Lélekről mesélek, te elvárásokat emlegetsz. A szív szavát idézem, te erkölcsről prédikálsz.

Uram Istenem! Hát ennyire nem lehetséges csúsztatások nélkül megértenünk egymást? Vagy a cél nem is a megértés, hanem az önmutogatás? Az önimádat? Az önsajnálat? A fenébe! Akkor meg minek töröm magam? Legyen a te akaratod szerint.

Tudod, mit? Mostantól légy erkölcsös, meg tudatos, meg tégy eleget a mások elvárásainak, és hogy mindezt még meg is koronázd, nevezd ezt az egész képmutató ideológiát teljességnek.

Mert úgy tűnik, mérhetetlen előnyöd származik abból, ha elutasítod magadban éppen az élő, az eleven léterőt, az Isteni átalakulás titokzatos elemét, az esszenciát.

Nem is értem, miért nem lettél apáca vagy még inkább remete. És azt sem értem, Isten miért teremtett téged testtel és lélekkel, férfinak és nőnek, ha egyszer kizárólag a tudatban találod meg Isten mását.

Nyilván az ős tévedés vezet téged kézenfogva. Hogy a test a Gonosztól való. Csakhogy ilyenről én nem olvastam az Írásban. Mint ahogyan arról sem, hogy a Teremtő valaha is különválasztotta volna bennünk a szellemet a materiális entitástól.

Talán mert ebben a létben a kettő tökéletesen összetartozik. Talán mert itt - a kettő egysége jelenti a teljességet.

Mert hogy nem vagyunk istenek.

És sohasem leszünk.

A KRISTÁLYPALOTA

Vegyük például a tudatot.

Én nem hiszem például a tudat egyetlen szavát sem. Nevetséges eszköze csak megtagadott és agyonnyomorított ösztön- és érzésvilágunknak.

Ami felemelhet, ami megváltást ígér, az a Szellem. A lélek pillanata, amikor meghaladja önmagát. Nem a tudat. Nem ez a végsőkig kíméletlen és kaméleon szerű árnyéka az árnyékvilágnak.

Amit tudatosításnak hívunk, nem több, mint a leggyilkosabb önsanyargatás. Önpusztítás és hipokrízis.  Hol van ez attól a magasabb éteri szinttől, amelyet metasztázisnak nevezhetnénk! Az érzékek, az érzések átlényegítése a szellem által - ez az, ami a lényeg. Így már nekem is jobban tetszene.

De még tovább racionalizálni azt, ami már-már önmagát szünteti meg önnön eszközével? A házat, amely meghasonlott? A Sátánt, amint a Sátán űzi ki?

Isten óvjon engem attól a tudattól, amely háborúk, politikai perpatvarok, tudományos álviták gyilkos eszközéül szolgál, amely erkölcsi béklyókba kényszerítette az ösztönöket, ahelyett, hogy önnön részeként elfogadná és szeretné azokat.

És legfőképpen a tudat értékítéleteitől mentsenek meg engem az égiek.

Mert már így is túl sokat tudok.

Például azt, hogy nem hiszel nekem.

FÉLTÉKENYSÉG

Milyen gyönyörűen hangzik, amikor regényekben írják, hogy a féltékenység kártékony! Milyen jóleső érzéssel nyugtázzuk magunkban, na, bennünk aztán nyoma sincs annak a gyilkos indulatnak, annak a csúf, önző, birtoklásra törő szenvedélynek, amikor elönt a tehetetlen kétségbeesés, ha bárki kedvesemre néz, ha megszólítják, ha könnyed mosollyal, mintegy véletlenül, meghívják estebédre.

Pedig nincs is annál természetesebb, mint a féltékenység. Hiszen feltétel nélkül és egészen ővéi vagyunk. Részesedni szeretnénk mindenségének teljességében, feloldódni a tökéletesben. Minden szavában, minden mosolyában, minden percében. Akkor hogyan viselnénk zokszó nélkül éppen a teljesség széthullását?

Odaadni magunkat valakinek annyit tesz, hogy a másik azt tehet velünk, amit jónak lát. Ha másnak ad, máséi leszünk. Az ő akaratából. Holott nem másnak szántuk magunkat, hanem kizárólag neki. Hát ezért fölösleges ezen az egészen annyit filózni.

Mert nekem például bántó, ha a kedvesem azt mondja, nem bánja, ha mással fekszem le, csak úgy, időtöltés vagy energialevezetés céljából. És azt hiszem, én sosem mondanék ilyet. Legalábbis amíg szeretem - semmiképp.

KAPA, PEPE ÉS A KÁROMKODÁS

Tudod, nem Magyarországon nőttem fel, és ott, abban a kultúrában nő előtt a legkisebb trágárság is égbekiáltó bűnnek számított.

Amikor hazajöttem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nők, férfiak valami hihetetlenül mocskos szájúak. Magam is sokat tanultam.

A kurva életbe, b...ssza meg, anyád, nos, ezek bizony ma már az én szókincsemből sem hiányoznak, igaz, nagyon is komoly funkciójuk van, és nem kizárólag az indulat kifejezését, de extra szexuális energiák levezetését is szolgálják, nagyon mértékkel, és kizárólag olyan emberek körében, akik hozzám tartoznak.

Visszatérve az itthoni káromkodás-özönre. Tudod, mi jut róla eszembe? Az otthon, édes otthon élmény.

Sosem felejtem el, amikor fiam "olcsó" szakembereket szerzett, hogy megszereljenek egy-két kábelt. Csak a teljes hálózatot sikerült totál szétbarmolniuk, tripla annyiba került, mint ha igazi villanyszerelőket hívok, de így legalább egy teljes nap ritka közönséges anyázás és nemi szerv röpködésben volt szerencsém részesülni, mégpedig olyan megismételhetetlen magyar stílusban, hogy a világon nincs még olyan hely, ahol hasonlót produkálnának.

A legszebb pillanat az volt, mint a Feketeországban, amikor tizenhat drót lebegett a levegőben, a mester pedig mintegy hangulati állapotának függvényében kísérletezett a drótvégek összepárosításával, hátha világosság kíséri majd ügyködését. Ekkor, én marha, megkérdeztem, nem fogja-e megütni az áram, amire azonban válasz helyett valami irdatlan szikrázás érkezett, a férfi pedig a szemközti falon landolt, kissé bárgyú vigyorral az arcán, de túlélve az esetet.

