KÉTSÉGEK - KETTŐSSÉGEK

Reflektálni csak valamiféle nézőpontból lehet. Ez volna az "én" vagy "individuális szellem", amely, akár a test, akár a lélek megsemmisülése estén, megszűnik tevékenykedni, megszűnik lenni entitás.

Ahol a tudomány anyag és energia egységéről beszél , ott én szellem (eidosz, forma) és matéria találkozását tételezem.

Ahol a gondolataink összeérnek, a tes-lélek tengelye.

Hogy ismeri-e egyik a másikat - rejtély. Bevallom, e percben elveszett vagyok.

***

Talán érdemes néhány fogalmat pontosítani. A pontatlanságokért előre is csak szabadkozni tudok.

Szubjektum
Az észlelő, a világot, ezen belül önmagát és ezért a benne, általa feltáruló világot megismerő autonóm lény vagy gondolkodó alany, akinek figyelme a világra, mint számára megjelenő tárgyra összpontosul.

Reflexió
Visszasugárzás, az észlelő, gondolkodó és megismerő alany önmagára irányuló, önmagát  és benne világát megragadó, tudati tükrözése.

Ebben a megközelítésben a reflexió mindig a reflektáló alanyhoz kötött, vagyis szubjektum-függő.

A szubjektivitás köznapi értelme egy s másban eltér a fenti felfogástól, hiszen az egyediségre, a megismételhetetlenségre helyezi a hangsúlyt az ún. objektivitással szemben.

Az általam használt szubjektum fogalom az objektivitást nem hogy nem zárja ki, de egyenesen maga után vonja, ha nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a köznapok az objektivitás fogalmát leegyszerűsítve úgy értelmezik, hogy objektív az, ami "tudatomtól függetlenül úgy van, ahogy van", ami badarság, mert ami lát, az éppen az alany, és amit lát, az éppen a benne feltáruló világ, nem pedig a Ding an Sich.

A reflexió, amennyiben a megismerő alanyban végbemenő tudati folyamatra vonatkoztatomj, semmiképpen nem statikus "valami". Ellenkezőleg, a szubjektum dinamikájából eredően maga a folyamatszerűség, az örökké változó.

A nem-érzéki, elvont fogalmak, lényegek jelölésére Platón az idea és az eidosz szavakat használja, váltakozva, közös jelentésük "forma" vagy "alak", s mindkét elnevezés a "látni" igéből származik.

Amikor szellemről, eszméről, eidoszról beszélek, egyfajta lényegre és egyben ideális szubsztanciára utalok.

A lélek, eredetét és lényegét tekintve, nem érzéki, vagyis eidetikus.

A test az érzékek előtt feltárulkozó.

A kettő között nem Descartes nem "együttműködésről", megfelelésről beszél, és én magam is valami mást feltételezek, de a hogyan, miként, milyen alakban kérdésekre  legfeljebb találgatással tudnék megfelelni, és a találgatások sorában az ezotériát éppoly jogok illetik meg, mint az érzéken túlmutató világot a puszta ésszerűség alapján rangsorolni vágyó "normál tudományt".

Ami az ezotériát illeti, megjelési formái oly sűrűn öltik magukra a humbug alakját, hogy jómagam nem egyszer maszlagnak, emberbutító eszköznek látom őket. Ez azonban nem az ezotéria, mint a kultúra és a bölcselet kiváló elméi által művelt terület megjelölésére utal.

Az antikvitás számára az ezo- és egzotéria a belső, illetve a nyilvánosság számára közvetítendő-közvetíthető tanok szétválasztását jelentette, és szó nem volt arról, hogy racionalitás-irracionalitás-intuíció mentén húzzuk meg a határokat.

Az ezotéria, az irracionálist is beleértve, éppen ezért továbbra is olyan területnek tűnik fel előttem, amelynek átfogó elvetése több kárral jár, mint amennyi a lehetséges (ha lehetséges egyáltalán) haszon.

SZERETNI

Az élet, azt hiszem, kimeríthetetlen, új és újabb tapasztalattal édesíti meg a perceket.

Feldmár mondja az egyik interjúban: "Ők nagyon szerettek... Nagyon szerettek volna szeretni... Csak nem tudták, hogyan..."

Hát ez történik velünk.

Álmodjuk, hívjuk a szerelmet, szeretetről írunk, fájdalmas sorokat, beszélünk róla, helyette, és közben a legsötétebb magányban hánykódunk, hogy amikor előttünk áll a Kedves, ne tudjunk még csak megszólalni se.

