ENGEDJÉTEK, HOGY A KIS GYERMEKEK ÉN HOZZÁM JÖJJENEK

Nos, talán igazság van abban, amit a gyermeki szeretetről oly gyakran mondanak, bár ami engem illet, igen komoly fenntartásokkal élek.

Nem sokkal inkább képmutatás és misztifikáció, amit a gyermekről az ú.n. zsidó-keresztény kultúrkör állítólag feltételez?

Nem hazugság az, amely az erkölcsi szolgaság megteremtésének eszköze, forrása, amit a gyermekről oly gyakran hallanunk lehet?

A gyermek számomra elsősorban élő, biológiai lény, akit hosszas szenvedés, nevezzük ezt szocializációnak vagy nevelésnek, árán igazgatok arra az útra, amelynek során autonóm, egyúttal közösségi lényként áll majd önnön tükre és a társadalom elé, és tanulja meg, ha tőlem nem, ugyan ki mástól, azt, amit úgy hívunk, szeretet?

A gyermek él és élni akar. Ez minden, amivel a születése pillanatában rendelkezik. És azt is megkockáztatom, ha kicsiny termete és tudatlansága nem akadályozná meg a cselekvésben, már életének legelső éveiben, anélkül, hogy felfogná, mit tesz, meggyilkolná "hőn szeretett" anyját, pusztán azért, mert amaz nem ad neki kellő időben vacsorát, nem vesz neki első szóra mézes puszedlit vagy egyszerűen nincs ott, ahol és amikor azt a kisded elképzeli.

Így persze szentségtörésnek tűnik a gondolat. De ha nem minden értelem híján való, érdemes a szeretet terén olyan hasonlatokhoz folyamodnunk, amelyek közelebb visznek a megértéshez, és nem megelégednünk a szenteskedéssel, vagy Füzesi negédes puttó mázolmányaival, amelyek mindenre hasonlítanak, csak éppen emberre nem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.