Nem, nincs még egy ország, ahol ennyire mocskos, ennyire szexgyilkos volna a káromkodás, mint éppen szép hazánkban. És ami megdöbbentő, ma már mosolygok rajta. Nem kinevetem, nem megmosolygom, hanem úgy fogadom, mint egy darabkát a szívemből, valamit, ami bennem is ott lakik, legfeljebb én a test nedvei és a rokonsági vonalak emlegetése helyett hübriszeket és imperatívuszokat idézek, ami lényegében ugyanaz.

Azt hiszem, az a káromkodás, ami Jancsónál vagy a Feketeországban van, a lélek oly kizsákmányoltságából, az emberélet oly megsemmisítő, cinikus kihasználásából fakad, amelyre példa ugyancsak kizárólag itt, magyar berkekben van, és amely ellen ők, a kiszolgáltatottak, teljesen védtelenek.

Melóznak. Többnyire feketén. És ha elveszíti valamelyik a lábát, vagy megbetegszik, nincs senki, aki segítsen rajta. Nem azért megy a szürke gazdaságba, hogy milliomos legyen. Egyszerűen túlélni próbál. Aztán kiüti magát, legalábbis egy része. Vagy megveszi a legnagyobb átmérőjű plazma tévét, mert neki ez jár. És a helyében én is ezt tenném. Mert, a rohadt életbe, ebben az ágrólszakadt országban milliók élnek úgy, hogy már a születésük pillanatában kilencven százalékos pontossággal meg tudja bármely középszerű szociológus jósolni, hogy a befutható "karrier" nagyjából a kocsma ajtajától a megalázó tömegpanelig terjed.

Hát akkor legalább hadd anyázzon. Látva a könyvespolcomat, a választékos modoromat, amiből őt már akkor kitaszították, amikor még olvasni sem tudott.

Félek, hogy nem tudom elmondani - szeretem őket. És mert semmit, semmit nem teszek és nem tehetek értük, hát hallgatom, ahogyan káromkodnak, és kicsit Menzel, kicsit az Üvegtigris, kicsit ez a lerobbant lakótömb jut az eszembe, és ha haragszom, ha erkölcsi ítélet születik is bennem, akkor az azok ellen a selyemhernyók ellen irányul, akik legutóbb még azt is kitalálták, hogy majd saját lakásodba költözhetsz bérlőként, miután már mindenedet elzálogosítottad, mert hittél a meséknek és a hazugságoknak, holott tudtad, az otthonodban fogsz megfagyni, miközben egy újabb szociális projekt születik a megmentésedért, amit te sosem fogsz megérni.

Mert nincs máshoz jogod. Csak az anyázáshoz vagy a plazma tévéhez.

Faites vos jeux, Hölgyeim és Uraim! Lehet választani!

IGYEKEZZ, AZ ÉGBOLT ZÁR

Mikor is találkoztam Jancsóval? Szerintem soha. Írd és mondd, semmikor, sem itt, sem másutt, sem bárhol.

Emlékszem, gyerekkoromban anyám megnézetett velem vagy három filmet, fontosak, így mondta, és mesélt az ötvenes évekről, én meg csak annyit láttam, hogy ott az a bazi nagy puszta, rajta a lovak, rajta a pucér nők, és ettől én most hú de magyar vagyok, aztán jön valami helikopter, az égből, meg a vörös csillag, ami potyog.

Na ne! Nekem most látnom kell a politikát, amint a meztelen valagak között megérinti a történelmet.

Didaktikus. Ennyivel intéztem el anyámat, és ha nem volt muszáj, nem mentem többé sem a Fényes szelekre, sem a Szegénylegényekre.

Helyette Fellinit néztem. Meg A keresztapát. És boldogan éltem, amíg meg nem történt az a különös eset, van annak már nyolc éve is, hogy tévedésből rámbíztak egy társaságot, akik véletlenül mind beszéltek angolul, és már csak a szintfenntartás miatt jártak vissza az Alma Materba.

Egy szónak is száz a vége, eleinte Eliotot és Yeatst olvastunk, beszélgettünk a férfi lélekről, a magzatról, aki gyilkos erőszakkal fészkeli be magát a sejtek közé, majd eljött a karácsony, és különös kéréssel szembesültem.

"A Szántó tanár úrnál megnéztük a Nekem lámpást adott a kezembe az Úrnak az első felét, már csak félóra van hátra, ugye befejezzük, cserébe írunk házi esszét, és meg is beszélhetjük, természetesen angolul."

Fáradt voltam, nem volt kedvem elrontani az ünnepet, gondoltam, jó, hadd ténferegjenek a lovak meg a nők, én meg majd szép halkan elszunyókálok, aztán majdcsak megleszünk.

A vetítés elkezdődött és belém a villám hasított. Na, basszus, ezek itt káromkodnak! Én meg első éve tanítok ebben a gimnáziumban, és az hót ziher, hogy minden szó kihallatszik. Engem itt kirúgnak. Engem nem azért fizetnek, hogy a gyerekeket a valósággal szembesítsem. Nekem itt képmutatónak kell lennem.

Ilyen és hasonló gondolatok rémítették meg elmémet, miközben hatalmas nevetés közepette egyre jobban magával ragadott a varázs, a képzelet.

Naná, hogy nem értettem. De amint hazaértem, azonnal be a gépbe a cd-t, és nosza, lássuk, amit elvesztegettem.

És rettenetes volt. Rettenetes és szép. És olyan szomorú lett a szívem, mire felcsendült a dal, hogy nem akartam mást, csak sírni, sírni, és olyan édes-fájdalmas sóvárgás fogott el, nem is a szárnyak után, nem is Isten országa után, hanem hogy magamhoz öleljek minden szomorú teremtést, minden eltékozolt lelket, hogy csak ültem, és képtelen voltom bármit gondolni.

Aztán újabb évek jöttek. Néha bevillant egy-egy képsor, Pepe a hídon, a kút, a kefélés a sírok körül, a lerobbant kocsi, meg hogy ki ki, és volt úgy, hogy minden ok nélkül felnevettem, vagy épp ellenkezőleg, hirtelen fáradtnak, elveszettnek éreztem magam.

