AVERSIO

Nem kedvelek semmit, aminek értelmét nem vagy alig látom. Mégis teszem, mert tenni kénytelen vagyok, nem azért, mert másképp nem lehet, hanem mert képtelen vagyok a józan ész határain túl érvekkel hatást gyakorolni embertársaimra, mert mindent egybevetve és mérlegelve, a józan ész határain innen és túl - ember vagyok.

Hogy bosszús vagyok? Mindössze azért, mert látnom kell, hogy a természet erőihez hasonlóan, rendíthetetlenek azok a korlátok, amelyeket az érdek kényszerít az ember-árura, adott esetben rám és mindazokra, akik már nincsenek.

Álmodozhatok. Elvonulhatok hűs hársakkal teli gyógyintézetbe. Csinálhatok magamból mókamestert, pojácát, hőst - nem igen változtat azon az alaphelyzeten, amelynek köszönhetően ma engem, holnap téged vagy egy harmadik személyt, igája alá hajt a puszta számítás, mindössze azért, mert megteheti, mert a tárgyiasulás szelleme, mint kísértet, áldozatra vár.

Tudom, akkor, amikor a kényszer-közösség gondolatától végigfut a hátamon a hideg, igazam van. De mert túl vagyok már az ötvenen és a keresztségen, apám jut eszembe, aki valahányszor temető mellett haladtunk el, emlékezetembe idézte, hogy azoknak ott, mind, akik békében nyugodnak, egykor igazuk volt, éppúgy, mint nekem.

Cinikus álláspont. De amíg nem látom, miképpen kerekedhet felül az ember az önmaga és embertársai által alkotott démonokon, bármit mondok, nem egyéb, mint nyavalygás, nem visz közelebb egy emberibb, méltóbb létezéshez egy arasznyival sem.

És igazából ez itt a szomorú. Hogy beszélhetünk naphosszat képzelt vagy kitalált közösségekről, valós vagy álságos emberi viszonyokról, a világ csókoltat bennünket, és hidd el, gyomorbántalmak nélkül szedi tovább a halottakat.

Azt mondod, nézzem a mezők liliomait? Azokat, akik nem aggódnak az életük felől? Legyek olyan, akár az erdők vadjai? Mert létem fenntartásának képessége velem született, létem tényével természetszerűen adott?

Akkor miért mondjuk így: "Az ember társas lény", és nem: "Az ember - közösségi dolog"?

Lehet, a magánytól, a számkivetettségtől való félelem erősebb, mint a látszat-közösségek gyűlölete?

Lehet, a lelkünk is eladjuk, ha másért nem, azért a csipetnyi pszeudo-szocietászért, amely eltapos?

Nem mondom, hogy igen. De határozott nemmel sem felelhetek, legalábbis nem, ha az ember nevében kell felelnem itt és neked.

Mert igaz, csak én vagyok. Egy a sok közül, és annak sem éppen reprezentatív. De mi van, ha a többi, hasonlóképpen, él, nyűglődik, mint én?

És persze - meghatározatlan. Túl azon, hogy társasságom által meghatározott, hol parazita, hol erkölcsi lény, hol álmodó, vagyok ember, állat és - leginkább bolond.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.