HŰSÉG

Abelardra gondolok. A férfira, aki drágán megfizetett a vágyért. A szeretőre, aki hagyta, hogy elcsavarják a fejét. A mesterre, aki a romokból palotát emelt.

Mert lássuk be, a hűség oly távol áll tőlem, mint angyaltól a szentségtörés. Hogy neked mit jelent, nem tudom. Én kötelékként élem meg, amely akkor  szorítja leginkább a torkomat, amikor a szerelem múlni kezd.

Addig ugyanis nem vagyok hűséges. Egyszerűen csak szeretek, mást nem látok, következésképpen hűségről szó nincs, mert riválisok sincsenek.

A hűség a hűtlenség pillanatában születik meg. Abban a pillanatban, amikor először emelem a tekintetem egy másik férfira, először mondom rosszallóan a gerjedelemnek, ugyan, mit akarnál mástól, ha Ő - szeret.

Hogy is van ez?

Ha hűséget ígérek, azt ígérem, hogy jóllehet a szerelmem elmúlik, én mégis megálljt parancsolok az ösztönöknek, és veled bújok ágyba?

A mindenségit, de kacifántos! Pedig itt kezdődik az egész lelkiség. Ez az, amit annyira csodálunk, annyira istenítünk.

És mi tagadás, van benne ráció. Mert isteneket látni ott, ahol még trollok sincsenek - ez már valami!

Na persze, csak ha lélek is szorul belénk. Máskülönben álság, lélekölő közöny a jutalom.

És ennél többet, így, a dolog nem érdemel.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.