És akkor az utolsó dallam. Pedig én nem igyekeztem soha. Most is lassan, ráérősen bámulom a járókelőket. Megfogom kedvesem kezét, nem, ma nem sietünk, szeretkezni holnap is lehet, és azt hiszem, imádom a Lámpást. Kicsit rám hasonlít. Nem szól semmiről. Nem tanít semmit. Nem magyaráz és nem meghatároz. Él. Van. Minden pillanatban újra megszületik, hogy még mielőtt alakot öltene, a szemem közé nevessen:

"Ne hidd, hogy megfejtettél. A talány vagyok. A megfejthetetlen. A létező." 

ERETNEK GONDOLATOK

Attól tartok, az elmúlt hónapban egyre eretnekebb, egyre őszintébb érzéseim támadnak.

Mert hogy ki hogyan szeret és szeret-e egyáltalán, és hogy miféle szeretet ez vagy az - honnan is tudhatnám. Én magam jószerivel csak ember vagyok, telis de teli hiánnyal, nevezhetjük hibának, és mégis szeretek, amennyire szeretni egyáltalán tudok, hiszen másképp amúgy sem sikerülne.

De hogy milyen az irgalmas nővér szeretete? Vagy hiteles-e a pap? Talán ahány annyiféle. És biztosan akad köztük igaz ember, aki tényleg szeret. Meg persze halott mosoly is bőven akad, amely hogyan is érezhetné a szenvedést.

Azt hiszem ugyanis, hogy aki olykor segít egy-egy percre vinni a keresztet, aligha éli át mindazt, amit a Golgotán utolsó útját járó érez. De azért csak hadd segítsen. Mert az is kell. És bármilyen szeretet készteti is erre, azért csak ember ő is, ahogyan a szeretete is emberi.

A szív tisztasága. A szeretet igazsága. Nem képmutató jóság, nem megfelelni vágyás, lett légyen az maga az Atyaúristen, akinek olyan áron akar valaki tetszeni, hogy emberi arcát elfelejti, nem!

Ami pedig ezt az egész cölibátus dolgot illeti, én magam végképp torznak érzem. Hiszen Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket. Felteszem, nem véletlenül. És attól, hogy valaki elutasítja Isten ajándékát, vagy egyszerűen semmibe veszi, sem Istenhez, sem Édenhez nem kerül közelebb. Talán éppen eltávolodik tőle.

Vagy nem tudom.

BŰN ÉS TSA - EGY FOKKAL RÉSZLETESEBBEN

Ó, Irónia Múzsája, segíts!

Hogy mi volna, ha találkoznánk? Hogy szóba állnék-e veled? Miért is ne? És valószínűleg te is velem. A köznapokban tök helyes, mosolygós nő vagyok. Gondolom te is. Legfeljebb férfi. Ami kivételesen nem szempont.

Aztán hogy leülsz-e velem egy kávéra valami füstös dohányzóban, na, az már kérdés. Márpedig ott szoktam elengedni magam, és szidni az emancipációt, ami úgy betett nekem, hogy nem győzöm nyögni.

És hogy mikor kezdenénk el amúgy isten igazából beszélgetni? Bűnről, szabadságról, háromszögekről, amelyek megkeserítik az emberéletet? Csak percek kérdése.

Ugyanis a teafőzés szépségeiről nem tudok mit mondani. Meg a hétvégi főzőcske sem hoz tűzbe. "Legyen!" Ahogy az Úr is mondani szokta. Aztán valahogy mindig van. De hogy lekössön egy ilyen diskurzus? Kizárt!

Szóval előbb lyukadunk ki gyilkosoknál és áldozatoknál, szeretőknél és barátoknál, mint bármi másnál. A hülyeség csak úgy dől belőlem. Főleg, ha olyan társam akad, aki nem riad vissza attól, hogy a sorok közé csempésszen valamit, amitől biztosan kiakadok.

Mint most is. Amikor, leveledből erre következtetek, megpróbálsz félreérteni.

Mert azt mondom, és fenntartom ma is, már-már kegyetlennek tűnik, de szinte élvezem, ahogy a gyilkos szenved. A gyilkos, akinek nehéz gyilkolnia. Mert nehéz elkövetni a bűnt.

Csakhogy a bűn, ha nem követi el ő maga, hanem mással hajtatja végre, akkor nem lesz bűn a számára soha. A gyilkos nem éli meg tettének súlyát, vagyis a bűn az ő világában mindössze virtuális bűn marad, azaz nem lesz valóság soha.

És te azt állítod, hogy megalázó szegény gyilkosra nézve, amit művelek? Hogy oda ne rohanjak! És vajon az Ótestamentum Istene illőképpen kíméletes volt, amikor megkérdezte Káintól, hol az ő fivére? Pedig nagyon jól tudta, hol van. Tudta azt is, hogy Káin hazudni fog.

Nem! Szó nincs megalázásról! Szó nincs perverzióról vagy démonokról! Ó, Irónia Múzsája, segíts!

Ellenkezőleg. Amikor hagyom, hogy a gyilkos segítség és mentegetés nélkül hajtsa végre szándékát, valójában azt érem el, hogy felnőjön a cselekedethez, amelyet véghez visz.

Mert megölni a másikat, de közben arra bátorítani, hogy ő maga vagdossa fel a saját ereit, hogy a mi kezünk tiszta maradjon, ne is lássuk a vérontást, ezt nem igazán tartom nemes dolognak.

Mint amikor, tegyük fel, a kedvesem kér arra, dobjam őt ki, mert nincs ereje magától elhagyni engem. Nem. Ebben én nem segíthetek. És a döntése sem ér fabatkányit sem, ha nem ő kínlódja ki - maga.

Menjen. De ő legyen az, aki elmegy. Ne én legyek, aki megkönnyítem a bűnt.

Egyébként, megfigyeltem, hogy aki így megy el, többé nem hűtlen. Mert teljes súlyával megéli, mit jelent, amit tett.

Nem kímélni kell az embert. Megtisztelni azzal, hogy szembenézzen önmagával. Feltéve persze, hogy ereje is van hozzá . Mert ha nincs? Akkor vonuljon analízisbe. Vagy zárdába. De ne szónokoljon nekem a bűnről, mert fogalma nincs, miket beszél.

