KÉTSÉGEK - KETTŐSSÉGEK

Reflektálni csak valamiféle nézőpontból lehet. Ez volna az "én" vagy "individuális szellem", amely, akár a test, akár a lélek megsemmisülése estén, megszűnik tevékenykedni, megszűnik lenni entitás.

Ahol a tudomány anyag és energia egységéről beszél , ott én szellem (eidosz, forma) és matéria találkozását tételezem.

Ahol a gondolataink összeérnek, a tes-lélek tengelye.

Hogy ismeri-e egyik a másikat - rejtély. Bevallom, e percben elveszett vagyok.

***

Talán érdemes néhány fogalmat pontosítani. A pontatlanságokért előre is csak szabadkozni tudok.

Szubjektum
Az észlelő, a világot, ezen belül önmagát és ezért a benne, általa feltáruló világot megismerő autonóm lény vagy gondolkodó alany, akinek figyelme a világra, mint számára megjelenő tárgyra összpontosul.

Reflexió
Visszasugárzás, az észlelő, gondolkodó és megismerő alany önmagára irányuló, önmagát  és benne világát megragadó, tudati tükrözése.

Ebben a megközelítésben a reflexió mindig a reflektáló alanyhoz kötött, vagyis szubjektum-függő.

A szubjektivitás köznapi értelme egy s másban eltér a fenti felfogástól, hiszen az egyediségre, a megismételhetetlenségre helyezi a hangsúlyt az ún. objektivitással szemben.

Az általam használt szubjektum fogalom az objektivitást nem hogy nem zárja ki, de egyenesen maga után vonja, ha nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy a köznapok az objektivitás fogalmát leegyszerűsítve úgy értelmezik, hogy objektív az, ami "tudatomtól függetlenül úgy van, ahogy van", ami badarság, mert ami lát, az éppen az alany, és amit lát, az éppen a benne feltáruló világ, nem pedig a Ding an Sich.

A reflexió, amennyiben a megismerő alanyban végbemenő tudati folyamatra vonatkoztatomj, semmiképpen nem statikus "valami". Ellenkezőleg, a szubjektum dinamikájából eredően maga a folyamatszerűség, az örökké változó.

A nem-érzéki, elvont fogalmak, lényegek jelölésére Platón az idea és az eidosz szavakat használja, váltakozva, közös jelentésük "forma" vagy "alak", s mindkét elnevezés a "látni" igéből származik.

Amikor szellemről, eszméről, eidoszról beszélek, egyfajta lényegre és egyben ideális szubsztanciára utalok.

A lélek, eredetét és lényegét tekintve, nem érzéki, vagyis eidetikus.

A test az érzékek előtt feltárulkozó.

A kettő között nem Descartes nem "együttműködésről", megfelelésről beszél, és én magam is valami mást feltételezek, de a hogyan, miként, milyen alakban kérdésekre  legfeljebb találgatással tudnék megfelelni, és a találgatások sorában az ezotériát éppoly jogok illetik meg, mint az érzéken túlmutató világot a puszta ésszerűség alapján rangsorolni vágyó "normál tudományt".

Ami az ezotériát illeti, megjelési formái oly sűrűn öltik magukra a humbug alakját, hogy jómagam nem egyszer maszlagnak, emberbutító eszköznek látom őket. Ez azonban nem az ezotéria, mint a kultúra és a bölcselet kiváló elméi által művelt terület megjelölésére utal.

Az antikvitás számára az ezo- és egzotéria a belső, illetve a nyilvánosság számára közvetítendő-közvetíthető tanok szétválasztását jelentette, és szó nem volt arról, hogy racionalitás-irracionalitás-intuíció mentén húzzuk meg a határokat.

Az ezotéria, az irracionálist is beleértve, éppen ezért továbbra is olyan területnek tűnik fel előttem, amelynek átfogó elvetése több kárral jár, mint amennyi a lehetséges (ha lehetséges egyáltalán) haszon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.