RABSÁG

Bergman félelemmel tölt el. Ősfélelemmel, amilyet csak gyermekkoromban éreztem, amikor apám tombolt, mert ezt mindig elfelejtem elmondani, iszonyú volt, amikor ellenünk fordult, a pusztító erő, az Isten maga.

Sylvia Plath írta egyszer, az apja olyan volt, mint valami náci. A férje sem volt különb. Képtelenség volt kikerülnie az apa bűvköréből.

Pedig szerették. Ahogyan szerettek engem is.

Az a dühöngő őrült, az apám, akit az anyám kezes bárányként terelt végig az életen, úgy szeretett engem, hogy rám, valami különös okból, nem emelt kezet.

Talán ezt éreztem. Hogy varázserőm van fölötte - Isten fölött. És ezt keresem azóta is. Az Istent, aki szeret.

Csak hát nem minden hóhér galamb. Nem minden kivégzőosztag kíméli meg az áldozatot. A legtöbben azt hiszik, mert megengedhetnek bármit, meg is kell tenniük.

Tévedés.

Vagy fel kéne hagynom az istenek keresésével? De hogyan? Ha egyszer a bennem élő démon nem engedi. Ha egyszer nem én választok, és nem is véletlenül, nem rosszul, hanem pont úgy, ahogyan választanom lehet.

És persze nem akad ember, aki látván hatalmát, ne zsarnokként próbálna maga alá gyűrni.

Pedig a gyermekkoromról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nem voltam szabad. Mert bármit tettem - akit szerettem, nem tudott, nem akart kirekeszteni.

Így szerettem a szüleimet, így szerettem a testvéreimet, így szerettem a kedvesemet.

Ezt a rabságot nem találom.

Vagy nem lehet?

HŰSÉG

Abelardra gondolok. A férfira, aki drágán megfizetett a vágyért. A szeretőre, aki hagyta, hogy elcsavarják a fejét. A mesterre, aki a romokból palotát emelt.

Mert lássuk be, a hűség oly távol áll tőlem, mint angyaltól a szentségtörés. Hogy neked mit jelent, nem tudom. Én kötelékként élem meg, amely akkor  szorítja leginkább a torkomat, amikor a szerelem múlni kezd.

Addig ugyanis nem vagyok hűséges. Egyszerűen csak szeretek, mást nem látok, következésképpen hűségről szó nincs, mert riválisok sincsenek.

A hűség a hűtlenség pillanatában születik meg. Abban a pillanatban, amikor először emelem a tekintetem egy másik férfira, először mondom rosszallóan a gerjedelemnek, ugyan, mit akarnál mástól, ha Ő - szeret.

Hogy is van ez?

Ha hűséget ígérek, azt ígérem, hogy jóllehet a szerelmem elmúlik, én mégis megálljt parancsolok az ösztönöknek, és veled bújok ágyba?

A mindenségit, de kacifántos! Pedig itt kezdődik az egész lelkiség. Ez az, amit annyira csodálunk, annyira istenítünk.

És mi tagadás, van benne ráció. Mert isteneket látni ott, ahol még trollok sincsenek - ez már valami!

Na persze, csak ha lélek is szorul belénk. Máskülönben álság, lélekölő közöny a jutalom.

És ennél többet, így, a dolog nem érdemel.

ZÁRÓJELBE TETT ERKÖLCS

Én nem sokat tudok a "dologról". Én arról beszélek, ami számomra megjelenik - nevezzük azt életnek vagy a mi, különös valóságunknak, egyre megy, még ha káprázat is.

Önmagában az, hogy látásunk több jelenség észrevételére tesz bennünket alkalmassá, nem jelent választást. Ahogyan a szabadság, mint a választás aktusa sem valamiféle egyetemes jó vagy rossz árnyékában történik.

A jó és a rossz a szabadság összefüggésében egyébként is közömbös. Énem, mint választó lény vonatkozásában nyer értelmet, és noha számomra egyáltalán nem lényegtelen, miféle értelmet diktál a megszokás vagy éppen a bennem élő erkölcsi árnyékvilág, lényem, mint morális lény diszpozícióját tekintve mégis tökéletesen mindegy, hogy választásom az univerzum egy adott, képzelt vagy valós pontján milyen előjellel kerül megítélés alá.

Hogy mi a jó és a rossz, nincs ember fia, aki megmondaná. Hogy mi jó neked vagy másnak? Ha tudnám, bölcsnek kellene hinnem magam, de ezt sem tudom.

Elkéstem egy értekezletről. Kidobtak. A férjem elhagyott, mert méltatlannak találta helyzetem. Másnap találkoztam egy emberrel, aki mellett boldogságban, békében éltem le az életem.

Következik-e ebből, hogy erényes cselekedet a késés? Következik-e ebből, hogy elhagyatva lenni jó? De továbbmegyek. Következik-e ebből az, hogy békességben élni Philemon és Baucis életét erkölcsös dolog?

Számomra semmiképp. Számomra mindössze annyi következik, hogy ha Philemon a választást sajátjaként fogadja el, akkor élete az ő élete, szabadsága az ő szabadsága, szerelme, boldogsága vagy éppen boldogtalansága az ő személyes választása lesz.

Azt mondod, egyeztessem, mi jó és mi nem jó másnak azzal, ami jónak tűnik nekem? Szép, keresztény gondolat. És hidd el, megteszek bármit. De hogy az jó vagy rossz? Ne hidd, hogy tudom.

Ezért aztán mintegy zárójelbe helyezem azt az erkölcsöt, amely előírja, hogy kinek mi jó, mikor mit tegyek, és ha engedelmeskedem, mást mit tehetnék, a fenntartás jogával élek, hogy mindez talán csak ködkép, hogy kezelhetőbbé tegye a rakoncátlan embersereget.