Az öncélú mulatozást pedig elfelejtheted. Nincs annak köze ahhoz, amit mondok, szemernyi sem.

Nem a bűn látványa tölt el gyönyörrel. Bár kétségtelen, felemelőbb, mint a bárgyú bégetés.

Nem is az öncélú gyilkolás, az értelmetlen szenvedés az, ami lenyűgöz.

De látni, miként válik Erkölcsi Lénnyé az ember - ez bizony felemelő!

BŰN, ÖNZÉS, PERVERZIÓ

Akkor most öljek vagy engem öljenek?

Nézőpont kérdése. Nekem jobban tetszik a fordítottja. Mint az Ötödik pecsétben. Gyugyu és az Uralkodó paradoxona. Végülis egyre megy. Nincs jó választás. Csak választás van.

Akkor meg miért öljek? Vagy miért öljenek?

Én, azt hiszem, kegyetlen vagyok. Szinte élvezet néznem, ahogy a gyilkos szenved . Merthogy nagyon nehéz ám ölni. És nehéz elhagyni a személyt, akit egykor, úgy hittük, szerettünk.

És ez nem önzés, nem perverzió. Hanem hogy a bűnt el kell ahhoz követni, hogy súlyát, borzalmát megéld, hogy a bűn valóság legyen.

Mert beszélhetünk mi bármiről. De hogy mit jelent, mondjuk, hűtlennek lenni, milyen poklokat él meg a kedves, amikor először félrelép, azt csak az tudhatja, aki már megszegte a törvényt.

És ha így van, akkor fabatkát sem érnek a mi széplelkű himnuszaink a hűségről.

Mert azt sem tudjuk, miről beszélünk. Csak járatjuk itt a szájunkat, és közben abban reménykedünk, hogy minket majd elkerül. Mármint a választás. Ami maga a bűn.
 

Ó, DIVAT!

Szeretem az ódivatú szavakat. Magát a szót, ódivatú, szinte öröm leírnom. Elmúlt korok díszleteit idézi, és azokban a fenséges színekben, fenséges árnyalatokban pompázó ruhákban asszonyok, gyermekek, férfiak kelnek életre.

Nem csak hogy ódivatú, de egyenesen hagyománytisztelő vagyok. És ha a hagyománynak része a divat, a szavak, amelyeket ma már kevesen értenek, nekem annál kedvesebbek.

Hiszen magam is ruhát viselek. És ékszereket, és festéket is. És díszleteim is vannak. Meghitt kellékei az életemnek. Otthonosan, biztonságosan mozgok közöttük. Hiszen nem jelentenek korlátot, nem ejtik rabul a testet, a szívet, a szellemet - alkalomhoz illő mind. És alkalomhoz illő lehet a keszkenő és a fátyol is.

Miért ne viselném? Ha ódivatú, hát legyen. S ha nem? Hogy mit öltök magamra, ma én döntöm el.

HŰSÉG? SZERELEM?

Vajon Istenben könnyebb volna hinnünk, mint éppen a szerelemben?

Nem tudom. Sokan őrültnek mondanak. A mai világban hűség? Szerelem? Miért is ne?

Ha apám szerelemmel szerette anyámat, és anyám őt viszont, mennyivel volt jobb kor a jazz, a swing, a twist és a háborúk kora? Hiszen őket is körülvették megtört szárnyú fél-szerelmesek! És ha nem merjük álmodni a halhatatlant, hogy is történhetne meg?

A szerelem ugyanis, ha megérint, hogy meddig tart, csak attól függ, elhisszük-e. A kizárólagost, az egyedülit, az örökkévalót.

Elnézem a sok magányost. Idegenkedve ismerkedem a laza párkapcsolatokkal, próbálom megérteni a szerelmi öntudat végső elveszítését - és egyre kevésbé hiszek nekik.

Mert a szerelem nincs tekintettel sem körülményre, sem korra. És főképp nem érdekli az emancipáció. Röhög rajta. Egyenesen gurgulázik a nevetéstől.

Vagyis mindazok, akik nem mernek hinni a szerelemben, akik közönséges és köznapi viszonyokat emlegetnek, a szívük mélyén, ha megtagadják is, remélik a csodát.

Csakhogy hit nélkül nincs rá esély. És akkor már valóban kétségbeeshetünk. Mert minden sérült helyében egyszerre két sebesült támad. És mindenütt rögtön négy van kettő helyett. És mert mindenki csupán csak egy napos kalandra indul, nincs is abban semmi csodálatos, ha estére minden mulatság véget ér.

És ez szomorú.

Azt hiszem, nagyon szomorú.

KLEOPÁTRA HŰSÉGE

Ó, azok a keleti nők!

Többnejűségben élünk, mégis kizárólagosságra törekszünk.

Hogy mit érdekel engem, szeret-e mást, ölel-e mást, csókol-e mást? De hiszen csak ő van! És számára csak én létezem! A szerelem az én világomban ilyen.

Még az istenem is féltve szerető. Én ne lennék az, akit önnön képmására alkotott?

Egyszerűbben fogalmazva, valami hihetetlenül monogám és ódivatú vagyok.

Egy férfihoz tartozom, aki az én uram, az én szeretőm. Erről nem tehetek.

Egy másik hitvest még csak el tudok képzelni. De ágyast? Alkalmi kedvest? Százat? Anélkül, hogy szerelmébe, hűségébe, odaadásába vetett hitemen csorba esne? Kétlem.

Hacsak nem úgy szeret, hogy szerelme ezer szikrával ragyogja be szerelmem minden csillagát, hacsak szerelme nem tökéletes, hacsak nem Istenként szeret.

Hiszen Kleopátra, Sába királynője, hogy csak a legnagyszerűbb asszonyokat említsem, éppúgy több férfi iránt lángolt, mint te vagy én. De nem egyszerre!

Mert én például megöltem minden szerelmemet. Hét lakatra zárt rideg, sötét szobába száműztem őket, szívem várában őrzöm emléküket, halott kísérteteit egykor-életemnek.

S hogy megigézne egy bájos arc? Egy tűnő mosoly? Biztosra veheted, a pillanatnak, mielőtt a nap leszáll, már fejét vétetem.

És ennyi hűség, úgy vélem, nekem is kijár.

