DANDY ÉS RANDEVÚ HELYETT

válasz P.I. levelére - duplikát

Szokásosan, a végéről indulok.

A legutóbbi beszélgetésünk során azt kérdezted, ha nincs érzékelés, nincs észlelet, hogyan tudom az agysejtek éhségét kielégíteni.

Máris a félreértés. Annak az érzékelésnek a hiánya, amely mögött egyfajta objektivitást tételezünk, nem jelent észlelet-mentességet. Ellenkezőleg. A lélek vagy tudat irányt vagy módot változtat, és nem pusztán észlel, hanem folyamatosan új és újabb percepciót teremt.

Jól tudom, hogy nem ez nyugtalanítja a lelkedet. Félre hát Berkeley-vel és a bölcselettel, felejtsük el az esse est percipi-t, és vágjunk az érzékek és az agysejtek általam érintett éhségének a közepébe.

Hogyan is? Na, ez fogas kérdés!

Az egyik oldalon, hála három gyermekemnek, kiterjedt családomnak és a rengeteg tanítványnak, akik nyáron sem feltétlenül hagynak magamra, végülis ingerben jócskán van részem.

Szeretőm is volt, egészen nemrégig, és ahogy magamat ismerem, jó, most lassítok, megpróbálok okos lenni, átlátni önnön szitámon, de sajnos szerető is lesz, kérdés, vajon társnak beválik-e.

Szóval inger még csak volna, a baj az, hogy nem "az".

Ezért írtam az emberi szóról. Amire éhes a lélek, a szellem, és amelyet elhomályosít a találkozás.

Hogy ugráljak a kérdések között, igen, ha férfiról van szó, ma még nagyobb gonddal halogatom a találkozást.

És lehet, hogy van bennem defekt, ebben egészen biztos vagyok, de, és már olyan régen nem vitatkoztunk egy jóízűt, a külső igenis átalakul és magán viseli a személyiség ki tudja hány jegyét.

És itt nem az orr ívéről, az ajkak vékonyságáról van szó, bár láttam már keskeny, keselyű-szerű, lefele konyuló ajkakat, és, csodák csodája, a tulajdonosa az ajkaknak kemény, már-már sivár érzelmű lény volt.

Nyilván akadnak kivételek. Csak éppen nem elég.

Visszatérve a külsőre, tegyük fel, nem a púp zavar, amelyet a hátán visel, noha gyanítom, ez lelki traumával jár, hanem a frizura.

Van T.S.Eliotnak egy csodálatos verse - Prufrock szerelmes éneke. Benne a férfi, a középen gondosan meghúzott választékkal, a kor divatja szerint hajtókás dandy vagy dandoid nadrágban, és szánalmas, és hiába vagyok szerelmes ebbe a férfiba, azok az olajszagú esték, az olcsó szeretkezés, és közben a dámák és parfümök - szóval nem tudom.

Meglátok egy férfit. És makkos cipőt visel. Nagyon kényelmes, praktikus dolog, csak hát kurvára ronda, és ráadásul fehér zoknival egyenesen röhejes.

Tudom, hogy előítélet, meg tudomisénmi, de zavar.

Vagy ötven évesen olyan kisfiús fru-frut vágat magának. Vagy Don Juan szakállt visel.

Soroljam? Ezek már mind a személyiségnek egy-egy lenyomata, mégpedig azok, amelyekre a szellemi társulásban nem volt szükségem, és amelyek, miután szembesültem velük, beárnyékolják a kapcsolatot.

Első randevú. Odavagyok, mint állat. Gyönyörűen ír, szárnyal a képzelet. És akkor elém áll, öltönyben, mint Pista a névnapon, feszül és feszeng, és én nem tudom elfojtani a nevetésemet.

Vagyis - igenis érdemes komolyan venni a megjelenést.

Én például szinte mindig farmerban járok, kivéve, ha bődületesen szerelmes vagyok, ilyenkor előkerül a szoknya, hosszú, fekete vagy mély zöld, és indul a hódítás.

El tudod képzelni mellettem azt a kikent-kifent úriembert, aki amúgy a világ legzseniálisabb alkotója, emberként pedig kedves és szerény? Na jó, azért az irónia kedvéért érjen a derekamig, mert bizony hosszúra teremtett engem az úr?

Hát persze. Én is el tudom. De ahhoz, hogy ilyen külsővel is április bolondja legyek, ahhoz aztán tényleg ember legyen a talpán.

Veled más. Néha elnézem a szomszédaimat, pár percre ha összefutunk a liftben, szerintem én vagyok a ház ribanca, hol valamelyik volt férjem jön át a gyerekekhez, hol az aktuális szeretőmmel flangálok, és arra gondolok, ha egyszer úgy isten igazából elbeszélgetnék velük, biztosan kiderülne, hogy nagyszerű emberek, biztosan annyi szépet és annyi gyötrelmet éltek.

De nem. Ez így szép. Így nem kell megtudnom, hogyan főzik a lecsót, melyik a kedvenc tévé műsoruk, és mióta magányosak.

Mert ők is azok, ha egy részük a társas magányba temetkezik is.

És ebbe belepusztulok. Egyszerűen megőrjít a tehetetlenség érzete, hogy annyi szenvedést, annyi fájdalmat hordoz az ember.

Hát menekülök. Attól is, hogy önnön bizonytalanságomat kellene bárkivel megosztanom.

Pihenjünk, jó?

Majd jövök.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.