Amúgy pedig igenis te választasz. Az ösztöneid vagy a beidegződéseid, ellen vagy mellett, a szenvedést vagy a vágyak kielégítését, a remete vagy a kurva életét - elkötelezed magad.

Nem állítom, hogy ez a választás maradéktalanul örömteli. De a te választásod, és sorsod maradéktalanul a tiéd.

Soha nem vonok falat a gondolat szerteágazó világai köré.

Hogy mi bölcselet, és mi lélektan, talán csak abban különbözik, hogy ő jobban ismeri a hogyan-t, míg engem leginkább a mi ő és miért érdekel.

Csakhogy a kérdéseimre nem mindig kapok választ a társak segítsége nélkül. Ezért is beszélgetek Veled, még ha érzem is, igen komoly nézetkülönbség, szemléletbeli eltérés van kettőnk között.

A moralitás, egyszer erről már írtam, nem tételez mást, mint pusztán a választás képességét. Ettől kezdve a nem-választás vagy az ismeretek hiányában meghozott választás éppúgy morális cselekedet, mint ha a bűn elkövetését választanánk, azzal az egy kitétellel, hogy továbbra is hiszem, ember nem tudhatja, mi jó és mi nem, épp ezért teszi őt erkölcsi lénnyé nem a jó vagy a rossz választása, hanem a választás ténye maga, amelyet ő - saját cselekedeteként, akarataként, választásaként határoz meg.

Eddig és nem tovább. És minden egyéb, a szükségszerűség hálója, a sors és a végzet hatalma - kibúvó csak, hogy megtagadja önnön választását, önnön szabadságát, önnön emberségét.

Mert ennyiben, és csakis ennyiben szabad az ember. Ám ez a szabadság mindennek, ami Emberi - feltétele.

A szerelemnek is. Ezért utasítom el a gyermeki ragaszkodás (követelőzés) szerelemként való ábrázolását.

Nyilván vannak mechanizmusok, amelyek éppúgy lejátszódnak mindkét esetben. Ettől azonban a lényegi különbség továbbra is fennáll.

És persze a választás is vonatkozhat bármire.

És itt nincsenek előítéleteim, nincsenek elvárásaim, bár jómagam, hála a neveltetésnek és annak a szülői szerelemnek, amelynek szemtanúja lehettem, nem részesítem különösebb előnyben azokat a preferenciákat, amelyekről manapság beszélni szokás.

Az is igaz, ennek az egésznek, Isten igazából, semmi köze az erkölcshöz. Egyszerű szokás, beidegződés, majd felnőtt fejjel a beidegződések akaratlagos, személyes választása, a személyes állásfoglalás az, ami a moralitást, a morális töltetet adja. Nem holmi világon túli törvények. Nem holmi parancsolatok, amelyeknek eredetéről mit sem tudok.

Vagyis nem hiszek a test mentes szerelemben. Ahogyan a lélek-, a szellemtelen testiséget sem ismerem. Pontosabban tudom, hogy létezik. Csak hát én nem hívom szerelemnek. Az egyik - Istenkísértés, a másik - az Emberség megcsúfolása.

A többi? Néma csend.

AVERSIO

Nem kedvelek semmit, aminek értelmét nem vagy alig látom. Mégis teszem, mert tenni kénytelen vagyok, nem azért, mert másképp nem lehet, hanem mert képtelen vagyok a józan ész határain túl érvekkel hatást gyakorolni embertársaimra, mert mindent egybevetve és mérlegelve, a józan ész határain innen és túl - ember vagyok.

Hogy bosszús vagyok? Mindössze azért, mert látnom kell, hogy a természet erőihez hasonlóan, rendíthetetlenek azok a korlátok, amelyeket az érdek kényszerít az ember-árura, adott esetben rám és mindazokra, akik már nincsenek.

Álmodozhatok. Elvonulhatok hűs hársakkal teli gyógyintézetbe. Csinálhatok magamból mókamestert, pojácát, hőst - nem igen változtat azon az alaphelyzeten, amelynek köszönhetően ma engem, holnap téged vagy egy harmadik személyt, igája alá hajt a puszta számítás, mindössze azért, mert megteheti, mert a tárgyiasulás szelleme, mint kísértet, áldozatra vár.

Tudom, akkor, amikor a kényszer-közösség gondolatától végigfut a hátamon a hideg, igazam van. De mert túl vagyok már az ötvenen és a keresztségen, apám jut eszembe, aki valahányszor temető mellett haladtunk el, emlékezetembe idézte, hogy azoknak ott, mind, akik békében nyugodnak, egykor igazuk volt, éppúgy, mint nekem.

Cinikus álláspont. De amíg nem látom, miképpen kerekedhet felül az ember az önmaga és embertársai által alkotott démonokon, bármit mondok, nem egyéb, mint nyavalygás, nem visz közelebb egy emberibb, méltóbb létezéshez egy arasznyival sem.

És igazából ez itt a szomorú. Hogy beszélhetünk naphosszat képzelt vagy kitalált közösségekről, valós vagy álságos emberi viszonyokról, a világ csókoltat bennünket, és hidd el, gyomorbántalmak nélkül szedi tovább a halottakat.

Azt mondod, nézzem a mezők liliomait? Azokat, akik nem aggódnak az életük felől? Legyek olyan, akár az erdők vadjai? Mert létem fenntartásának képessége velem született, létem tényével természetszerűen adott?

Akkor miért mondjuk így: "Az ember társas lény", és nem: "Az ember - közösségi dolog"?

Lehet, a magánytól, a számkivetettségtől való félelem erősebb, mint a látszat-közösségek gyűlölete?