BESZÉLGETEK A FIAMMAL

Fiammal beszélgetek. Nemrég született meg az első gyermeke, még kicsit kába, ő is, az asszonyka is, és hát rettenetesen szeretik egymást.

Csakhogy én öreg vagyok. És sok mindent észreveszek. Hogy a lányka egyre gyakrabban jön hozzám, meg a másik fiamhoz, és ugyan minden mondata azzal kezdődik, hogy "Nem azért, én nagyon szeretem a Danit", de azért panaszkodik.

Úgyhogy leültetem. Beszélünk mindenről, aztán kérdőre fogom.

- És mondd, amikor hazamész, megöleled? És az első mondatod az, hogy hiányzott?

Fiam tagadólag rázza a fejét.

- Kár! Apád sem mondta... De ha főz, vagy mos, vagy a gyerekkel játszik, azért csak odamész hozzá és megcirógatod?

A válasz ezúttal is negatív.

- Hát, apád sem cirógatott... És este? Amikor tévét néztek? Azt ugye nem akarod mondani, hogy fél méter távolságban fekszel tőle, mereven, mint a lóf...sz, és oda sem bújsz hozzá, nem nyomsz a pofijára egy puszit?

Erre már nem válaszol.

Másnap telefont kapok. Kismenyem hív, hogy mi történt a Danival. Bántottam? Leszidtam? Mert olyan, mint három éve. Kedves és gyöngéd, mint amikor összeismerkedtek.

- Én? - csodálkozom, - Én az apjáról meséltem.

És tudni kell, hogy az apjával különleges volt a kapcsolatunk. A mai napig azt állítja, hogy én voltam neki a mindene, meg hogy rólam álmodik. És vége. Pedig igazán kevésen múlott.

FLÖRT

Amikor rájövök, hogy a nő, aki rendszeresen törődik velem, flörtöl a kedvesemmel, zavarba jövök. Mit mondjak? Haragudjak? Ne törődjek vele? Hiszen  kikezdett már vagy húsz másikkal is. És nem akárhogyan. Egészen ügyesen. Egészen professzionálisan. Már-már a virtuális szeretkezéssel felér, ahogyan játszik. Akkor? Tegyek úgy, mint ha nem tudnám? Ne foglalkozzam vele? Hiszen, ha a Kedves nem akarja, nem lesz belőle semmi. De azért nem jó. Mondhatni kínos. Mondhatni felháborító.

Aztán mégsem háborodom fel. Hiszen erről szól ez az egész. Leszámítva azt a két-három naivát, aki azért ír, mert imád beszélni, imád írni, imád olvasva lenni, attól tartok, a blogírás, és különösen a kommentek, elsősorban a személyes ismeretségek kiindulópontját képezik. Feltéve persze, hogy a szerzőt megérinti a másik stílusa, a szavak, vagy pusztán erőt vesz rajta a kíváncsiság.

Akkor hát miért irigyelném tőle? Hiszen jószerivel nincs is más élete. Csak ez a képtelen háló, amely fogságban tartja, felemészti minden idejét, hogy lassan már arra sem gondol, hogy olykor kiléphetne az utcára, a levegőre, andaloghatna kicsit a fák között, ahogyan Csaba vitt el engem, amikor épp bekattantam, jött, azt mondta, menjünk el sétálni, és elvitt.

Legyalogoltatott velem vagy öt villamosmegállót, közben meghallgatta, hogy szidom magam, az életem, aztán már nem szidtam senkit. Észrevettem, hogy feljöttek a csillagok, hideg van, szépek a reklámok a házak falán, mire kézen fogott, egy darabon még elkísért, majd azzal búcsúzott, hogy ugyanezt - jövőre, ugyanitt.

És azt hiszem ez itt a lényeg. Mert utána nem vártam többé az emaileket. Legfeljebb azt az egyet, amit a Kedvesem küld nekem. Nem léptem be az msn-re, a chatre, ide is csak akkor jövök, ha van mit feltegyek, közte meg igyekszem élni, néha kimozdulni itthonról, néha elfelejteni, hogy, ha nem szeret, nincs értelme az életemnek, és egyáltalán, igyekszem úgy szeretni a Kedvesem, hogy ne csábuljon el a szirének énekétől. Hogy én legyek az egyetlen valóság, az egyetlen, akiért élni érdemes, az egyetlen, akit szeret.

SZEGÉNY FÉRFIAK

Szegény, szegény férfiak!

Reggeltől estig abban a hideg, érdekekkel és hatalommal teli világban, ahol pénz beszél, és cézárt köszöntik a halálba indulók.

Hogy bírják vajon? Hogy viselik a megannyi gúnyolódó élcelődést, férfiak játékait, hogy túléljenek, mert nekik azt is kell, nap nap után bizonyítani, hogy életképesek, hogy nemzőképesek.

Nekünk nőknek könnyebb. Még így is, hogy kiutasítottak az otthonunkból, odadobtak a piac martalékául, mi még így is megőriztünk valamit ős-lényegünkből, mosolyunkból, szerelmünkből, amit csak mi adhatunk - neked, a férfinak.

És lehet, hogy olvasnom kellett volna Tacitust. De hát, Istenem! Annyi szeretkezés meg gyerek között, hogy is lett volna rá időm?

És ha nem tudom, ki most az elnök. Tudom, ez egyszerűen megengedhetetlen! De valld be, amikor ölellek, amikor elfelejtesz mindent, annyira szeretlek, annyira minden vagy nekem, ez volna a legnagyobb bánatod? Hogy képtelen vagyok megjegyezni egy vigéc nevét?

És ha vén leszek és csúnya, te akkor is előre engedsz az ajtóban, mert titok vagyok, örök és nő.

És nincs korom, és nem lehetek annyira csúf, hogy megfeledkezz róla, én Aphrodité gyermeke vagyok, aki magamba fogadlak, hogy értelmet adjak a szenvedésnek, és átölellek és szeretlek.

Hogy örökké szeress.

BARNA CUKOR

Sokak szerint egészségesebb, mint a fehér. Biztosan így van. Hiszen már a kinézete is megejt. Karamellára emlékeztet. Téli estékre, amikor a Szovjetunióban éltem és tányérból ittam a teát, óriás cukordarabokkal meg áfonyalekvárral, mert áfonyából odakint sok terem.

