ES

"Isten meghalt. Istent megölték. Mi öltük meg. Hogyan vigasztalhatjuk meg magunkat, mi, a gyilkosok gyilkosai?"

Hogy elhagyott volna? Hogy ez volna az elfelejtett titok, amely örökre bevéste elménkbe a szót, "szeretet"? Hogy valóban jelenés volna szembenézni önnön gyilkosaink gyilkosával?

Én nem vagyok elég erős, hogy látni tudjam önmagam.

Apátlanul, anyátlanul, a világba vetve, képzelt atyát, lelket, fiút faragok magamnak,  hogy emlékezzem - egykor szerettek.

És akkor megszólal az örök tagadó: "Szerettek? Valóban? Ki?"

És az érvek gyengék a tény előtt - egyedül vagyok.

A gyermekek szeretete nem hat meg. Énjük forrását szeretik bennünk. Nélkülünk nincsenek. Hogy ne szeretnének, mint feltételét annak, hogy meghatározván bennünket - meghatározzák létüket?

Az öreg szkeptikus semmiben nem hisz.

Ez nem igaz. Épp csak kettészakadt a világ, egy vágyott és egy valóságos földkerekségre oszlik, és mint mérleg nyelve, a lélek hol erre, hol arra hajlik.

Szerelem, szeretet. Egyiket sem értem. Működnek. Tehát vannak.

Nem én gondolkodom. Nem én vagyok. A szerelem szeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.