A CSEND

Mély és fájdalmas emlékek rezdülnek, amikor a szavakon túl kérdezel.

Letűnt világok, megfogyatkozott szeretet-szigetek, valami ősrégi történet, amit csak a homályos legendák őriznek, arról, hogy egyszer, nagyon régen, nem tudom, miképp, nem tudom, mi, hogyan, elveszett.

De igen, érzem. A testembe zárva fogoly vagyok, a lelkem kiterítve, és hiába nyújtom a kezem feléd - nem én vagyok az, akit érintek, kísért, idegen marad, míg te - elérhetetlen távolságba tűnsz.

Az én jelkép. Olykor, egy pillanatra, mintha áttörném a a csendet, amely körbezár, de a perc elmúlik.

Nem tudom, találkoznak-e másutt a lelkek. Ott, "túl" - minden bizonnyal.

Nemrég összefutottam egy festővel. Régóta nem járt a kedvesénél. "Tudod, a munka..."

Én meg azt válaszoltam, nincs senki és semmi, ami a szeretetnek azt a legkisebb morzsáját pótolni tudná, amelyet attól a nőtől kap, aki türelmetlenül, haragosan, gyakran igaztalanul a szemére veti, hogy estére fáradt, hogy a képektől már őt magát észre sem veszi, nem emlékszem.

Nem sokkal később megkeresett. "Felhívtam őt. Egy hete nem beszéltünk."

Mit mondhattam volna? Odaát nem biztos, hogy vannak telefonok.

Nem tudom, továbbra sem tudom, mi a szeretet. Nem tudom, hogyan törjük meg a némaságot, de hiszem, érzem, tudom, olykor megtörténik. És nem a szavak, ami megtöri. Néha egy szó. Néha a szó hiánya. Egy mozdulat, egy elnyújtott szünet, egy mosoly.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.