IGYEKEZZ, AZ ÉGBOLT ZÁR

Mikor is találkoztam Jancsóval? Szerintem soha. Írd és mondd, semmikor, sem itt, sem másutt, sem bárhol.

Emlékszem, gyerekkoromban anyám megnézetett velem vagy három filmet, fontosak, így mondta, és mesélt az ötvenes évekről, én meg csak annyit láttam, hogy ott az a bazi nagy puszta, rajta a lovak, rajta a pucér nők, és ettől én most hú de magyar vagyok, aztán jön valami helikopter, az égből, meg a vörös csillag, ami potyog.

Na ne! Nekem most látnom kell a politikát, amint a meztelen valagak között megérinti a történelmet.

Didaktikus. Ennyivel intéztem el anyámat, és ha nem volt muszáj, nem mentem többé sem a Fényes szelekre, sem a Szegénylegényekre.

Helyette Fellinit néztem. Meg A keresztapát. És boldogan éltem, amíg meg nem történt az a különös eset, van annak már nyolc éve is, hogy tévedésből rámbíztak egy társaságot, akik véletlenül mind beszéltek angolul, és már csak a szintfenntartás miatt jártak vissza az Alma Materba.

Egy szónak is száz a vége, eleinte Eliotot és Yeatst olvastunk, beszélgettünk a férfi lélekről, a magzatról, aki gyilkos erőszakkal fészkeli be magát a sejtek közé, majd eljött a karácsony, és különös kéréssel szembesültem.

"A Szántó tanár úrnál megnéztük a Nekem lámpást adott a kezembe az Úrnak az első felét, már csak félóra van hátra, ugye befejezzük, cserébe írunk házi esszét, és meg is beszélhetjük, természetesen angolul."

Fáradt voltam, nem volt kedvem elrontani az ünnepet, gondoltam, jó, hadd ténferegjenek a lovak meg a nők, én meg majd szép halkan elszunyókálok, aztán majdcsak megleszünk.

A vetítés elkezdődött és belém a villám hasított. Na, basszus, ezek itt káromkodnak! Én meg első éve tanítok ebben a gimnáziumban, és az hót ziher, hogy minden szó kihallatszik. Engem itt kirúgnak. Engem nem azért fizetnek, hogy a gyerekeket a valósággal szembesítsem. Nekem itt képmutatónak kell lennem.

Ilyen és hasonló gondolatok rémítették meg elmémet, miközben hatalmas nevetés közepette egyre jobban magával ragadott a varázs, a képzelet.

Naná, hogy nem értettem. De amint hazaértem, azonnal be a gépbe a cd-t, és nosza, lássuk, amit elvesztegettem.

És rettenetes volt. Rettenetes és szép. És olyan szomorú lett a szívem, mire felcsendült a dal, hogy nem akartam mást, csak sírni, sírni, és olyan édes-fájdalmas sóvárgás fogott el, nem is a szárnyak után, nem is Isten országa után, hanem hogy magamhoz öleljek minden szomorú teremtést, minden eltékozolt lelket, hogy csak ültem, és képtelen voltom bármit gondolni.

Aztán újabb évek jöttek. Néha bevillant egy-egy képsor, Pepe a hídon, a kút, a kefélés a sírok körül, a lerobbant kocsi, meg hogy ki ki, és volt úgy, hogy minden ok nélkül felnevettem, vagy épp ellenkezőleg, hirtelen fáradtnak, elveszettnek éreztem magam.

És akkor az utolsó dallam. Pedig én nem igyekeztem soha. Most is lassan, ráérősen bámulom a járókelőket. Megfogom kedvesem kezét, nem, ma nem sietünk, szeretkezni holnap is lehet, és azt hiszem, imádom a Lámpást. Kicsit rám hasonlít. Nem szól semmiről. Nem tanít semmit. Nem magyaráz és nem meghatároz. Él. Van. Minden pillanatban újra megszületik, hogy még mielőtt alakot öltene, a szemem közé nevessen:

"Ne hidd, hogy megfejtettél. A talány vagyok. A megfejthetetlen. A létező." 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.