Nehéz. A legnehezebb, amit megtanulhatunk.

És amikor megtörténik, nincs szó, se hang, se lélegzet, csak a csodálattal teli döbbenet - ennyi? így? ez volna?

Na persze, ha el nem menekülünk önmagunk elől, még mielőtt megszeretnénk a másikat, és általa - önmagunkat.

Hogy mi zajlik bennünk, nem tudom. Olykor kétségbeejtő, most éppen szédítően magas.

A FÉRFI, AKI NEM BESZÉLI A NYELVEKET

A férfi, aki nem ért, nem beszéli a nyelveket. Talán így tökéletes. Talán mert meg sem próbál úgy tenni, mint ha értene, és ha mégis ért, nem szavakból, nem gesztusokból, hanem a test, az ösztönök szavával érez. Érez. És az érzésben mégis csak ott alszik Isten.

A Kedvesemre gondolok. Mennyire nem értem őt! Mennyire pusztán érzés, ami vonz, ami elválaszthatatlan kapocsként köti meg a szívet!

Eleinte megdöbbentett.

Ma varázslat, csoda, amely ugyanaz és mégis más, és mégis jó.

DEGENERÁCIÓ

A végső stádium, a teljes szétesés, az én megszűnésével jár. Hogy adott esetben a folyamat visszafordítható, mondjuk, álom vagy csoda révén, azt nem tudom. De éppen ez történik azokban az estekben, amikor az elbeszélő szerint a főhős eszméletvesztését követően beindulnak az életfolyamatok, szerveződésnek indul a központok örökkön mozgó, örökkön helyzetváltoztató én-áradata, és végül előttünk áll az Ember, az Én.

Csakhogy nem feltétlenül, nem mindig állítható meg a pusztulás.

A fenti példában az ájulás, az önkívületből merített erő, ha tetszik, az isteni kegyelem segíti, konstituálja a feltámadást.

De ha nincs öntudatvesztés, ha az én valóban felemészti önnön magát, minden összetevőjét és a hozzájuk rendelt testet, és sem rend, sem alrendszer nincs, akkor aligha lehet szó integritásról, kohézióról, akkor az egyetlen, ami ideig-óráig még fenntartható, valami félig széthulló hús, amely még nyög, de észlelni többé képtelen.

CORPUS MUNDI

Amikor átjárt a bizonyosság, hogy megszűntem számodra, mint létező, az integritás teljes megsemmisülésével szembesült a valami, ami nem voltam többé én, nem voltam tudat, sem ész, nem voltam értelem, sem lélek, sem akarat - nem voltam semmi.

Diffúz, alaktalan anyagkupac. Ennyi maradt. És maga az anyag is széteső, mozgása dezorganizált, a részek mint ha egymástól elszakadni próbáltak volna.

Ez volt a tapasztalat, amelyről beszéltem. Ez volt, amit látni embernek, gyermeknek, nem való.

És ilyesmi persze, természetes állapotban, legfeljebb a halált követően fordul elő.

De itt volt és elmúlt.

Valaki ugyanis van. Van, beszél, szeret, igaz, ebben a mostani, "józan" én-állapotban nem értelmezési szintek, hanem értelmezési, emotív világok váltakoznak, és egyik sem jobb, mint a másik, egyik sem alá- vagy fölérendeltje a többinek, leginkább süket viszonyban vannak, párhuzamosak, tudnak a másikról, de hol az egyik, hol másik veszi át a dominanciát.

Kérdés, minek - ha többé nem vagyunk.

UNALOM

Gondolkodni, érezni - az élet maga. Ha nincs gondolat vagy érzés - nincs élet. Ha nincs élet - nincs érzés és gondolat.

Nem tudok l'art por l'art "bölcselkedni". Amikor beszélgetünk, élek, és csak akkor tudok beszélgetni, amikor életben vagyok.

Máskülönben magamra zárom a kisszobát, nem szólok, nem írok, nem létezem.

Előfordul ez is, az is. De nincs eszme, sem gondolat, sem érzés, amely megérintene, amikor nélküled - halott vagyok.

ÉN-TUDAT

Az én, jó esetben, integritás. Millió én-jelenségből szövődő szövegszövevény.

Csakhogy, ha az integritásnak vége, a szőttes elemeire bomlik, az én-szövetek, én-arculatok széthullanak, egymásba keverednek, szétesnek, szerteszóródnak, más, idegen atomok felé, és nem marad, csak a puszta matéria.

Az sem egységes, az is csak külsőleges, mert a forma, az eidosz, ami összetartaná, eltávozott.