És már nem emlékszem, mit ettünk hozzá. Talán vajban sült krumplit. Fogod a pürét, megsütöd. Isteni íze lesz. És persze mindent vajaskenyérrel ettünk. Mert az úgy jó. Az csak a gulyás, amit üres kenyérrel kell mártogatni, de az meg az oroszoknál nincs. A többihez vajaskenyér dukál.

Mint ahogy a kalácsnak is vajasnak kell lennie, ha egyszer van hozzá forró kakaó.

Vagy tíz éve is megvan annak, hogy egy barátságom ment tönkre emiatt.

Elutaztunk valami jó kis panzióba, én meg, hülye fejjel, a reggeli kakaó-kalácsnál megkérdeztem, kaphatnék-e hozzá egy kis vajat vagy margarint. És mert a válasz nemleges volt, fogtam magam, és hoztam vajat a szobafridzsiderből.

Na, erre különc lettem. Meg akivel nem lehet együttélni. Mert minek a kalácsra vaj. Hát azért, mert szeretem. És van. Akkor meg miért ne? Még azt is megkaptam, hogy ez amolyan zsidó szokás.

Pedig, Istenemre, az oroszoktól tanultam. Még csak nem is a zsidóktól. Hanem attól a lánytól, akinek az apja sugárbetegségben halt meg, merthogy az atomkutatóban dolgozott. És hát arrafelé, nem is tudom, miért, a férfiak korábban haltak meg az átlagosnál.

Na, vele teáztunk mi sokat.

Barna cukorral meg lekvárral.

Meg vajaskenyérrel.

LÓT HITVESE

Tudom, most jön a sértődés. Meg hogy milyen alapon tételezem fel ezt a sok szörnyűséget sorstársaimról. Hát megmondom. Mert a második kapcsolatomat vágják tönkre. A drágák.

És igaz, a másik is kell hozzá, aki éjjel-nappal a chaten lóg, vagy éppen az emailes ládáját rakosgatja, és megértem én, a függőség, hiszen még az írás is az, de a francba, hölgyeim!

Nem veszik észre, hogy saját esélyeinket romboljuk, amikor olcsó hirdetésként használjuk a blogokhoz fűzött kommenteket?

Egyébként nem érdekel. Akit el lehet csábítani, azt vigyék! Csak sajnálom. A nőket is, meg a férfiakat is. Akik nem veszik észre, hogy a szerelem pillanata, ha eljön, nem szabad visszafordulni. Mert úgy járunk, mint Lót hitvese, aki soha nem látta meg az Ígéret Földjét.

Kőtekintetünk, örökre, a lángokban álló városra tapad.

A BLOGSZIPOLY

A nő, nem is tudom, miért nő, de érzem, tudom, hogy nő, aki blogról blogra száll, és irkál fűnek és fának, lopkod innen és onnan, míg végül rátalál a megfelelő áldozatra, és akkor kiszívja a vérét, a leheletét, és, miután jól megkínozta, lemészárolja, mint a barmot.

Nap nap után ír neki. Látszólag maga a megtestesült ártatlanság, a jóhiszemű naivitás, a keresztényi odaadás, mert hagyjuk végre a plátói szeretet, annak ugyanis  igencsak sok köze van a szexualitáshoz, még ha olykor homoszexuális adalék kíséri is Érosz útjait.

Valójában olyan, mint Zsuzsa, az imádkozó sáska. Aki lelkigyakorlat címén hálát adott az Úrnak, hogy sikerült elcsábítania a kedvesemet, hogy a mennykő esne belé, ha nem is az ágyába, de tőlem mindenesetre távol, és még ahhoz is volt képe, hogy felhívja magához. Ó idők! Ó erkölcsök! És még én vagyok céda! Na, szép világ, mondhatom!

Egyszóval itt van ez a nő, legalább húsz férfival levelezik, eleinte minden harmadik bejegyzését kommentálja mindegyiknek, majd, jé, milyen meglepő, kiszemel egyet az áldozatok közül, és már a házi email címére ír, és holnapután randevúzni akar. És mert akad belőlük nem kevés, huszonöt most is itt ólálkodik körülötted, szegény férfiak előbb-utóbb horogra kerülnek.

De mi van, ha a férfi szerelmes lesz?

A huszonötből huszonnégy hoppon maradt menyecske üldözőbe veszi a menekülőt. És ne tudd meg, milyenek vagyunk mi, nők, ha valaki kosarat ad nekünk. Bevetünk mindent. Szánalmat keltő könnyeket, dühös kifakadást, becsmérlést és önbecsmérlést, de csak egy dolog mentheti meg a sietve távozót - ha közben más tűnik fel a láthatáron. Valaki, aki az elúszott vacsoránál is édesebb.

Mert egyébként nincs kegyelem. A blogszipoly nem adja fel. Jön, nyomul és támad. És mindeközben marad a megtestesült erkölcsiség.

A felebaráti szeretet.

 

NYUSZI, A HŐS

Világéletemben úgy tekintettem magamra, mint Isten leggyávább teremtményére.

Tudod, hányszor jártam lányként diszkóban? Szerintem túlzok, ha azt mondom, ötször. És amolyan igazi koncerten, mit gondolsz, hányszor voltam? Egyetlen egyszer. Akkor is zuhogott az eső, és rajongómról, aki elkísért, kiderült, hogy önző dög, aki képtelen volt úgy tartani az esernyőjét, hogy a jobb oldalam ronggyá ne ázzon, nehogy átnedvesedjen a pulóvere. Így aztán hazamentem, vettem egy jó fürdőt , és másnap páros lábbal kidobtam a hódolót, ami a koncertezésnek is véget vetett.

Sosem kerestem a veszélyt. Este tíz után nem merészkedtem ki az utcára, idegenekkel nem ismerkedtem, társaságban nem rendeztem jelenetet, egyszóval gyáva voltam. Leszámítva, amikor nem volt más választásom. És ez persze rém hülye helyzeteket idéz.

