BŰN ÉS TSA - EGY FOKKAL RÉSZLETESEBBEN

Ó, Irónia Múzsája, segíts!

Hogy mi volna, ha találkoznánk? Hogy szóba állnék-e veled? Miért is ne? És valószínűleg te is velem. A köznapokban tök helyes, mosolygós nő vagyok. Gondolom te is. Legfeljebb férfi. Ami kivételesen nem szempont.

Aztán hogy leülsz-e velem egy kávéra valami füstös dohányzóban, na, az már kérdés. Márpedig ott szoktam elengedni magam, és szidni az emancipációt, ami úgy betett nekem, hogy nem győzöm nyögni.

És hogy mikor kezdenénk el amúgy isten igazából beszélgetni? Bűnről, szabadságról, háromszögekről, amelyek megkeserítik az emberéletet? Csak percek kérdése.

Ugyanis a teafőzés szépségeiről nem tudok mit mondani. Meg a hétvégi főzőcske sem hoz tűzbe. "Legyen!" Ahogy az Úr is mondani szokta. Aztán valahogy mindig van. De hogy lekössön egy ilyen diskurzus? Kizárt!

Szóval előbb lyukadunk ki gyilkosoknál és áldozatoknál, szeretőknél és barátoknál, mint bármi másnál. A hülyeség csak úgy dől belőlem. Főleg, ha olyan társam akad, aki nem riad vissza attól, hogy a sorok közé csempésszen valamit, amitől biztosan kiakadok.

Mint most is. Amikor, leveledből erre következtetek, megpróbálsz félreérteni.

Mert azt mondom, és fenntartom ma is, már-már kegyetlennek tűnik, de szinte élvezem, ahogy a gyilkos szenved. A gyilkos, akinek nehéz gyilkolnia. Mert nehéz elkövetni a bűnt.

Csakhogy a bűn, ha nem követi el ő maga, hanem mással hajtatja végre, akkor nem lesz bűn a számára soha. A gyilkos nem éli meg tettének súlyát, vagyis a bűn az ő világában mindössze virtuális bűn marad, azaz nem lesz valóság soha.

És te azt állítod, hogy megalázó szegény gyilkosra nézve, amit művelek? Hogy oda ne rohanjak! És vajon az Ótestamentum Istene illőképpen kíméletes volt, amikor megkérdezte Káintól, hol az ő fivére? Pedig nagyon jól tudta, hol van. Tudta azt is, hogy Káin hazudni fog.

Nem! Szó nincs megalázásról! Szó nincs perverzióról vagy démonokról! Ó, Irónia Múzsája, segíts!

Ellenkezőleg. Amikor hagyom, hogy a gyilkos segítség és mentegetés nélkül hajtsa végre szándékát, valójában azt érem el, hogy felnőjön a cselekedethez, amelyet véghez visz.

Mert megölni a másikat, de közben arra bátorítani, hogy ő maga vagdossa fel a saját ereit, hogy a mi kezünk tiszta maradjon, ne is lássuk a vérontást, ezt nem igazán tartom nemes dolognak.

Mint amikor, tegyük fel, a kedvesem kér arra, dobjam őt ki, mert nincs ereje magától elhagyni engem. Nem. Ebben én nem segíthetek. És a döntése sem ér fabatkányit sem, ha nem ő kínlódja ki - maga.

Menjen. De ő legyen az, aki elmegy. Ne én legyek, aki megkönnyítem a bűnt.

Egyébként, megfigyeltem, hogy aki így megy el, többé nem hűtlen. Mert teljes súlyával megéli, mit jelent, amit tett.

Nem kímélni kell az embert. Megtisztelni azzal, hogy szembenézzen önmagával. Feltéve persze, hogy ereje is van hozzá . Mert ha nincs? Akkor vonuljon analízisbe. Vagy zárdába. De ne szónokoljon nekem a bűnről, mert fogalma nincs, miket beszél.

Az öncélú mulatozást pedig elfelejtheted. Nincs annak köze ahhoz, amit mondok, szemernyi sem.

Nem a bűn látványa tölt el gyönyörrel. Bár kétségtelen, felemelőbb, mint a bárgyú bégetés.

Nem is az öncélú gyilkolás, az értelmetlen szenvedés az, ami lenyűgöz.

De látni, miként válik Erkölcsi Lénnyé az ember - ez bizony felemelő!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.