ÉN-JELENSÉG

Mi más volnánk, mint jelenség? A pillanatok, amelyek előttünk feltárulnak - ennyi vagyunk, nem több, nem más. És a percek, amikor másnak, másképpen jelenünk meg - ők is én vagyunk, és mégsem én. Ismernek ők is. Másként, máshogyan. De mi vagyunk minden jelenés. Egészen kitárulkozva, egészen hozzáférhetetlenül.

RÁCIÓ

A ráció nem uralkodik. Zsarnokként telepszik rá az érzelemre. De hiába. Az érzelem megbosszulja magát. Elégtételt vesz a megaláztatásért. Elpusztítja magát, és önmagával együtt zsarnokát.

TUDÁS

A tudás Istennél van. A mi tudásunk önámítás. A hit volna az egyetlen szabadulás. De bennem ez, ezt nap mint nap tapasztalom, kevés.

ESTI GYÓGYSZER

mother's little helper

A nap elmúlt. Rettenetes volt. Előtte éjjel dolgoztam, jött néhány tanítvány, vizsgáznak - fenomenológia, Husserl, bécsi kör, Wittgenstein, Heidegger, Lyotard, és hogy ne unatkozzunk, kaptam egy napot, hogy teremtsek rendet a káoszban, ami képtelenség.

Egy percet sem aludtam. Tudtam, hogy soha nem értettem Heideggert. Huszonöt éve vágok bele újra és újra, és huszonöt éve azzal zárom a találkozást, hogy folytatás következik.

Kimerültem. Ami örömmel töltött el, hogy látogatóim, noha azokra a mélységekre, ahol elvesztem, nem követtek, sok mindent tisztáztak.

Elégedettek voltak, én pedig maradtam, és eszembe jutott, hogy a kedvesem nem írt, egy sms-ben sem üzent, legutóbb valami olyasmit hordott össze, hogy pár hétig most a hitvesével lesz, de azért ne felejtsem, mert szeret.

És itt megszakadt valami. Előbb a remegés, amikor átmentem a boltba,  megszédültem, a kezemből kipotyogtak a dolgok, nem emlékszem, hogyan, mit fizettem, és közben a könnyek, iszonyú, mennyi víz van a testben, mint ha allergiás lennék arra, hogy nincs se pollen, se nap, se szél, majd hirtelen az a kényszerítő érzés, hogy letérdeljek, leboruljak a földre és hagyjak mindent, mindent, hadd menjen ez a világ az ő rendje szerint, és akkor tudtam, ezúttal nem úszom meg büntetlenül.

Egyébként sosem szedek be semmit. De otthon a lányom várt. Nem láthatta, nem tudhatta, hogy nincs erőm. Nem sejthette, hogy nem működik a test, mert nincs, ami irányítaná. Vagyis jött a gyógyszer, majd egy-két óra bárgyú lézengés után, feltűnés nélkül,  magamra húztam a takarót, mondván, elfáradtam, és a kutya se tudta, hogy meghalok.

Megúsztam megint. Reggelre kisimult arccal, mosolyogva öleltem át az én kis életem.

Csak tudod, most, hogy emlékezem, azt hiszem akkor már nem volt hitem. Bennem akkor már csak az az egy maradt, hogy a gyermekeim nem tudhatják meg. Nem vehetnek észre semmit.

Mert van egy pont, a félelmen túl, ahol teljesen megsemmisül az én. Szétesik. Minden darabkáira, atomi részecskéire bomlik, és nincs többé közük egymáshoz. Utoljára, úgy tűnik, a morális réteg bomlik el. De elbomlik az is.

AZ ÍRÁSRÓL

Amikor írok, nem egészen én írom a bejegyzéseket. Megírom, bemásolom az ablakba, majd mielőtt megnyomnám a gombot, "mehet", egy belső hang újraolvas általam minden szót és kíméletlenül töröl, átformál, neveket változtat, szerepet cserél, épp olyan munkát végez, mint álmaimban a cenzor.

Ezért ne haragudj. Előfordul, hogy amikor arról írok, hogy elhagynak, én magam vagyok, aki távozom, amikor kedvesem szerelmét mesélem, valójában hitvesének árnyéka rejtőzik a kép mögött, és már egyikünkre sem igaz az elbeszélés, sem annak egyetlen részlete.

Én magam sem értem, miért van ez.
Nem önvédelemből. Nem félelemből. De a felszólítás ellentmondást nem tűrő, határozott.

