A HÁZASSÁGRÓL

Egy vallomással tartozom. Azzal, hogy szeretem a házasságot. És azt gondolom, remek találmány.

Én magam számtalanszor voltam feleség, és soha, egyetlen egyszer nem éreztem kényszernek azt, hogy hazamenjek, hogy szeressem, öleljem hitvesemet, amíg hittem, összetartozunk.

Feltételezem, a férjeim is így lehettek ezzel, mert amelyik nagyobb mozgástérre vágyott, az egyszerűen elfelejtett hazajönni, vagy éppen elköltözött, ha erre volt szüksége az összetartozásnak.

Nem. Semmivel nem kényszerítőbb számomra "egy papír", mint az a belső elkötelezettség, amely két ember között óhatatlanul kialakul, ha közösen álmodják sorsukat.

Olyannyira így van ez, hogy az is megeshet, én magam hagyok üzenetet, és megyek el, nem a házasság elől, hanem a végig nem gondolt problémáktól távol, hogy önmagammal tisztázzak valamit, amit érzek, és újra és szabadon egyeztessem aztán a házasságban az akaratunkat.

Hogy akkor mi a különbség házasság és házatlan sors között? Pofon egyszerű. Hogy kit vállalok a világ, önmagam és a Jóisten előtt.

Mert a szeretőt, ha színházban találkozunk, amikor házastársam is jelen van, közömbös biccentéssel üdvözlöm. Hazudozni kezdek, hogy mindössze ismerős, munkatárs vagy éppen barát. Ha nyilvános helyen látnak bennünket, még magára is hagyom, hiszen senki nem tudhatja, ő a kedvesem.

És ez kettősség. Álnokság. Álmaink megtagadása jó esetben, s a szerető megtagadása ennél is gyakrabban.

Hát ezért nem vigasztal engem a "színlelni boldog szeretőt" drámajáték. Miközben nem vitatom, adódik helyzet, amikor az átmeneti megalkuvás az egyedül járható. De túl sok a hazugság. Túl sok az álság ahhoz, hogy igaz szerelem maradhasson a varázs.

Én ágyasa, szeretője, hitvese, örök társa akarok lenni a férfinak, akit szeretek és aki engem szeret. Ha nem így van, nyilván a bizonyosság erejével hiszem, hogy Isten és a mi akaratunkból így lesz, hamarosan, mindenképp.

És ugyan, ki kényszeríthetne szerelemre pusztán azért, mert papírja van tulajdonjogairól? És ugyan ki kényszeríthetne arra, hogy fenntartsak egy köteléket, ha előttem képmutatás és idegen akarat?

Nem. Szó nincs kényszerről. Szó nincs és nem lehet szabadságvesztésről. Mert a házasság a teljesség. És ez a legkevesebb, amit a szerelmes akar.

És hogy mi van , ha gúnyosan, vagy a józan ész nevében mégsem kívánna asszonyául? A házasság megtagadása akkor az elutasítás. Bárhogyan nevezzük is.

 ***

Lassan magamhoz térek. Bocsáss meg. Én csak szerető vagyok. Cabiria, a kurva, aki hiszem, a férfi, akié vagyok, szeret.

Még esküvőre készülök. A napra, amikor színről színre látom, amikor így szól hozzám: "Hozzám tartozol."

Nem más, nem másutt, nem másmikor. Most és mindörökké. És valóban így lesz. Mert valóban szeret.

Ha nem - de hiszen Fellini ezt is megálmodta.

Szakadék pedig mindenütt akad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.