HALÁL ELŐTTI HOSSZÚ PERC

Nem vagyok szép. Hosszú, magányos éveken át hittem, a szépségemmel, ha jó vagyok, a mosolyommal, ha kijátszhatom az ünnepnapokat, az egyedüllétet elkerülhetem, társamul fogadhatom az idegent, akiért megfizettem, gyöngéd szavakkal, esti kérdéssel, kedvességgel, de csalódtam.

Mert meghaltam százszor. És ültem magányosan a fák alatt. És aki társam volt, nem volt sehol, nem volt ott senki, csak én.

Pedig tudom. Az ember nem született arra, hogy számkivetett legyen. Kell, hogy legyen valamiféle lény, akit szeret, mellette van - kell. Erre nincs magyarázat, egyszerűen nem lehet másképp.

Persze azt nem tudom, hogyan. Mert a szerelem más. Ott csodák vannak. Ott varázslatos álmok szövődnek, tündérek játszanak meg minden, és minden valóra válik.

De azután. Amikor a szerelem - nem elmúlik, hanem túlontúl feloldódik az anyagban és a testben, túlontúl részévé válik a köznapoknak, vajon akkor - társam-e más? Vajon megérti-e magányomat?

Isten minden bizonnyal ért. Csakhogy Ő nincs sehol. Amikor a kereszten vagyok, amikor megnedvesíted az ajkam a halál előtti pillanatban, és mi más az élet, mint halál előtti hosszú perc, olyankor nincs velem.

Talán csak az, aki elmegy. Aki enged meghalni. Aki megosztja velem a magányomat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.