A MEGÉRTÉSRŐL

avagy a félreértésről

Szavak. Valahol itt a szőnyeg alatt. Itt hagytuk abba, emlékszel? És látod, a valóság készségesen siet a segítségemre, és pusztán a szavak - egész univerzumát teremtik meg a képzeletemből kilépett lényeknek, akik most mind, fennhangon, azt követelik, ne írjak, ne írjam meg az életem.

Pedig senkiről sem írtam. Vagy írtam egyszerre mindenkiről. Ezért hihették többen is, hogy őket állítom a néző elé, máskülönben mivel magyarázzam, hogy rettegni kezdtek, hogy olyan titkok is napfényre kerülnek, amelyek mindeddig sziklaszilárdan szunnyadtak a pincék mélyén?

A szavak, ezt belátom, mindig a befogadóban keltenek rezgéseket. És e rezonanciák távolról sem felelnek meg annak a diffúz, tudatom által torzított és ékesített képnek, amelynek közvetítési szándéka a szó kiejtésekor beszédre indított.

Tolvajról és kurvákról írtam egyszer. Volt, aki kikérte magának, hogy ő nem lopott soha. Attól, hogy szeretője van, ő széplelkű fériú.

Volt olyan, aki azt állította, hogy ismer, de nem voltam kurvája, mert még évek múltán is szeret.

És asszonyok jöttek. Megcsalt, becsapott nők. Egy cipőben jártunk, mégis azt hitték, én vagyok, aki a szerelmet veszélyeztetem.

Nincs erőm magyarázkodni. Nincs erőm elismételni ezeregyedszer, hogy nem én vagyok, nem én vagyok, akiről álmodsz, nem én vagyok, akitől félsz, hogy nem minden szerető szorult belém, és nem minden elfuserált kapcsolatodban vagyok szenvedő.

Fáradok. És hogy mit hiszek? Hogy kétségbeejtő a helyzetem. Mert aki szeret, megöl. Annyira szeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.