TÉNYEK - SZAVAK - ÁLMOK

Annyi minden kavarog a lelkemben! Hozzá még ez a szerelem, ami éltet, mégis naponta olyan megpróbáltatások elé állít, amilyenekről még csak nem is álmodtam!

Nincs más választásom. Credo quia absurdum est. De naponta összezavarodom. És az a jobbik eset.

Mert amikor elveszítem a hitem, akkor olyan szánalmasnak látom önmagam, és olyan teljességgel értelmetlennek az életet, hogy kész.

Jön a bőgés, az már nem itt, az kicsivel távolabb a klaviatúrától, mindenféle sötét gondolat, amit most nem osztanék meg veled, mert igazán nem neked való, egyszóval olyankor történnie kell valaminek, hogy visszanyerjem egyáltalán az eszméletemet.

Ma szerencsém volt. Rámnézett, és életre keltem. Persze beletelt egy kis időbe, amíg újra összeálltak a mondatok, de aztán rendben volt minden, mint ha mi sem történt volna.

Még az írás is öröm. Mert amikor baj van, olyankor kínomban írok. Ma este, úgy tíz - tizenegy óta, egyenesen élvezet.

Egyébként a "párbeszéd" önmagammal, ezúttal, a szabadakarat kérdését járta körül.

Minek higgyek? Annak, amit tényeknek hívunk, annak, ami szó, vagy annak, amit érzek? Végül is bárhogyan válaszhatok.

A legrondább persze a tények világa. Ezért aztán nem hiszek nekik. Tudomásul veszem, mint anyám villamosát, erről eszembe jut a vágy villamosa, nem ugrom a kerekei alá, de tudom, csak átmenet, illúzió, egyfajta nehezen emészthető pokol.

Aztán ott vannak a szavak, meg azok az én megérzéseim. Nekik, látod, teljes, feltétel nélküli odaadásomat ajándékozom. Merthogy belőlük élek. Belőlük örömöm fakad. És még egy. Hogy ezáltal Neki, a Kedvesemnek is bizalmat szavazhatok.

Mert több a szó és az álom, és nagyon kevés a tény, amely vigaszt, reményt, szerelmet ad, de ha elvész a képzelet, akkor már esélyem sincs arra, hogy kiderítsem, volt-e ott egyáltalában villamos, és ha volt, nem lehetett-e volna megállítani.

Hát ilyen gondok gyötörnek, és valóban fáj. Mint ha azt kérdezném magamtól, éljek vagy ne éljek, és hát álmok és hit és bizalom és szerelem nélkül élni nem tudok, ami annyit jelent, zöld utat adok nekik, vagyis magamnak, hogy mégis élhetek.

Kérlek, nézd el nekem, ha hangulatommal most feltartalak.

Már majdnem száz százalékos vagyok. Már csak egy kevéske tény hiányzik, mert nagyon nem ártana ahhoz a törékeny illúzióhoz vagy álomhoz kiegészítésképpen, amiből táplálkozom, és újra előtted áll a szentimentális hős, az ős-liba.

Egyszer majd az is eljön. A tények. Meg az a másik világ.

És hogy addig mit csinálok?

Azt hiszem, írok egy kicsit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.