RABSÁG

Bergman félelemmel tölt el. Ősfélelemmel, amilyet csak gyermekkoromban éreztem, amikor apám tombolt, mert ezt mindig elfelejtem elmondani, iszonyú volt, amikor ellenünk fordult, a pusztító erő, az Isten maga.

Sylvia Plath írta egyszer, az apja olyan volt, mint valami náci. A férje sem volt különb. Képtelenség volt kikerülnie az apa bűvköréből.

Pedig szerették. Ahogyan szerettek engem is.

Az a dühöngő őrült, az apám, akit az anyám kezes bárányként terelt végig az életen, úgy szeretett engem, hogy rám, valami különös okból, nem emelt kezet.

Talán ezt éreztem. Hogy varázserőm van fölötte - Isten fölött. És ezt keresem azóta is. Az Istent, aki szeret.

Csak hát nem minden hóhér galamb. Nem minden kivégzőosztag kíméli meg az áldozatot. A legtöbben azt hiszik, mert megengedhetnek bármit, meg is kell tenniük.

Tévedés.

Vagy fel kéne hagynom az istenek keresésével? De hogyan? Ha egyszer a bennem élő démon nem engedi. Ha egyszer nem én választok, és nem is véletlenül, nem rosszul, hanem pont úgy, ahogyan választanom lehet.

És persze nem akad ember, aki látván hatalmát, ne zsarnokként próbálna maga alá gyűrni.

Pedig a gyermekkoromról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nem voltam szabad. Mert bármit tettem - akit szerettem, nem tudott, nem akart kirekeszteni.

Így szerettem a szüleimet, így szerettem a testvéreimet, így szerettem a kedvesemet.

Ezt a rabságot nem találom.

Vagy nem lehet?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.