Lehet, a lelkünk is eladjuk, ha másért nem, azért a csipetnyi pszeudo-szocietászért, amely eltapos?

Nem mondom, hogy igen. De határozott nemmel sem felelhetek, legalábbis nem, ha az ember nevében kell felelnem itt és neked.

Mert igaz, csak én vagyok. Egy a sok közül, és annak sem éppen reprezentatív. De mi van, ha a többi, hasonlóképpen, él, nyűglődik, mint én?

És persze - meghatározatlan. Túl azon, hogy társasságom által meghatározott, hol parazita, hol erkölcsi lény, hol álmodó, vagyok ember, állat és - leginkább bolond.

A TÖBBI STIMMEL

Szinte alig találok párhuzamot a gyermek-anya és a szeretőket egymáshoz rendelő vonzalom között.

A gyermek nem személyhez kötődik. Legalábbis kezdetben nem. Amit a melegségről, a biztonságérzetről állítanak, felteszem, igaz. De a személyességnek az a szintje, amely a szerelmesek esetében igencsak jelentős, még árnyékában sincs jelen.

Legalábbis ekkor, a születés pillanatában - semmiképp. Hogy később belép vagy beléphet? Nem vitatom.

Mint a Szentivánéji álomban. Én vagyok, aki megszültem, aki szamár képében pont akkor, pont ott megjelentem. Ezért kedves a csacsi anyai mosoly, ezért ismerős a dohány vagy alom illatú ölelés, a hőnek az a foka és a közelségnek az a páratartalma, amelyet a furcsa, patás-patátlan szülő nyújt nekem.

Lehetett volna más. Lehetett volna bárki. Ő vagy Te - nekem, a gyermeknek - KELL. A biztonság, a táplálék, a törődés. Ha Ő adja, hát Ő kell nekem.

A szülő hatalma pedig igencsak suta, ingatag lábakon áll. Először is, mert pusztán a méreteknek és a szuszogásnak köszönhetően olyan ösztönök lépnek működésbe, hogy képtelen vagyok ártani neki, mármint az újszülöttnek, ha ezerszer tudom, hogy egykor egy Adolf vagy egy Joszip Visszarionovics nevű szörny néz vissza rám az édes szőrcsomag helyett.

Akkor sem hajítom az Etnába, ha minden éjszakánál rútabb, sötétebb. Kiszolgáltatottja vagyok. Neki, az ösztönnek - egészen önnön létezésem megkérdőjelezéséig.

Hogy akkor, azon a ponton túl mi történik, nem tudom. Azon a vidéken nem jártam. De hiszem, egészen a távoli partokig, a gyermeknek hatalma van fölöttem, mi több, zsarnoki hatalma, amellyel él és visszaél.

És még valami.

Az, hogy az ember, nevezzük gyermeknek, születésekor nem több, mint ösztön-köteg, a bűn fogalmától éppoly távol áll, mint az a bizonyos Makó Jeruzsálemtől.

Éppen hogy az erkölcsök hiányáról, következésképpen a morális lény szeretetének teljes hiányáról beszélek.

Sem erkölcsi lény, sem erkölcs, sem humanizált szeretet azon a szinten nincs.

Hogy költői képként szeretjük azt hinni, hogy a gyermeki szeretet az ártatlanság, az önzetlenség, a tiszta szeretet szimbóluma?

Nos, legfeljebb hagyományként tudom elfogadni. Ez esetben is csak azzal a kitétellel, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy bűn nélkül nincs bűnös és ártatlan, én nélkül nincs önzés és önzetlenség, személyesség nélkül nincs gyűlölet, és persze szeretet sem lehet.

A többi stimmel.

ENGEDJÉTEK, HOGY A KIS GYERMEKEK ÉN HOZZÁM JÖJJENEK

Nos, talán igazság van abban, amit a gyermeki szeretetről oly gyakran mondanak, bár ami engem illet, igen komoly fenntartásokkal élek.

Nem sokkal inkább képmutatás és misztifikáció, amit a gyermekről az ú.n. zsidó-keresztény kultúrkör állítólag feltételez?

Nem hazugság az, amely az erkölcsi szolgaság megteremtésének eszköze, forrása, amit a gyermekről oly gyakran hallanunk lehet?

A gyermek számomra elsősorban élő, biológiai lény, akit hosszas szenvedés, nevezzük ezt szocializációnak vagy nevelésnek, árán igazgatok arra az útra, amelynek során autonóm, egyúttal közösségi lényként áll majd önnön tükre és a társadalom elé, és tanulja meg, ha tőlem nem, ugyan ki mástól, azt, amit úgy hívunk, szeretet?

A gyermek él és élni akar. Ez minden, amivel a születése pillanatában rendelkezik. És azt is megkockáztatom, ha kicsiny termete és tudatlansága nem akadályozná meg a cselekvésben, már életének legelső éveiben, anélkül, hogy felfogná, mit tesz, meggyilkolná "hőn szeretett" anyját, pusztán azért, mert amaz nem ad neki kellő időben vacsorát, nem vesz neki első szóra mézes puszedlit vagy egyszerűen nincs ott, ahol és amikor azt a kisded elképzeli.

Így persze szentségtörésnek tűnik a gondolat. De ha nem minden értelem híján való, érdemes a szeretet terén olyan hasonlatokhoz folyamodnunk, amelyek közelebb visznek a megértéshez, és nem megelégednünk a szenteskedéssel, vagy Füzesi negédes puttó mázolmányaival, amelyek mindenre hasonlítanak, csak éppen emberre nem.

SZABADSÁG VS. SZOLGA-LÉT

Látod, én ilyen vagyok. Eladom magam, mert ebből élek, és bár hiszem, a por ízét nem ismerem, pontosan tudom, mit jelent a függés, a szolga-lét.

