AMBRÓZIA ÉS EXTÁZIS

A mai szentencia az üresség.

Nincs bennem kiégettség. Nincs elsöprő bánat, szomorúság. Megfakultnak, érdektelennek sem mondanám ezt a koradélutánt. Egyszerűen üres.

Hogyan tudnám megragadni az érzést? Honnan jött és mi az, ami felé tart?

Talán a teljesség élménye. Hogy láttam mindent. Ízleltem mézet és ambróziát, ittam bort, verejtéket és vért, bejártam tengert és Tartaroszt, voltam szerető.

Mi jöhet még? Egy újabb gén-vihar? Szellemi orgiák mazochisztikus tornádója?

Unom.

Nincs kedvem elhinni, amit eddig minden alkalommal, hogy ez itt a csodák palotája, a káprázatok káprázata, az énekek éneke, az istenek alkonya.

És persze jönnek újabb korszakok. Évek, amikor a magány kettéharapja a lélek torkát, éjszakák, amikor a test úgy fetreng, kígyózik az egyedüllétben, hogy hazudna bármit, csak öleljék, simogassák, rejtett csókokkal borítsák bőrének minden pórusát.

De most megkímélem magam a történéstől. Kiterjesztem a semmit, megpróbálok minél tovább időzni az ürességnek ezen a hegyfokán, ahol nem érhet el már senki.

Még te sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.