És bármily megdöbbentő, utólag mindig rájövök, hogy minden szó, minden, amit írtam - igaz. Csak éppen nem én vagyok.

DROGGAL ÉS KÖRÖMMEL

Kicsit több lett a gyógyszer, mint amire számítottam - nem tudok felállni.

Mindegy. Így, ülve jobb. És persze tudom, hogy aki anya, az ne akarjon semmit, de én olyan pocsék anya vagyok, amióta elhagytál, hogy több kárt okozok a létezésemmel, mint ha nem lennék.

Egyébként a szédülés most jól esik. Kíváncsi vagyok, mit szó hozzá az Úr. Aki baszott rám odafigyelni, nem törődött velem, amikor meghaltam, amikor kibasztál ide a semmibe. Vajon lesz képe szemrehányást tenni, hogy nem bírtam tovább?

Jó kis kurva lettem. A legjobb. Szerelemből. És most - adieux, Mindenki. Én eltakarodom a picsába, ti meg éljetek boldogan.

Végül is én járok jobban. Mert rád nézve ezerszer megszégyenítőbb a szeretetmentes szolgaság.

BALGASÁG

Szükségem van szavakra. Bölcs, megfontolt szavakra.

Hogy visszajössz, hogy szeretsz, hogy nem hagysz el soha, de mégis elhagysz, hogy velem maradsz, a szerelmed, a szereteted, a feltétlen hit, a bizalom, mert eljössz megint - ez minden, ez az egyetlen, ami elűzi magányomat.

Nagyon nehéz. Már az is nehéz, hogy elhiggyem, szerethetek, szabad, képes vagyok, és hozzá még, hogy szeretve lennem lehet - mindez vakmerő álomnak tűnik.

Isten színe előtt mégis hiszem, akarom.

Nem tudok semmit. A tudásom megátalkodott. Volt és marad kétséggel teli, míg hitem, ha tébolyult elmére vall, de teljes és igaz.

Nincs benne félelem. Amit tudni véltem, megcsalt. Valahányszor azt hittem, tudok, a kétség felütötte fejét, hogy jót nevessen balgaságomon.

Maradt a hit. És nem maradhat semmi félelem.

A SZERETET SZABADSÁGA

Én azt hiszem, amit ember, akit szeretve szeretünk, megtenni képes, azt tegye is meg. Ne félelemből, ne képmutatásból maradjon maszkjának védelmében. Öljön vagy öleljen, ha erre ösztönzi vágya - ha szeretem, miért ne hagynám.

Ha szeret, eszébe nem jut, hogy olyat tegyen, amivel fájdalmat okoz.

Ha nem szeret, nyilvánvalóvá válik lényege.

Én Istent nem találom. Nem vagyok bejáratos abba az országba, ahol közvetlenül szemlélhetném. Én itt vagyok itthon. Az Embert keresem.

Csak a szabad, minden kényszertől mentes szeretet lehet igaz. Ehhez engednem kell, hogy akarata szerint cselekedjen. Persze most nem gyermekről beszélek. Hanem arról, aki a kedvesem, a szerelmem, a társam lehet.

HALÁL ELŐTTI HOSSZÚ PERC

Nem vagyok szép. Hosszú, magányos éveken át hittem, a szépségemmel, ha jó vagyok, a mosolyommal, ha kijátszhatom az ünnepnapokat, az egyedüllétet elkerülhetem, társamul fogadhatom az idegent, akiért megfizettem, gyöngéd szavakkal, esti kérdéssel, kedvességgel, de csalódtam.

Mert meghaltam százszor. És ültem magányosan a fák alatt. És aki társam volt, nem volt sehol, nem volt ott senki, csak én.

Pedig tudom. Az ember nem született arra, hogy számkivetett legyen. Kell, hogy legyen valamiféle lény, akit szeret, mellette van - kell. Erre nincs magyarázat, egyszerűen nem lehet másképp.

Persze azt nem tudom, hogyan. Mert a szerelem más. Ott csodák vannak. Ott varázslatos álmok szövődnek, tündérek játszanak meg minden, és minden valóra válik.

De azután. Amikor a szerelem - nem elmúlik, hanem túlontúl feloldódik az anyagban és a testben, túlontúl részévé válik a köznapoknak, vajon akkor - társam-e más? Vajon megérti-e magányomat?

Isten minden bizonnyal ért. Csakhogy Ő nincs sehol. Amikor a kereszten vagyok, amikor megnedvesíted az ajkam a halál előtti pillanatban, és mi más az élet, mint halál előtti hosszú perc, olyankor nincs velem.