Szabad vagy? Én a kényszerek hálójában követem az utat, amely a még és már nyitva álló lehetőségek közül a legkevésbé öl. De erőszak és kényszer van itt is, ahogyan mindenütt.

Nem bánom. Még kevésbé érzek szégyent. Az ember - zoón politikón, így mondják. És ha valós közösségről van szó, magam sem panaszkodom.

Egyedül a látszat zavar. De fölösleges ezen megütköznöm. Élnem kell. A villany, a víz, a bérleti díj - mindez pénz. És persze valamit - valamiért.

ES

"Isten meghalt. Istent megölték. Mi öltük meg. Hogyan vigasztalhatjuk meg magunkat, mi, a gyilkosok gyilkosai?"

Hogy elhagyott volna? Hogy ez volna az elfelejtett titok, amely örökre bevéste elménkbe a szót, "szeretet"? Hogy valóban jelenés volna szembenézni önnön gyilkosaink gyilkosával?

Én nem vagyok elég erős, hogy látni tudjam önmagam.

Apátlanul, anyátlanul, a világba vetve, képzelt atyát, lelket, fiút faragok magamnak,  hogy emlékezzem - egykor szerettek.

És akkor megszólal az örök tagadó: "Szerettek? Valóban? Ki?"

És az érvek gyengék a tény előtt - egyedül vagyok.

A gyermekek szeretete nem hat meg. Énjük forrását szeretik bennünk. Nélkülünk nincsenek. Hogy ne szeretnének, mint feltételét annak, hogy meghatározván bennünket - meghatározzák létüket?

Az öreg szkeptikus semmiben nem hisz.

Ez nem igaz. Épp csak kettészakadt a világ, egy vágyott és egy valóságos földkerekségre oszlik, és mint mérleg nyelve, a lélek hol erre, hol arra hajlik.

Szerelem, szeretet. Egyiket sem értem. Működnek. Tehát vannak.

Nem én gondolkodom. Nem én vagyok. A szerelem szeret.

A CSEND

Mély és fájdalmas emlékek rezdülnek, amikor a szavakon túl kérdezel.

Letűnt világok, megfogyatkozott szeretet-szigetek, valami ősrégi történet, amit csak a homályos legendák őriznek, arról, hogy egyszer, nagyon régen, nem tudom, miképp, nem tudom, mi, hogyan, elveszett.

De igen, érzem. A testembe zárva fogoly vagyok, a lelkem kiterítve, és hiába nyújtom a kezem feléd - nem én vagyok az, akit érintek, kísért, idegen marad, míg te - elérhetetlen távolságba tűnsz.

Az én jelkép. Olykor, egy pillanatra, mintha áttörném a a csendet, amely körbezár, de a perc elmúlik.

Nem tudom, találkoznak-e másutt a lelkek. Ott, "túl" - minden bizonnyal.

Nemrég összefutottam egy festővel. Régóta nem járt a kedvesénél. "Tudod, a munka..."

Én meg azt válaszoltam, nincs senki és semmi, ami a szeretetnek azt a legkisebb morzsáját pótolni tudná, amelyet attól a nőtől kap, aki türelmetlenül, haragosan, gyakran igaztalanul a szemére veti, hogy estére fáradt, hogy a képektől már őt magát észre sem veszi, nem emlékszem.

Nem sokkal később megkeresett. "Felhívtam őt. Egy hete nem beszéltünk."

Mit mondhattam volna? Odaát nem biztos, hogy vannak telefonok.

Nem tudom, továbbra sem tudom, mi a szeretet. Nem tudom, hogyan törjük meg a némaságot, de hiszem, érzem, tudom, olykor megtörténik. És nem a szavak, ami megtöri. Néha egy szó. Néha a szó hiánya. Egy mozdulat, egy elnyújtott szünet, egy mosoly.

SZTAHANOV UTÁN SZABADON

Ma az életemet adom el, holnap a lelkemet.

Ha nem akarok munka-, pénz- és hajléktalanul ébredni arra, hogy földönfutó vagyok, ezt azért kihagynám, másképp nem lehet.

Kicsit lázadok, kicsit haragszom a világra, önmagamra, rád, amiért lefekszem neki, nekik, neked, és megvan az eredmény.

Mára anarchista vagyok, Sztahanov unokái elneveznek bomlasztónak, egyszóval minden nagyszerű.

Mert hogy változni semmi nem változik, az természetes.

PARÁDFÜRDŐI KIRÁNDULÁS

Évadot zárunk, jutalmat osztunk, elutazunk Parádfürdőre.

Hogy minek? Ezt kérdem én is.

Hogy építsük a közösséget, hogy angolszász kizsákmányolási modellen nevelkedett gyomrunk elégedetten eméssze a "szeressük egymást, gyerekek" memoárjait, és elmondja egykor az utókornak, hogy a mi időnkben bezzeg még kollektíva volt.

Mi együtt énekelünk. Együtt fuvolázzuk a Mennyből az angyalt Karácsonykor, igaz, a szívem szakad, hogy nem veletek énekelek, akik, ha lázasak vagytok, hideg ráz, ha kedvetlenek, a depresszió gyötör, ha rám nevettek, eufóriában úszom, nem, én a kollégáimmal énekelek, és mire hazaérek, már nincs jártányi erőm, csak lerogyok és sírok, és nézem, ahogy a két apátlan már azt sem teszi szóvá, hogy az idén még kisebb a fa, mint máskor, és ajándék sincs, de mindegy, most viszont idegenekkel megyek étterembe, megünnepelni, hogy eldolgoztam az életem, elherdáltam a lelkem, a gyerekeim felnőttek, és én idejét nem tudom, mikor voltunk ebédelni, de az nem számít, mert mi közösség vagyunk, Parádfürdőn vagy tudom is én, hol, és ez nagyszerű.

