A MAGÁNY

Nem tudom, oldódik-e a szeretkezésen túl. Talán csak a szerelem önfeledt perceiben, amikor úgy érezzük, énünk nem én, hanem mi, szívünk nem szív, hanem kettőnk szíve, és életünk egymásba fonódik, egymásba tér.

Emlékszem, hiszen ötven is elmúltam, amikor először maradtam magamra és szerető után néztem, emlékszem, voltak éjszakák, hogy odahajtottam a férfi vállára a fejem, és nem gondoltam semmire.

Épp filmet néztünk. Ő legalábbis annak vélte. De én csak magamba lélegeztem a szabadságot, hogy nem történik semmi, és eztán már semminek sem kell történnie, mert minden tökéletes, minden tökéletesen tiszta volt.

Aztán nemrég hasonló történt. Egy fogadóban. Amikor egy hegyoldalon, egy bánya mellett megálltunk, és volt, hogy annyira fáradt voltam, hogy nem akartam mozdulni sem, ott ült mellettem, a nap egészen távol, mintha nem is a földi nap volna, hanem túl, a másik világból küldené sugarát.

Szép volt. Istenemre mondom, nem láttam még hasonló szépet. Pedig magányos voltam, kettesben, és persze azt hittem, szerelmes vagyok.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.