Talán csak az, aki elmegy. Aki enged meghalni. Aki megosztja velem a magányomat.

HITVES ÉS SZERETŐ

Nincs aljasabb, mint erőnek nevezni azt, amikor tehetetlenül nézzük, amint meggyaláznak.

Kifut minden élet belőlem, ájulás környékez, és nincs ellenszer. Nincs semmi, ami megmentene.

Ketté szakad a világ. A hitves, akit "nejem"-nek nevez, savanyú képpel szól róla, de hazudik neki, nehogy szegény csalódjon, azt nem bírná el, az neki szörnyűség, és vagyunk mi, a szerető. Aki mindent elvisel, aki nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, aki mindent eltűr, mindent elfedez.

Ha Istenről azt mondják, hogy mindent megbocsát, amúgy is ez a mestersége, a szerető éppen így jár.

Nem azért tartják, hogy szánalmat keltsen. Nem is szeretetből. Ő a l'art pour l'art gyönyör, a tiltott élvezet. És ha nem tetszik? "Kösz, nejem már van" - hangzik a válasz.

Márpedig én mindkettő akarok lenni. Hitves és szerető. Csakhogy a szerepek nem az égben íródnak. És hogy így történik, egyedül magamnak köszönhetem.

VÁGYAK

A magányba zárt vágy oly erővel ostromolja az érzéseket és az érzékeket, hogy józan megfontolás alapján választanunk nem lehet. És mert nem választunk, hanem beleájulunk az Idegenbe, nyilvánvaló, hogy a Másik számára veszély forrása vagyunk.

A nemesebb lélek megretten, elmenekül. A gyengébb, önteltebb jellem elbízza magát, életet lop a tűzből, amelyben lángolunk. Az alantas természet visszaél bárgyúságunkkal, de mindenképpen meghalunk.

És ha emlékszel még a történetre, amelyben vadakról és vadászokról meséltél, mi magunk vagyunk az, aki a menekülő után vetjük magunkat, mindhiába, mert a háttérben  lesben áll az önhitt széptevő, akiben hamarosan megrendül bizalmunk, oly átlátszó, oly leplezetlen, amint belőlünk táplálkozik, míg végül jöhet III. Richárd, a simulékony, a kifinomult gyilkos - ellenfélnek mindenképp nemes.

Nem, ismerem és nem ismerem a vágyakat. De sem étel, sem ital, sem álmok nem pótolhatják a Kedves csókjait.

A MAGÁNY

Nem tudom, oldódik-e a szeretkezésen túl. Talán csak a szerelem önfeledt perceiben, amikor úgy érezzük, énünk nem én, hanem mi, szívünk nem szív, hanem kettőnk szíve, és életünk egymásba fonódik, egymásba tér.

Emlékszem, hiszen ötven is elmúltam, amikor először maradtam magamra és szerető után néztem, emlékszem, voltak éjszakák, hogy odahajtottam a férfi vállára a fejem, és nem gondoltam semmire.

Épp filmet néztünk. Ő legalábbis annak vélte. De én csak magamba lélegeztem a szabadságot, hogy nem történik semmi, és eztán már semminek sem kell történnie, mert minden tökéletes, minden tökéletesen tiszta volt.

Aztán nemrég hasonló történt. Egy fogadóban. Amikor egy hegyoldalon, egy bánya mellett megálltunk, és volt, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem akartam mozdulni sem, ott ült mellettem, a nap egészen távol, mintha nem is a földi nap volna, hanem túl, a másik világból küldené sugarát.

Szép volt. Istenemre mondom, nem láttam még hasonló szépet. Pedig magányos voltam, kettesben, és persze azt hittem, szerelmes vagyok.
 

PARANOIA

"A paranoia egyik igen gyakori szimptómája az Istennel való közvetlen kommunikáció."

Irigykedve hallgatom. Mert nekem még soha nem jelent meg. Sem csipkebokorban, sem élő tűz képében. Azt sem mondta, hogy "Eliyah! Eliyah!", vagy hogy "Elmész Te Bételbe!", vagy bármi, hogy fekhelyemről felkelve így feleljek: "Ím hol vagyok, Uram!"

Ezért aztán hallgatok. Hallgatok és tiszta szívből irigykedem.

Na persze, tudom, hogy benne van mindenben. A fűszálban, a fában, a kövek alatt, és ha volnának szemeim, most szemtől szembe gyönyörködhetnék az Ő látásában, de én ember vagyok, vak, félig-meddig süket, nem látok mást, csak mezőt, megszikkadt földeket, kórókat, unatkozó szürkebegyet, amint ahhoz sincs kedve, hogy a lehulló morzsán összekapjon a riválissal - ennyit látok.