Hát nem vagyok boldog. Mert itt mindenki egyéniség. Mindenki az életét és a vérét adja a hazáért és a munkáltatóért, de én nem. Nekem elég, ha eladom az erőm, az időm, annak kilencven százalékát, a maradék tízet pedig senkinek nem áldozom. Pontosabban Nektek. Akiket szeretek. Akik a harmadik infarktus után benéztek hozzám a kórházba és nem vigasztaltok azzal, hogy lesz ez még így se, hanem ültök csendben, és mielőtt elmennétek hozzáteszitek: "Szar ügy".

És persze olvasni fogok. És szavalni Radnótit és Juhászt. És ettől majd magyarabbnak érzem magam, mint ha téglával verném a mellemet, amiért egy-két árnyalattal világosabb bőr van a képemen. És mesélni fogok a gyermekeknek, és jövő Karácsonykor hazaküldöm az összes kollégámat, hogy ott legyenek, ahol a szeretteik, és azt hiszem, ettől a közösség láthatatlanabb lesz ugyan, de semmivel nem lesz hiányosabb.

 MOST AKKOR ÉN VAGYOK HÜLYE?

"Az elmúlt években számos kutatás igazolta tudományosan, hogy a dohányzó személyek hajlamosabbak a depresszióra és a szorongásra, mint a nemdohányzók. Egy 2003-ban publikált kutatás szerint például egy dohányos háromszor nagyobb eséllyel mutat depressziós tüneteket, mint egy nem dohányzó személy."

http://boldogsagkutatas.blog.hu/2009/06/22/a_dohanyosok_boldogtalanabbak

Imádom, ahogyan az ok-okozatot rendszeresen felcseréli tudós társadalmunk!

Az Istenért! Nem sokkal inkább arról van szó, hogy aki boldogtalanabb, stresszel és feszültséggel teli életet él, hajlamosabb, a feszültséget levezetendő, "pótlékokhoz", egyebek közt dohányzáshoz folyamodni?

Mindenesetre rohadt jól hangzik.

Újabb arculcsapása a dohányosnak, a stresszkeltő állat pedig maradhat a helyén, önnön felsőbbrendű, nem dohányos létezésének büszke, tanulmányokkal alátámasztott tudatában, ahogy az eddig is volt.

FÉLKÉSZ TÖPRENGÉS

Amit írsz, rendkívül elgondolkodtató. Test és lélek, egy és ugyanazon szubsztancia más és más oldalról. Igen, ez tetszetős. Csakhogy, és itt lép be Platón Arisztotelész ellen, a világ végső ideális eredetének eszméje számomra sarktétel. Enélkül nem csak Isten fogalmát veszítem el, de a világ egységes, rendezett összjátékának a képzete is megrendül bennem.

Az ember esetében hajlandó vagyok kompromisszumra, mert valóban csoda, miképpen tudott a teremtő szellem a lélek által a testben életre kelni, a testet önnön képmására formálni és egyúttal a test lényegévé válni, ahhoz idomulni, de a világ egészét tekintve, a világtest kérdése még homályos, ahogyan saját gondolataim közül is oly sok tűnik kuszának már a leírás pillanatában.

Ösztönök, vágyak, szükségletek, igény, késztetés...

A szótárunk egyre bővül, a jelenség egyre összetettebb, a leírás mindig új és újabb megjelenési formákra utal.

Néha azt hiszem, nem akarunk, nem tudunk kilépi azon jelentés tartományokból, amelyekkel egy-egy szót felruházunk.

Holott semmi más nem gátol, mint puszta tradíció. E tradíció azonban köt. És nem csak engem. Láthatóan Te éppúgy ragaszkodsz az általad vázolt értelmezéshez, ahogyan én.

De az igazi eltérés köztünk az agresszió kérdésében rejlik. Mert miféle mérlegelés kíséri az agressziót, ha egyáltalán kíséri?

A gyermek, aki elkeseredett dühében az ajtóba rúg, hogy beletörik a lába, ugyan mit mérlegel? A férfi, aki öklével a falba üt, hogy sebei heteken át nem gyógyulnak be, hol gondolkodik?

Ami a bosszút illeti, az agressziónak valóban különös, azt hiszem, már-már egyedülállóan emberi megnyilvánulása. De mindössze egy a sok közül. És itt, nem zárom ki, valóban megjelenik a tudat, az eleve más ellen forduló megfontolt szándék.

Az altruizmus hátterében viszont többnyire meggátolt agresszióra bukkanunk. Lehet az a tudat által, a felettes én által, vagy éppen a külső körülmények által elfojtott vagy elfojtásra ítélt agresszió, amely nagyon gyakran, ha nem mindig, mérhetetlen kárpótlást ígér az énnek, s az önsajnálat, a képmutatás, az önimádat ajándékával kecsegteti az "ön"-feláldozót, aki mindössze indulatainak megnyilvánulási módját vagy irányát változtatta meg, és nem is egészen önzetlenül. Mindenesetre, ami az altruizmust illeti, nincs benne semmi csodálni való.

Az etológiához nem sokat értek. De gondolom, hasonlóan viselkedünk a gorillákhoz, a kakasokhoz. Egyesek zug-b..szóként tengetik napjaikat, s ha nincs ott az alfa-hím, azonnal kísérletet tesznek a hódításra, vagy éppen elsorvasztják, deformálják nemi gerjedelmüket és elmennek remetének.

"Több dolgok vannak földön és égen, Horatio..."