Mert addig oké, hogy elindultam egy sráccal bebarangolni autóstoppal az akkori Jugoszláviát . Én hülye, azt hittem, utitárs kell neki. Aztán, amikor a hálózsákomra pályázott, úgy összevesztem vele, hogy faképnél hagyott. A pénz persze nála volt. Az útlevelet meg a képembe vágta. És ott maradtam, a puszta közepén, egy szál farmerben, minden nélkül. Éjjel bemásztam a városi kórház kertjébe, hátha ott nem bántanak. Belázasodtam. Végül négy olasz hozott haza. Szegények, nem értettek egy árva szót se abból, amit három nyelven próbáltam elmagyarázni, hogy kiugrom az autóból, ha egy ujjal is hozzám érnek. De nem. Adtak ennem, vettek lázcsillapítót, elvittek a követségre, ahol előadtam, hogy ellopták mindenem, és hazajöttem. Anyám azt hitte, kísértetet lát. És mindenki bátornak nevezett. Pedig, ha tudták volna, mennyire féltem!

Vagy amikor egy tanárnőt nyilvánosan akartak megszégyeníteni. És mindenki hallgatott, egy kuma szót nem szóltak. Nekem meg eszembe jutott az apám, aki egyszer, egy értekezlet után, amikor épp panaszkodni kezdtem, mennyi a hülye körülöttem, megkérdezte:

- És szóltál, kislányom?

Mire én:

- Ugyan, apu, nem értettek volna!

- Ja, akkor nekem se mondd. - Azzal hátat fordított.

Szóval,ahogy néztem azt az egész színjátékot, eszembe jutott az öreg, és remegni kezdett kezem, lábam, de aztán csak kinyögtem, amit akartam. És, csodák csodája, nem kellett öt perc, és a többieknek is megoldódott a nyelve. Hogy talán mégsem kellene frissiben eltemetni a kolleginát.

Vagy a járőrök. Amikor egy nap korábban végeztem, és a piac felé kanyarodtam, mondván, kihasználom, hogy végre van egy kis szabad időm. És akkor rossz érzés fogott el. Dulakodás hangját hallottam. Odafordultam, két rendőr taszigált egy zömökebb, meg egy hosszú, nyúlánk tinédzsert.

- Mi van, büdös cigány?! Drogos köcsög, honnan loptad a mobilt?!

Istenem , ezek az én fiaim! Még nem láttam őket, de tudtam!

- Hogy remeg a kis rohadék! Mit szólsz? Bevisszük őket?

Kész! Ezek ők! Hiszen mindkét fiam kreol. És a kisebbiknek pajzsmirigytúltengése van. És remeg. Mint a nyárfalevél.

Hogy kerültem oda, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy magamból kikelve ordítottam, hogy hívom az ügyvédemet, és vigyen be, ha mer, engem, a két kiskorút pedig azonnal engedje el, mert a telefont tőlem kapták (ami igaz is volt, a kicsi gyakran lett rosszul az utcán, muszáj volt venni), és elkezdtem tárcsázni, fogalmam nincs, kit. Még nevet is rögtönöztem.

Te! Olyan gazsulálást én még életemben nem láttam, ahogy az a kettő bocsánatot kért!
Pedig hát rettegek a rendőröktől. Meg a katonáktól, meg mindentől, ami erőszak.

Ezért is gyűlölöm a részegeket. Mert olyanok, mint a fiaim, amikor egyszer berúgtak és egymásnak estek. Nem testvériesen, gyilkosan. Előkerült minden. Én meg megpróbáltam szétválasztani őket, mert a nagyobbnak akkora az ökle, hogy ha eltalál vele valakit, az nem kel fel többé. És közéjük ugrottam. És másnap tele voltam foltokkal meg sebekkel, és hónapokig nem mertek rám nézni.

Én, a gyáva nyúl, aki már akkor befogtam a szám, ha a férjem felemelte a kezét. Az se volt semmi, ahogyan ütni tudott.

Aztán ott vannak az ellenpéldák.

Mint amikor Feri hajnali háromkor kidobott, és én nem mertem eljönni. Pedig volt éjszakai járat, még taxit is hívott volna, felajánlotta, hogy kifizeti, én meg képtelen voltam. Féltem. Nem is attól, hogy mit szólnak majd otthon, hogy a kedvesem sportot űz abból, hogy kizárólag éjfél után tud az utcára rakni, nem. Hanem, hogy nincs hova menjek. Hogy elindulok és a Dunának megyek. Vagy a villamos alá. És nem akartam meghalni. Még nem.

Vagyis halálosan gyáva vagyok. És csak azt teszem, amit éppen tenni tudok. Ezért nincs lelkiismeretfurdalásom. Mert nem szoktam gondolkodni. Csak annyit csinálok, amennyit muszáj. Meg amire képes vagyok.

Aztán, ha marad időm, utólag elmesélem, hogy közben rettegek.

Annyira félek, hogy majdnem megöl a félelem.
 

SIMONE ÉS A BŰNÖS EMBER

Komolyra fordítva a szót, imádom ezt a nőt. Mármint Simonet.

Ennyire sebezhető, kilátástalan, hívő-hitetlen lelket keresve sem találni a föld kerekén.

Amit mások erőnek vélnek, nem más, mint kétségbeesés. Amit vad szenvedélynek, az végsőkig feszülő idegek. Amit lüktetésnek, no, az valóban lüktetés. A szerelem és a halál lüktetése a felvagdosott erekben.

Nem mintha öngyilkosságot követett volna el valaha is. Több, mint hetven évet élt, és, legjobb tudomásom szerint, tüdőrákban halt meg.

De hiszen sokféleképpen ölhetjük meg magunkat. Én például szerelmbe és képzeletbe ölöm az életem. A nikotin aztán már nem oszt, nem szoroz. El is húzom még vagy harminc évig, pedig megváltás volna a halál. Különösen így, hogy minden szerelembe elpusztulok.

Aztán jön a reggel, a nap megcirógatja az arcomat, és én újraéledek. És nincs semmi, ami a számtalan életet egybefűzné. Legfeljebb az, hogy időről időre hallgatok egy kis jazz-t, néhanapján blues-t, és ha nagyon magam alatt vagyok, jöhet Simone és a Sinnerman.

LENNI SZERETŐ

Először vagyok szerető a szónak abban az értelmében, hogy még léteznem sem szabad.

Nem vehetek levegőt, nem szaladhatok át az éjszaka közepén, hogy félek, telefonálnom sem szabad, ha a fürdőszobában óriáspók üti fel a fejét - diszkréten hallgatnom kell, jó magaviseletem ugyanis feltétele a feltételes szabadlábra helyezésnek.