Meg Babilon rózsáit. Virágokat, amelyek ma akciós áron futnak a temető melletti virágboltban, a függőkertből vidámparkot rendezett be az öreg zsidó, amott a szépséges Kleopátra keni a testét, hogy este, amikor beállít a férfiasan tökéletes, ő kívánatos és illatos legyen.

És persze most is, mint máskor, épp Istennel beszélgetek.
 

ÉRTELEM

Mi az érzés? Múló káprázat, amely mindazonáltal átveszi az irányítást nemcsak életünk, de sorsunk fölött is.

Akár a fiatal gida. Ösztöneink és rejtőzködő értelmünk pórázán ugrabugrálva azt hiszi, és hisszük oly gyakran mi magunk - szabad.

Előbb talán az ösztönök. Amelyeknek az értelem kiváló ismerője. S így, látván a hormonok szaporulatát, jó előre megtervezi a színt, megválogatja a szereplő sereget, végtére szabadjára engedi az érzést vagy érzelmeket: Tomboljanak csak! A mindenséget borítsák be mámoros csók és költemény szőttesével!

A tér és idő szeglete elrendezve rég, a kifutás pedig kétségtelen.

ÉRZÉS

Ne tévesszen meg a látszat. Rideg, számító értelem engedi a léleknek, hogy elhitesse magával, amit tesz, érzés.

Mint hatalmas, lágy viasz. Az érzések szabadon áramolnak a történések keresetlen összevisszaságban, karcolják emléküket az eleven lélekanyagba, míg az értelem, amely mindvégig elrejtőzött, majd diadalmasan felkiált: "Látod, megmondtam! Tudtam előre! Ez itt ellentmondás! És ott! És mindenütt!"

És az érzés sebzetten, megszégyenülve távozik. Az értelem nem téved. Hazugságra nem lehet mentség.

A HÁZASSÁGRÓL

Egy vallomással tartozom. Azzal, hogy szeretem a házasságot. És azt gondolom, remek találmány.

Én magam számtalanszor voltam feleség, és soha, egyetlen egyszer nem éreztem kényszernek azt, hogy hazamenjek, hogy szeressem, öleljem hitvesemet, amíg hittem, összetartozunk.

Feltételezem, a férjeim is így lehettek ezzel, mert amelyik nagyobb mozgástérre vágyott, az egyszerűen elfelejtett hazajönni, vagy éppen elköltözött, ha erre volt szüksége az összetartozásnak.

Nem. Semmivel nem kényszerítőbb számomra "egy papír", mint az a belső elkötelezettség, amely két ember között óhatatlanul kialakul, ha közösen álmodják sorsukat.

Olyannyira így van ez, hogy az is megeshet, én magam hagyok üzenetet, és megyek el, nem a házasság elől, hanem a végig nem gondolt problémáktól távol, hogy önmagammal tisztázzak valamit, amit érzek, és újra és szabadon egyeztessem aztán a házasságban az akaratunkat.

Hogy akkor mi a különbség házasság és házatlan sors között? Pofon egyszerű. Hogy kit vállalok a világ, önmagam és a Jóisten előtt.

Mert a szeretőt, ha színházban találkozunk, amikor házastársam is jelen van, közömbös biccentéssel üdvözlöm. Hazudozni kezdek, hogy mindössze ismerős, munkatárs vagy éppen barát. Ha nyilvános helyen látnak bennünket, még magára is hagyom, hiszen senki nem tudhatja, ő a kedvesem.

És ez kettősség. Álnokság. Álmaink megtagadása jó esetben, s a szerető megtagadása ennél is gyakrabban.

Hát ezért nem vigasztal engem a "színlelni boldog szeretőt" drámajáték. Miközben nem vitatom, adódik helyzet, amikor az átmeneti megalkuvás az egyedül járható. De túl sok a hazugság. Túl sok az álság ahhoz, hogy igaz szerelem maradhasson a varázs.

Én ágyasa, szeretője, hitvese, örök társa akarok lenni a férfinak, akit szeretek és aki engem szeret. Ha nem így van, nyilván a bizonyosság erejével hiszem, hogy Isten és a mi akaratunkból így lesz, hamarosan, mindenképp.

És ugyan, ki kényszeríthetne szerelemre pusztán azért, mert papírja van tulajdonjogairól? És ugyan ki kényszeríthetne arra, hogy fenntartsak egy köteléket, ha előttem képmutatás és idegen akarat?

