TÜKÖR ÉS VISSZHANG

Mennyire jó, hogy itt vagy! A fénynek van szüksége árnyékra vagy a sötétnek a nap sugarára, ki tudja. Örülök neked, talán annál is jobban, mert olykor bántjuk egymást.

Ne mondd, hogy nem mosolyoglak meg, hogy nem haragszom rád, hogy nem kísérlek és kísértelek haszontalan gondolataimmal az elmúlt hónapok során, mert megtörtént ez is, mint annyi más.

Ahogyan csipkelődtél te is, hiszen mi más adhatna örömöt, mint éppen az, hogy félelem nélkül lehettünk őszinték, bolondok, mindenkor.

Talán az sem véletlen, hogy egyszer azt mondtad, egy beteg asszonyra emlékeztetlek, akinek a személyisége darabokra hullott az örvényben, amit köznapoknak nevezünk. Kérdés, persze, lehet-e másképp élni egy meghasonlott világban.

Azt hiszem, valamennyien a szétesés határán élünk. Van, aki a látszatba temetkezve nem hagyja szóhoz jutni a fuldokló ént, az ének viharát, mások, mint Te vagy én, időről időre bevonjuk életjátszmánkba az összes lélek-alakzatot, ami bennünk él, és, ami engem illet, így akarom, így tartom jónak.

Amikor fáradtságot, csalódást érzek a hangodban, fáj. Tudom, részem van benne, és azt is, mindez önzésemből fakad. Bocsáss meg. Ilyen vagyok. Szertelen és szélsőséges.

Most szélsőségesen szerelmes, és ha épp megszűnnék is a szerelemben, képtelen volnék nem hinni - benne, egyedül benne, ha ezerszer káprázat, csalás, hazugság volna is.

Ez az életetem. És talán minden emberi lény életének az eredete. A szerelem. A szenvedélyes vágy, hogy beleolvadjunk a Mindenbe, a Semmibe, a teremtett világok egészébe, hogy kiszakadjunk, e szerelem által, éppen a teremtett dolgok forgatagából.

Azt is mondod, spontán írok. Hiszen csak így tudok. Csak a másik emberrel való találkozás ébreszti fel bennem a vágyat, hogy mondjak bármit. Magamnak? Minek?

Szerelem és magány. Csak ez a kettő létezik.

A szerelem mindig Isten szerelme, minden létezőben, minden törékeny teremtményében, minden emberi szóban.

A magány mindennek hiánya. A teljes megsemmisülés. Még csak nem is a Fényhozó, akit mi Lucifer néven tisztelünk. Mert ő hozzánk szól, életre kelt, szerelemmel szeret. Míg a csend a Mindenség nélkül létező Halál. Az Ős-Gonosz.

Ezért van az, valahányszor írsz, árad belőlem a képtelen szószövevény (hülyeség), legtöbbször magam sem tudom, mi kerekedik ki belőle, de Te hívod életre, vagy más, láthatatlan lények, Kedvesem, Szeretteim, és semmi, semmi nem tőlem származik. Csak tükörképed vagyok. Csak visszhang.

Annak is kusza, annak is alig érthető.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.