ELFECSÉRELT LOCSOGÁS

duplikát

Kezdem azt hinni, ez már mindig így marad. Kicsit pityergek, kicsit panaszkodom, kicsit elfog a mélabú, a sóvárgás valami gyöngédebb, lágyabb megszólítás után, és semmi nem változik.

Nyilván nincs velem valami rendjén. Nyilván alkalmatlan vagyok erre és arra is. Nyilván, amikor megteremtett, a mindenség elfelejtett valamit adni, ami van mindenkinek, talán a bájt, a kellemet, vagy azt a titokzatos mosolyt, amiért a férfiak úgy odavannak, vagy én nem is tudom. 

Jó, tudom, az igényeim. De mondd, hát nem örök és időtlen lényeget keresni jöttünk? Nem arra vágyunk, hogy értsenek és megértve érezzenek? 

Akkor miről szól ez az egész? 

Azt nem hiszem, hogy röpke csók és nedves lepedőbe gyűrt éjszakák volna az, amiért ember él.

És nem hiszem, hogy gürcölve, mint az eb, el kell temesse minden gyermekét.

Akkor miért a szavak?

Ha nem tudnak kapocsként egybefűzni lélek gyermekláncokat, ha képtelenek rá, hogy áthatoljanak a semmin, ez itt a magány, akkor mire megyek az elfecsérelt locsogással?

És mire mész te, aki még csak nem is locsogsz?

Persze volna még ötletem. Hogy teszem azt, én még nem szerettem. De a fenébe is! Ha ez az életem volt, akkor ez volt a lényegem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.