SZÉLSŐSÉGEK ÉS KHARÜBDISZ

Miért jelentené a szeretet megfogyatkozása a szeretet teljes megszűnését?

Az arany ritkasága csak értékét növeli, de nem eredményezi az érték felfüggesztését. Viszont szimbolikus jelentőségre tesz szert, mármint az arany. Misztifikálódik, idólumként jelenik meg, holott valóságos és létező. De ha kezembe kerül, sárral, homokkal fedetten, többnyire elhajítom, mint koszos rögöt, mit sem sejtve arról, mit rejt a külszín.

Miért volnék én a világ? Még a gondolatot sem egészen értem. Fel nem foghatom, honnan keletkezik, fogalmazódik meg a kérdés. De megfogalmazódik, tehát válaszolok,  kevésbé támadón és vádlón, mint a kérdés azt sugallná.

Nem, a világ nem én vagyok, de részeként teremtem, alakítom, már amennyiben a világ, amely számomra megjelenik, valóság, amiről bizonyosságot aligha szerezhetek, de mert számomra ez az egyetlen tapasztalt közeg, benne a kérdések, a megelőlegezett válaszok, hát azt mondom, igen, ez valóság, nekem az, bármennyire eltér is attól, amit mások, másutt, másként világként élnek meg.

Isten nem vagyok, nem voltam soha. Ember. Az már jobban megfelel. Ahogyan mondani szoktam, többnyire test, némi lélekkel vegyítve, de a lélek nélkül nem én vagyok.

Ember-voltomhoz egyébként foggal és körömmel ragaszkodom. Nem vágyom két lábon járó szellem-létezésre, nem álmodom emberfeletti bizonyosságról, épp elég, ha este odabújhatok a kedvesemhez, ha akad egy, képzelt vagy valós, számomra létező ember, aki otthonná teszi ezt a nemistudommit, ezt a világot nekem.

Mohammed? Prófétának mondják. Allah? Ha lefordítom, a neve annyit tesz: "az Isten". Jahve? Adonaj? Éli? Nem mindegy? Mondd, mit értesz mely név alatt, és én elmesélem, melyik név mit jelent nekem. Mert mind más és mind, és mégis - egy.

Látom, a szeretet-bálvány fogalma aggaszt. Miért? Oly emberi ez is. Olyan talán, mint Jézus, aki ha szembejön Veled, elfordulsz Tőle, hogy leborulj, velem együtt, a festett feszület előtt.

Miért elképzelhetetlen, hogy éppen, mert ritkán találkozunk a szeretettel, a felismerés képessége nem éppen hiánytalan?

Miért megbotránkoztató, hogy ma - tükör által látunk, homályosan.

Én hiszem, és erre nincs racionális magyarázat, hiszem, hogy a szeretet megtapasztalása, a találkozás színről színre olyan evidenciaként vésődik a szívbe, amelyhez kétség nem fér és nem férhet soha.

Feltéve, persze, hogy látók vagyunk.

MATERIALIZMUS HELYETT

Nem tekintem magam materialistának. Olyannyira nem, hogy a platóni elmélet közelebb áll hozzám az arisztoteliánus kettős szubsztancia gondolatánál.

Csakhogy, bármennyire is káprázat, vagy eidosz nélküli alaktalan semmi, amit anyag vagy test névvel illetünk, az ember, tetszik az neki vagy sem, e különös káprázat-világnak része, itt tengeti napjait, itt lélegzik, itt él.

Amikor pedig megszűnik lélegezni, nem beszélek többé emberről. A szellemlények hierarchiájáról nem sokat tudok, és nem is volna helyénvaló, hogy tudjak.

Ami azonban az embert illeti, nem hiszem, hogy Isten azért teremtett embert a maga képére és hasonlatosságára, hogy megfeledkezve emberi természetéről, az ember isten legyen.

Ellenkezőleg. Nem egylényegűek vagyunk vele. Hasonlatosak, a magunk embersége szerint.

NINCS EBBEN SEMMI RENDHAGYÓ

A görögök a rendkívüli embereket, feltéve, hogy nem gonosztevőkről, árulókról van szó, istennek mondták vagy száműzték maguk közül.

Hasonló történik ma is.

A szeretet, a feltétel, a logosz, amely a viszály és a vonzalom képében az életteret adja számunkra, amelyen kívül nem létezünk és nem létezhetünk, most száműzetésben, esetleg festett istenek között rejtőzködik.

Egyszer ugyanis, nagyon régen, mert valaminek történnie kellett, a szeretet mint a levegő, fogyni kezdett. Egyre ritkább, egyre rendhagyóbb lett, míg végül az emberiség egyik része száműzte még az emlékét is, érdekek, célok, tudat vette át az uralmat, míg a másik rész bálvánnyá avatta.

Csakhogy, és ebben az írások nem tévednek, a bálványimádás bűn. Ezt nem tudom jobban meghatározni.

A rituálék, amellyel a bálványnak tisztelgünk, amellyel megidézzük, akarata ellenére, még távolabb, még visszább vetnek attól, amit szólítani, hívni szándékozunk.

A szeretetet ugyanis nem énekelni, nem áldozattal traktálni kell. Hanem élni. Ilyen egyszerűen, ahogyan mondom.

Anélkül, hogy ebben bármi szokatlant látna az olvasó.

A SZÉPLELKŰEKRŐL

Én tényleg nem gondolom, hogy tolvajok vagyunk. Lakik bennünk valaki, aki megfellebbezhetetlen.

Teljesen közömbös, hogy Te vagy én hogyan definiálunk egy cselekedetet, még az is mindegy, hogy ő maga, a cselekvő, felmenti-e önmagát - az a bizonyos belső bíró nem téved.