Szokatlan. És közben olyan ártatlannak érzem magam, mint ha örök hitvese volnék.

El sem tudom őt képzelni, amint, apa és férj, leül tévézni, diskurál egy tál káposzta fölött, noha tudom, valószínűleg az is ő. Csak hát más alakban. Más megjelenésben. És, mint ismert, a jelenség és a lényeg igen meghökkentő viszonyt képes kialakítani egymással.

Van benne izgalom, fájdalom, kilátástalanság és hit. Eszméletelen, mennyi hit kell ahhoz, hogy az ember ne golyózzon be.

Pedig milyen egyszerűnek tűnik!

És valóban vannak előnyei. Hogy például az unalmat nem ismerem. Meg a zsarnoksága is épphogy csak megérint. Hiszen nincsenek jogai. Ahogy nekem sincs jogom.

Még létezni sem.

ÁLOMSZÜNET

Kedves Böngészeim, Ismeretlen Barátaim!

Rövid ideig nem vagyok gépközelben.

Néhány napig az álmok szünetelnek - azt hiszem, rájuk fér.

Addig is további boldog Új Évet mindenkinek:

aminah - eliyah azar

 
NEM ÉRTESZ ENGEM!

De hiszen pontosan ezért kell a szó!

Hogy addig meséljünk, kérdezzünk, vitatkozzunk, magyarázzunk és érveljünk, amíg a szavaid lassan hasonló képeket keltenek bennem életre, mint amilyenek őket magukat a te lelkedből életre hívták, és így legyen ez mindazzal, amit én mondok neked.

Ezét olyan őrülten fontos a beszélgetés! Mert nem vagyok sem Isten, sem mágus!

Félreérthetlek, és gyakran félre is értelek. És ha türelmes vagy, mint lenni szoktál, akkor újra és újra nekivágsz, hogy bolond elmémmel megértesd, mi volt az eredeti gondolat, és lassan-lassan a két világ közeledik egymáshoz. De érintkezés, ad absurdum, szavak nélkül, ez nem megy.

Amúgy pedig imádom a félreértéseket! Minden félreértés ugyanis újabb és újabb alkalom számomra arra, hogy másképp, más képekkel mutasd meg nekem azt a világot, amelyet te látsz egyedül. Hogy megsejtsem. Hogy megérezzem. Mert ugyanolyannak látni nem fogom soha.

Képzeld, ha sosem volnának félreértések!

Ülnénk, pipáznánk, nagyokat bólogatnánk:
"Igen-igen... Bizony-bizony... Valóban..."

Maga a megtestesült unalom!

Tudom, fafej vagyok.

De talán belátod végre, miért kerget az őrületbe a távolságba vesző csend azzal a személlyel, akit szeretek. Mert sem érintés, sem tekintet, de még csak ezek a képlékeny szavak sem adnak bizonyosságot afelől, hogy van és szeret.

És akkor marad a hit, ami lehet - hiedelem. És ami nekem, a földi nőnek, bizony nagyon kevés.

TÉNYEK - SZAVAK - ÁLMOK

Annyi minden kavarog a lelkemben! Hozzá még ez a szerelem, ami éltet, mégis naponta olyan megpróbáltatások elé állít, amilyenekről még csak nem is álmodtam!

Nincs más választásom. Credo quia absurdum est. De naponta összezavarodom. És az a jobbik eset.

Mert amikor elveszítem a hitem, akkor olyan szánalmasnak látom önmagam, és olyan teljességgel értelmetlennek az életet, hogy kész.

Jön a bőgés, az már nem itt, az kicsivel távolabb a klaviatúrától, mindenféle sötét gondolat, amit most nem osztanék meg veled, mert igazán nem neked való, egyszóval olyankor történnie kell valaminek, hogy visszanyerjem egyáltalán az eszméletemet.

Ma szerencsém volt. Rámnézett, és életre keltem. Persze beletelt egy kis időbe, amíg újra összeálltak a mondatok, de aztán rendben volt minden, mint ha mi sem történt volna.

Még az írás is öröm. Mert amikor baj van, olyankor kínomban írok. Ma este, úgy tíz - tizenegy óta, egyenesen élvezet.

Egyébként a "párbeszéd" önmagammal, ezúttal, a szabadakarat kérdését járta körül.

Minek higgyek? Annak, amit tényeknek hívunk, annak, ami szó, vagy annak, amit érzek? Végül is bárhogyan válaszhatok.

A legrondább persze a tények világa. Ezért aztán nem hiszek nekik. Tudomásul veszem, mint anyám villamosát, erről eszembe jut a vágy villamosa, nem ugrom a kerekei alá, de tudom, csak átmenet, illúzió, egyfajta nehezen emészthető pokol.

Aztán ott vannak a szavak, meg azok az én megérzéseim. Nekik, látod, teljes, feltétel nélküli odaadásomat ajándékozom. Merthogy belőlük élek. Belőlük örömöm fakad. És még egy. Hogy ezáltal Neki, a Kedvesemnek is bizalmat szavazhatok.

Mert több a szó és az álom, és nagyon kevés a tény, amely vigaszt, reményt, szerelmet ad, de ha elvész a képzelet, akkor már esélyem sincs arra, hogy kiderítsem, volt-e ott egyáltalában villamos, és ha volt, nem lehetett-e volna megállítani.

Hát ilyen gondok gyötörnek, és valóban fáj. Mint ha azt kérdezném magamtól, éljek vagy ne éljek, és hát álmok és hit és bizalom és szerelem nélkül élni nem tudok, ami annyit jelent, zöld utat adok nekik, vagyis magamnak, hogy mégis élhetek.

Kérlek, nézd el nekem, ha hangulatommal most feltartalak.

Már majdnem száz százalékos vagyok. Már csak egy kevéske tény hiányzik, mert nagyon nem ártana ahhoz a törékeny illúzióhoz vagy álomhoz kiegészítésképpen, amiből táplálkozom, és újra előtted áll a szentimentális hős, az ős-liba.

Egyszer majd az is eljön. A tények. Meg az a másik világ.

És hogy addig mit csinálok?

Azt hiszem, írok egy kicsit.