Nem. Szó nincs kényszerről. Szó nincs és nem lehet szabadságvesztésről. Mert a házasság a teljesség. És ez a legkevesebb, amit a szerelmes akar.

És hogy mi van , ha gúnyosan, vagy a józan ész nevében mégsem kívánna asszonyául? A házasság megtagadása akkor az elutasítás. Bárhogyan nevezzük is.

 ***

Lassan magamhoz térek. Bocsáss meg. Én csak szerető vagyok. Cabiria, a kurva, aki hiszem, a férfi, akié vagyok, szeret.

Még esküvőre készülök. A napra, amikor színről színre látom, amikor így szól hozzám: "Hozzám tartozol."

Nem más, nem másutt, nem másmikor. Most és mindörökké. És valóban így lesz. Mert valóban szeret.

Ha nem - de hiszen Fellini ezt is megálmodta.

Szakadék pedig mindenütt akad.

TÜKÖR ÉS VISSZHANG

Mennyire jó, hogy itt vagy! A fénynek van szüksége árnyékra vagy a sötétnek a nap sugarára, ki tudja. Örülök neked, talán annál is jobban, mert olykor bántjuk egymást.

Ne mondd, hogy nem mosolyoglak meg, hogy nem haragszom rád, hogy nem kísérlek és kísértelek haszontalan gondolataimmal az elmúlt hónapok során, mert megtörtént ez is, mint annyi más.

Ahogyan csipkelődtél te is, hiszen mi más adhatna örömöt, mint éppen az, hogy félelem nélkül lehettünk őszinték, bolondok, mindenkor.

Talán az sem véletlen, hogy egyszer azt mondtad, egy beteg asszonyra emlékeztetlek, akinek a személyisége darabokra hullott az örvényben, amit köznapoknak nevezünk. Kérdés, persze, lehet-e másképp élni egy meghasonlott világban.

Azt hiszem, valamennyien a szétesés határán élünk. Van, aki a látszatba temetkezve nem hagyja szóhoz jutni a fuldokló ént, az ének viharát, mások, mint Te vagy én, időről időre bevonjuk életjátszmánkba az összes lélek-alakzatot, ami bennünk él, és, ami engem illet, így akarom, így tartom jónak.

Amikor fáradtságot, csalódást érzek a hangodban, fáj. Tudom, részem van benne, és azt is, mindez önzésemből fakad. Bocsáss meg. Ilyen vagyok. Szertelen és szélsőséges.

Most szélsőségesen szerelmes, és ha épp megszűnnék is a szerelemben, képtelen volnék nem hinni - benne, egyedül benne, ha ezerszer káprázat, csalás, hazugság volna is.

Ez az életetem. És talán minden emberi lény életének az eredete. A szerelem. A szenvedélyes vágy, hogy beleolvadjunk a Mindenbe, a Semmibe, a teremtett világok egészébe, hogy kiszakadjunk, e szerelem által, éppen a teremtett dolgok forgatagából.

Azt is mondod, spontán írok. Hiszen csak így tudok. Csak a másik emberrel való találkozás ébreszti fel bennem a vágyat, hogy mondjak bármit. Magamnak? Minek?

Szerelem és magány. Csak ez a kettő létezik.

A szerelem mindig Isten szerelme, minden létezőben, minden törékeny teremtményében, minden emberi szóban.

A magány mindennek hiánya. A teljes megsemmisülés. Még csak nem is a Fényhozó, akit mi Lucifer néven tisztelünk. Mert ő hozzánk szól, életre kelt, szerelemmel szeret. Míg a csend a Mindenség nélkül létező Halál. Az Ős-Gonosz.

Ezért van az, valahányszor írsz, árad belőlem a képtelen szószövevény (hülyeség), legtöbbször magam sem tudom, mi kerekedik ki belőle, de Te hívod életre, vagy más, láthatatlan lények, Kedvesem, Szeretteim, és semmi, semmi nem tőlem származik. Csak tükörképed vagyok. Csak visszhang.

Annak is kusza, annak is alig érthető.

A SZERELEM METAFIZIKÁJA

Kezdjük az elején. Hogy a szeretet szó tévedés volt. Hazugság és képmutatás. Koholmány, amelyet akkor vett fel a szavak tárházába az emberiség, amikor elfelejtette a szerelem bűvöletét.

Mert olyan a szeretet, mint a szívétől megfosztott szerető vagy a dal varázsát nem értő eunuch. Képtelenség. Contradictio in subjecto. És az ellentmondás nem a jelenség öntagadása. Hanem a létezést kizáró antinómia.