Ha ő felment, mert érdekmentes, tökéletesen ellenállhatatlan erők okozzák vesztünket, akkor nincs törvény, amely elítél.

De ha Ő, a Daimonion megbélyegez, szólíthatnak angyali lénynek, rajtunk nem segít.

Hogy ki tolvaj, kéj- vagy élvhajhász, nem tudom. De ha nem az, akkor miért retteg?

Tudom, emberek közt élünk, emberek ítélnek, akik bosszúra szomjaznak, és nem igen kéretik magukat, amikor önnön megbecsülésüket mások kárára dédelgethetik.

Ha tehát a "széplelkű" attól fél, hogy a társadalom őt pellengérre vonja, helyesen teszi. Csak hát a belső hang ezt a félelmet nem ismeri.

HAZUGSÁG

Félelemből, gyávaságból, kényelemből, haszonból, érdekből, rosszindulatból, bizalomhiányból. Mindez megtörténik, és minden esetben a közös - a másik ember eszközként történő felhasználása, véső soron pedig a másik ember, mint autonóm lény, létezésének teljes felfüggesztése. 

Lássuk a félelmet. Ha megtudja, mi az igazság, ez és ez történik. Mondjuk kiábrándul. Akkor pedig elveszítem, nem őt, hanem juttatásait, hiszen így sem engem szeret, hanem azt, akinek az illúzióját előre megfontolt szándékkal ébresztem benne. Vagyis, tudván, hogy nekem jó, nekem örömöt okoz, ha szeretetének jeleivel elhalmoz, tudván, hogy a jeleket nem nekem szánja, magukért a szeretet jeleiért odadobom őt prédának saját vágyaim elé.

A gyávaság szinte semmiben nem különbözik a fenti példától. Legfeljebb a kimenetelben nem vagyunk még annyira sem biztosak, mint a konkrét, megalapozott félelemnél. Itt egyszerűen már szóba sem jön, hogy nekem adja-e a csókot vagy annak, akivel összetéveszt, a lényeg, hogy csók legyen. Mint a kényelem esetében is. Ha nekem jó, minden megengedett. Mert ha szembesülne a valósággal, előfordulhat, hogy elesnék az általa nyújtott élvezettől.

Haszon és érdek mindenütt. A legmocskosabb, a legvisszataszítóbb énközpontúság. És itt érdemes egy lélegzetvétellel kitérnem arra, hogy látván a hazugságok hosszú sorát, a bosszú és a rosszindulat már nem is olyan égbekiáltó. Elhomályosítván az adakozó látását, eddig is, eztán is megrövidítem őt. A változás mindössze annyi, hogy míg a korábbiak során a hangsúly a nyereségen volt, most, a közvetlen előnyök háttérbe szorulásával, elénk tárul a hazugság igazi természete - a másik ember megsemmisítésére irányuló törekvés.

És ettől kezdve mentegethetjük a hazugságot. Dédelgethetjük a fehér füllentéseket. A másik létezését, létezésének gyökereit tesszük kérdésessé.

Mindez persze nem vonatkozik a művészet szabadságára. A művészet ugyanis egyáltalán nem hazudik. A művészet világot teremt.

VÁGYAK - ÖSZTÖNÖK

Most lássuk testközelből az áldozatot.

Célra irányuló, azaz valamely konkrét tárgyra összpontosuló - ilyen szerintem a vágy. Nem Józsiról álmodik, hanem Pistáról, és Józsi lehet ezerszer ízletesebb és szaftosabb, mint az én Pistám, nekem mégis csak a Pista kell.

Vagy ellenpélda. Dühös vagyok Ferire, mert egy piszok gazember, aki az én nagyszerű egómba belegázolt, ezért fogok egy bunkót, és leütöm.

Ha azonban véletlenül Mariska kerül az utamba, mert rossz helyen van, rossz pillanatban, a vágy, hogy megsemmisítsem azt, aki felülírt, tárgyat téveszt, és Mariska viszi el a kék foltokat. Én azonban csalódott leszek, hiszen a kemény és dudoros dolog megmérettetését Ferinek szántam.

Az ösztön mindkét esetben létezésem állítása. A konkrét tárgyra irányultság a vágy.

(Így már egészen érthető)

A MEGÉRTÉSRŐL

avagy a félreértésről

Szavak. Valahol itt a szőnyeg alatt. Itt hagytuk abba, emlékszel? És látod, a valóság készségesen siet a segítségemre, és pusztán a szavak - egész univerzumát teremtik meg a képzeletemből kilépett lényeknek, akik most mind, fennhangon, azt követelik, ne írjak, ne írjam meg az életem.

Pedig senkiről sem írtam. Vagy írtam egyszerre mindenkiről. Ezért hihették többen is, hogy őket állítom a néző elé, máskülönben mivel magyarázzam, hogy rettegni kezdtek, hogy olyan titkok is napfényre kerülnek, amelyek mindeddig sziklaszilárdan szunnyadtak a pincék mélyén?

A szavak, ezt belátom, mindig a befogadóban keltenek rezgéseket. És e rezonanciák távolról sem felelnek meg annak a diffúz, tudatom által torzított és ékesített képnek, amelynek közvetítési szándéka a szó kiejtésekor beszédre indított.

Tolvajról és kurvákról írtam egyszer. Volt, aki kikérte magának, hogy ő nem lopott soha. Attól, hogy szeretője van, ő széplelkű fériú.

Volt olyan, aki azt állította, hogy ismer, de nem voltam kurvája, mert még évek múltán is szeret.

És asszonyok jöttek. Megcsalt, becsapott nők. Egy cipőben jártunk, mégis azt hitték, én vagyok, aki a szerelmet veszélyeztetem.

