SZERETLEK

Szeretlek! - Milyen gyönyörű szavak!

Nem emlékszem, hogy valaha elhittem volna, hogy nekem szól. Rosszabb. Nem emlékszem, hogy szerettek volna. Arra emlékszem csak, hogy mondták. Nagyon sokan. Nagyon szépen. Nagyon meggyőzően. De nem éreztem. Talán mert ameddig a szív nem szeret, képtelen különbséget tenni a szeretet és a szeretet hiánya között.

Hosszú, hosszú időre van szükség, hogy egyáltalán érezni tudjak. A lelkem már tudja - de még szokatlan, új az érzés. Nem tudom, mivel jár. Nem tudom, mit érez a szerető, nem tudom, mit él a szeretett lény.

Még abban sem vagyok biztos, hogy gyerekként szerettem, vagy hogy  engem szerettek volna. Egyszer azt írtam, kellett, hogy szeressenek, és persze így is van, csak hát én is szeretem azt a kölyökmacskát, amiért olyan édesen hozzám bújik, és szeretem a gépem, még neve is van, Jolán, és szeretem az oldalast, és a csokoládét, mind egy-egy szükségletemet elégíti ki, mind szeretni való, de vajon azt, akinek nem rendeltetése, mi több, esze ágában sincs, hogy eszközként szolgálja vágyaimat, álmaimat, elvárásaimat, hiúságomat, és még sorolhatnám, vajon őt is szeretem?

A szeretetet tanuljuk. Akkor is, ha megadatik nekünk, hát még, ha nem volt benne részünk.

Én nem adtam semmit. Egyszerűen adatott. Anélkül, hogy tudtam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy ami vagyok - általa vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.