BESZÉLGETEK A FIAMMAL

Fiammal beszélgetek. Nemrég született meg az első gyermeke, még kicsit kába, ő is, az asszonyka is, és hát rettenetesen szeretik egymást.

Csakhogy én öreg vagyok. És sok mindent észreveszek. Hogy a lányka egyre gyakrabban jön hozzám, meg a másik fiamhoz, és ugyan minden mondata azzal kezdődik, hogy "Nem azért, én nagyon szeretem a Danit", de azért panaszkodik.

Úgyhogy leültetem. Beszélünk mindenről, aztán kérdőre fogom.

- És mondd, amikor hazamész, megöleled? És az első mondatod az, hogy hiányzott?

Fiam tagadólag rázza a fejét.

- Kár! Apád sem mondta... De ha főz, vagy mos, vagy a gyerekkel játszik, azért csak odamész hozzá és megcirógatod?

A válasz ezúttal is negatív.

- Hát, apád sem cirógatott... És este? Amikor tévét néztek? Azt ugye nem akarod mondani, hogy fél méter távolságban fekszel tőle, mereven, mint a lóf...sz, és oda sem bújsz hozzá, nem nyomsz a pofijára egy puszit?

Erre már nem válaszol.

Másnap telefont kapok. Kismenyem hív, hogy mi történt a Danival. Bántottam? Leszidtam? Mert olyan, mint három éve. Kedves és gyöngéd, mint amikor összeismerkedtek.

- Én? - csodálkozom, - Én az apjáról meséltem.

És tudni kell, hogy az apjával különleges volt a kapcsolatunk. A mai napig azt állítja, hogy én voltam neki a mindene, meg hogy rólam álmodik. És vége. Pedig igazán kevésen múlott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.