Nincs erőm magyarázkodni. Nincs erőm elismételni ezeregyedszer, hogy nem én vagyok, nem én vagyok, akiről álmodsz, nem én vagyok, akitől félsz, hogy nem minden szerető szorult belém, és nem minden elfuserált kapcsolatodban vagyok szenvedő.

Fáradok. És hogy mit hiszek? Hogy kétségbeejtő a helyzetem. Mert aki szeret, megöl. Annyira szeret.

DÉMONŰZÉS

Magam vagyok a higany. Érintésedre változom.

Amikor leírom a kétségeimet, ahogyan Te mondanád, a nyavalygásaimat, egy részük eltávozik.

Mint démonűzés. Megszállnak, és itt engedem, hogy belőlem kilépve, a tengerbe rohanjanak.

Ha nem volna, akinek elpanaszoljam, bizonyára olyan dolgokat művelnék, amelyekért mindketten szégyenkeznénk.

Így viszont a szájam jár. De közben az is megesik, hogy a félelmek enyhülnek, a szorongás, amelynek rabja vagyok, múlik, míg végül a nap felragyog.

Ha mindent meggondolok, már csak az önzésem zavar. De elfojtott gyötrelmet ki tudna elviselni?

Ezért a "lelkizés", ezért oly csodálatos, hogy meghallgatod, hogy eszembe jutnak a régi eszmék, a szeretet, amely ezer sebből vérzik, a szabadság, amely fabatkát sem ér, aztán a vágy, az ösztönök.

Ez jó.

Most reggelit adok a háziaknak, utána szép lassan felöltzöm.

TUDAT ÉS TARTALOM

Azt hiszem, a tudat kizárólag önnön tartalmaira irányul, mindig valaminek a tudata, nem pedig "tudat, mint olyan". Tudattartalom nélkül legfeljebb lehetőség szerint az, ami. Tudatként akkor mutatkozik, amikor már tudattartalomra irányul, e pillanatban azonban már jócskán bele is szólt abba, mi jelenhet, mi jelenik meg benne, mint tartalom.

A szavak? Tükröznek vagy éppen teremtenek? Abban, ahogyan tükröznek, már benne foglaltatik a teremtés, és abban, ahogyan és amit teremtenek, tükröződik önnön lényegük.

Hogy az ész miféle csellel bírja rá a hangszálakat, hogy éhséget mondjanak annak hiányában? Nem tudom. De azzal, hogy mondják, már teremtik is, mégpedig úgy, ahogyan az éhség a tudatban létrejön.

A SZERETKEZÉSRŐL ÉS A TESTRŐL

Egészen addig, hogy a lélek társra talál és belép a szavak nélküli létezés birodalmába, a dolog rendben van. De amikor a szegény ösztönöket kirekesztik, szinte fizikai fájdalmat érzek. Az ösztöneim nélkül ugyanis se vágy, se megértés, de maradjunk annyiban, hogy létezés maga - nem lehetséges.

Miért baj az, hogy a test legalább annyira erős, ha nem erősebb, mint az a léleknek nevezett valami?

A lelke? Jó, igen. De hadd öleljem, hadd érezzem, hadd legyek egy vele!

És a sorrend felborul. Irány az ágy, mielőtt még tudnám, ki ő, na de könyörgöm! Éreztél már kellemetlen leheletet, tapintást? Hát miféle szeretet az, amikor azt mondom, bocs, de öklendeznem kell, ha megérintelek!

Márpedig van ilyen. Amikor a Fanny és Alexanderben az apa haldoklik, a gyermek undort érez. Én láttam a testet, miután oszlásnak indult.

A férfi, akit szeretek, nem bálvány, nem istenség. Férfi. Testtel és lélekkel, és egyik összetevő sem lebecsülendő.

Olyannyira nem, hogy a test gyönyörűsége kedvéért, mert erre is volt már precedens, a lélek megváltozott.

Teofánia? Igen. Az ösztönök, a vágyak, a szeretkezések tüzén át fellángoló csipkebokor.

SZERETLEK

Szeretlek! - Milyen gyönyörű szavak!

Nem emlékszem, hogy valaha elhittem volna, hogy nekem szól. Rosszabb. Nem emlékszem, hogy szerettek volna. Arra emlékszem csak, hogy mondták. Nagyon sokan. Nagyon szépen. Nagyon meggyőzően. De nem éreztem. Talán mert ameddig a szív nem szeret, képtelen különbséget tenni a szeretet és a szeretet hiánya között.

Hosszú, hosszú időre van szükség, hogy egyáltalán érezni tudjak. A lelkem már tudja - de még szokatlan, új az érzés. Nem tudom, mivel jár. Nem tudom, mit érez a szerető, nem tudom, mit él a szeretett lény.

Még abban sem vagyok biztos, hogy gyerekként szerettem, vagy hogy  engem szerettek volna. Egyszer azt írtam, kellett, hogy szeressenek, és persze így is van, csak hát én is szeretem azt a kölyökmacskát, amiért olyan édesen hozzám bújik, és szeretem a gépem, még neve is van, Jolán, és szeretem az oldalast, és a csokoládét, mind egy-egy szükségletemet elégíti ki, mind szeretni való, de vajon azt, akinek nem rendeltetése, mi több, esze ágában sincs, hogy eszközként szolgálja vágyaimat, álmaimat, elvárásaimat, hiúságomat, és még sorolhatnám, vajon őt is szeretem?

A szeretetet tanuljuk. Akkor is, ha megadatik nekünk, hát még, ha nem volt benne részünk.

Én nem adtam semmit. Egyszerűen adatott. Anélkül, hogy tudtam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy ami vagyok - általa vagyok.