NYUSZI, A HŐS

Világéletemben úgy tekintettem magamra, mint Isten leggyávább teremtményére.

Tudod, hányszor jártam lányként diszkóban? Szerintem túlzok, ha azt mondom, ötször. És amolyan igazi koncerten, mit gondolsz, hányszor voltam? Egyetlen egyszer. Akkor is zuhogott az eső, és rajongómról, aki elkísért, kiderült, hogy önző dög, aki képtelen volt úgy tartani az esernyőjét, hogy a jobb oldalam ronggyá ne ázzon, nehogy átnedvesedjen a pulóvere. Így aztán hazamentem, vettem egy jó fürdőt , és másnap páros lábbal kidobtam a hódolót, ami a koncertezésnek is véget vetett.

Sosem kerestem a veszélyt. Este tíz után nem merészkedtem ki az utcára, idegenekkel nem ismerkedtem, társaságban nem rendeztem jelenetet, egyszóval gyáva voltam. Leszámítva, amikor nem volt más választásom. És ez persze rém hülye helyzeteket idéz.

Mert addig oké, hogy elindultam egy sráccal bebarangolni autóstoppal az akkori Jugoszláviát . Én hülye, azt hittem, utitárs kell neki. Aztán, amikor a hálózsákomra pályázott, úgy összevesztem vele, hogy faképnél hagyott. A pénz persze nála volt. Az útlevelet meg a képembe vágta. És ott maradtam, a puszta közepén, egy szál farmerben, minden nélkül. Éjjel bemásztam a városi kórház kertjébe, hátha ott nem bántanak. Belázasodtam. Végül négy olasz hozott haza. Szegények, nem értettek egy árva szót se abból, amit három nyelven próbáltam elmagyarázni, hogy kiugrom az autóból, ha egy ujjal is hozzám érnek. De nem. Adtak ennem, vettek lázcsillapítót, elvittek a követségre, ahol előadtam, hogy ellopták mindenem, és hazajöttem. Anyám azt hitte, kísértetet lát. És mindenki bátornak nevezett. Pedig, ha tudták volna, mennyire féltem!

Vagy amikor egy tanárnőt nyilvánosan akartak megszégyeníteni. És mindenki hallgatott, egy kuma szót nem szóltak. Nekem meg eszembe jutott az apám, aki egyszer, egy értekezlet után, amikor épp panaszkodni kezdtem, mennyi a hülye körülöttem, megkérdezte:

- És szóltál, kislányom?

Mire én:

- Ugyan, apu, nem értettek volna!

- Ja, akkor nekem se mondd. - Azzal hátat fordított.

Szóval,ahogy néztem azt az egész színjátékot, eszembe jutott az öreg, és remegni kezdett kezem, lábam, de aztán csak kinyögtem, amit akartam. És, csodák csodája, nem kellett öt perc, és a többieknek is megoldódott a nyelve. Hogy talán mégsem kellene frissiben eltemetni a kolleginát.

Vagy a járőrök. Amikor egy nap korábban végeztem, és a piac felé kanyarodtam, mondván, kihasználom, hogy végre van egy kis szabad időm. És akkor rossz érzés fogott el. Dulakodás hangját hallottam. Odafordultam, két rendőr taszigált egy zömökebb, meg egy hosszú, nyúlánk tinédzsert.

- Mi van, büdös cigány?! Drogos köcsög, honnan loptad a mobilt?!

Istenem , ezek az én fiaim! Még nem láttam őket, de tudtam!

- Hogy remeg a kis rohadék! Mit szólsz? Bevisszük őket?

Kész! Ezek ők! Hiszen mindkét fiam kreol. És a kisebbiknek pajzsmirigytúltengése van. És remeg. Mint a nyárfalevél.

Hogy kerültem oda, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy magamból kikelve ordítottam, hogy hívom az ügyvédemet, és vigyen be, ha mer, engem, a két kiskorút pedig azonnal engedje el, mert a telefont tőlem kapták (ami igaz is volt, a kicsi gyakran lett rosszul az utcán, muszáj volt venni), és elkezdtem tárcsázni, fogalmam nincs, kit. Még nevet is rögtönöztem.

Te! Olyan gazsulálást én még életemben nem láttam, ahogy az a kettő bocsánatot kért!
Pedig hát rettegek a rendőröktől. Meg a katonáktól, meg mindentől, ami erőszak.

Ezért is gyűlölöm a részegeket. Mert olyanok, mint a fiaim, amikor egyszer berúgtak és egymásnak estek. Nem testvériesen, gyilkosan. Előkerült minden. Én meg megpróbáltam szétválasztani őket, mert a nagyobbnak akkora az ökle, hogy ha eltalál vele valakit, az nem kel fel többé. És közéjük ugrottam. És másnap tele voltam foltokkal meg sebekkel, és hónapokig nem mertek rám nézni.

Én, a gyáva nyúl, aki már akkor befogtam a szám, ha a férjem felemelte a kezét. Az se volt semmi, ahogyan ütni tudott.

Aztán ott vannak az ellenpéldák.

Mint amikor Feri hajnali háromkor kidobott, és én nem mertem eljönni. Pedig volt éjszakai járat, még taxit is hívott volna, felajánlotta, hogy kifizeti, én meg képtelen voltam. Féltem. Nem is attól, hogy mit szólnak majd otthon, hogy a kedvesem sportot űz abból, hogy kizárólag éjfél után tud az utcára rakni, nem. Hanem, hogy nincs hova menjek. Hogy elindulok és a Dunának megyek. Vagy a villamos alá. És nem akartam meghalni. Még nem.

Vagyis halálosan gyáva vagyok. És csak azt teszem, amit éppen tenni tudok. Ezért nincs lelkiismeretfurdalásom. Mert nem szoktam gondolkodni. Csak annyit csinálok, amennyit muszáj. Meg amire képes vagyok.

Aztán, ha marad időm, utólag elmesélem, hogy közben rettegek.

Annyira félek, hogy majdnem megöl a félelem.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.