Amikor a hús-vérbe szőtt lélek megfosztja önmagát önnön házától, és úgy tesz, mintha önálló élete volna itt, az árnyékok és a siralom völgyében. Holott az nem lehet!

A lelkünk megmerítkezik a test vizében a pillanatban, amikor megszületünk. És ebből az anyagtól elnehezült lélek-létből nem vezet kiút, hacsak nem az üdvözülés, az illuminatio, a teljes átváltozás.

Csakhogy akkor már nem vagyunk többé ember. Éteri lények, szellem-alakzatok vagyunk, akik aligha tudnánk ölelni, szerelmes levelet írni vagy éppen emlőnkből szoptatni gyermekünket. Vagyis megszűnünk lenni.

Akkor persze már beszélhetünk akár Pálról is, és arról az angyaloktól ellesett szeretetről, amely mindent elfedez. De addig? Legfeljebb tükör által homályosan, ha szerethetünk.

És így van ez jól. Így igaz, így természetes. Hogy szerelemmel szeressünk. A napfényt, az éjszakát, felebarátunk házát és barmát és őt magát és asszonyát, még Istenünket is.

Szerelemmel, amely telis de teli van sóvárgással, vággyal, a test vágyával, hogy eggyé váljon a szerelem tárgyával, eggyé olvadjon annak legkisebb részével és legyen tökéletesen egy vele.

Nem csak a lélekben. Hanem a fizikai létezés valamennyi elképzelhető síkján. Ahogyan, ha szomjúhozzuk az igazságot, annak testét, valóságát szomjazzuk. És nem az ideát, nem a ős-eszmét. Hanem testét, ahogyan testet ölt benned és bennem és Jézusban is.

És ne hidd, hogy akadt csak egy is az apostolok közül, aki ne szerelemmel szerette volna a Megváltót. Aki ne vágyott volna kezének érintésére, tekintetének villanására. Így és ezért követték Őt rendületlenül. És ezért kellett látniuk azt is, hogy feltámadott.

Mert a szerelemnek a tudat nem elég. Érintenie kell. Ízlelnie és szagolnia kell a szeretett személyt. Tapintani, látni és hallani őt. Ezt jelenti az igaz szeretet. A szerelmet. A teljes odaadást. A teljes birtoklást. Nem a mennyekben, hanem itt, a földön. Ebbe a testbe zárva. Ebben a tesben lélegezve.

ERKÖLCSÖK ÉS FOGALMAK

Mennyire gyűlölöm az erkölcsöt! Mennyire elegem van a jóságból! Mennyi átkozott, hiábavaló szenvedés forrása az emberi butaság és képmutatás, amely időtlen idők óta mindig ugyanazzal a szóval kezdi a gyilkolást: erkölcs!

Bocsáss meg, a köznapok mindössze felszítják azt a tehetetlen dühöt, amely bennem van, és amely nem ellenük irányul, hanem azokért támad, akik túl a pusztuláson még az erkölcsök képmutatását is elviselni kényszerülnek.

Tudod jól, hiszem, gonosz nélkül értelmét veszíti még a szó is "jó", hiszem, a mindenség tökéletes összhangjának alappillére éppen az ellentétekben feszülő egyensúly, és ami fent, az lent, és ami jó, az rossz, és ha emberként magam is küszködve próbálok helyzetről helyzetre bukdácsolni, és időről időre fellángol bennem a harag (erkölcsi ítélet), soha, egyetlen percre nem hiszem, hogy a mindenség távlataiból tekintve akár csak egyetlen szavamnak értelme volna.

Az indulataim és érzéseim helyhez és időhöz, vagyis szemléletem káprázataihoz kötődnek. Csak ezen belül hordozhatnak jelentést, amely maga is múló, töredékes.

Isten szemével nem láthatok. Adj egy embert, aki bántja a gyermekem, és gyűlölni fogom. De beszélj erkölcsi gazságról, és én már nem is értem, miről van szó, és minden elvont fogalom értelmetlennek tűnik fel előttem.

A fogalmak önmagukban üresek és bármilyen tartalommal telíthetők. Használhatók egy adott helyzetben arra, hogy dicsőítselek, vagy ellenkezőleg, hogy megkeserítsem az életed.

És ez a jó és a rossz fogalmára is igaz.

Hát ezért, hogy olykor nem tudom, értjük-e egymást, vagy csak játszunk, vagy ellenkezőleg, épp most okozunk egymásnak fájdalmat.