BARNA CUKOR

Sokak szerint egészségesebb, mint a fehér. Biztosan így van. Hiszen már a kinézete is megejt. Karamellára emlékeztet. Téli estékre, amikor a Szovjetunióban éltem és tányérból ittam a teát, óriás cukordarabokkal meg áfonyalekvárral, mert áfonyából odakint sok terem.

És már nem emlékszem, mit ettünk hozzá. Talán vajban sült krumplit. Fogod a pürét, megsütöd. Isteni íze lesz. És persze mindent vajaskenyérrel ettünk. Mert az úgy jó. Az csak a gulyás, amit üres kenyérrel kell mártogatni, de az meg az oroszoknál nincs. A többihez vajaskenyér dukál.

Mint ahogy a kalácsnak is vajasnak kell lennie, ha egyszer van hozzá forró kakaó.

Vagy tíz éve is megvan annak, hogy egy barátságom ment tönkre emiatt.

Elutaztunk valami jó kis panzióba, én meg, hülye fejjel, a reggeli kakaó-kalácsnál megkérdeztem, kaphatnék-e hozzá egy kis vajat vagy margarint. És mert a válasz nemleges volt, fogtam magam, és hoztam vajat a szobafridzsiderből.

Na, erre különc lettem. Meg akivel nem lehet együttélni. Mert minek a kalácsra vaj. Hát azért, mert szeretem. És van. Akkor meg miért ne? Még azt is megkaptam, hogy ez amolyan zsidó szokás.

Pedig, Istenemre, az oroszoktól tanultam. Még csak nem is a zsidóktól. Hanem attól a lánytól, akinek az apja sugárbetegségben halt meg, merthogy az atomkutatóban dolgozott. És hát arrafelé, nem is tudom, miért, a férfiak korábban haltak meg az átlagosnál.

Na, vele teáztunk mi sokat.

Barna cukorral meg lekvárral.

Meg vajaskenyérrel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.