SIMONE ÉS A BŰNÖS EMBER

Komolyra fordítva a szót, imádom ezt a nőt. Mármint Simonet.

Ennyire sebezhető, kilátástalan, hívő-hitetlen lelket keresve sem találni a föld kerekén.

Amit mások erőnek vélnek, nem más, mint kétségbeesés. Amit vad szenvedélynek, az végsőkig feszülő idegek. Amit lüktetésnek, no, az valóban lüktetés. A szerelem és a halál lüktetése a felvagdosott erekben.

Nem mintha öngyilkosságot követett volna el valaha is. Több, mint hetven évet élt, és, legjobb tudomásom szerint, tüdőrákban halt meg.

De hiszen sokféleképpen ölhetjük meg magunkat. Én például szerelmbe és képzeletbe ölöm az életem. A nikotin aztán már nem oszt, nem szoroz. El is húzom még vagy harminc évig, pedig megváltás volna a halál. Különösen így, hogy minden szerelembe elpusztulok.

Aztán jön a reggel, a nap megcirógatja az arcomat, és én újraéledek. És nincs semmi, ami a számtalan életet egybefűzné. Legfeljebb az, hogy időről időre hallgatok egy kis jazz-t, néhanapján blues-t, és ha nagyon magam alatt vagyok, jöhet Simone és a Sinnerman.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.