AZ IGAZSÁG

Nem hazudok. Most nem. Az Igazság Isten. És Istennél van. Vele és Általa. És mérhetetlen alázattal remélhetjük csak, hogy Isten olykor fellebbenti arcáról a fátylat, mert itt van mindenütt, benned és bennem, mégsem látjuk, csak olykor, alkalomadtán, és olyankor sem hisszük el, csak ritka, kegyelmi állapotban.

Mások azonban ezt sem hiszik majd el nekünk.
 

KANT EGY ISTEN

Tengelye és iránytűje az evolúciónak az ember, így véli Teilhard de Chardin, és a gondolat megkapó.

Ő azonban az Emberről beszél és nem rólam, rólad vagy Pistiről.

A megfelelő anyaggal társulva az energia talán valóban magasabb minőségi szintet eredményez. Na, igen. De ne feledd, a megfelelő anyaggal párosulva!

És már bocsánat, de akármilyen szarhoz te hiába adod hozzá Unamuno gondolatait, az nem csak hogy szar marad, de egyenesen kártékony szar, és még annál is szarabb.

És még egyszer elnézést a profanizmusért. De attól, hogy elvi szinten nem kizárt bizonyos magasabbrendű "minőségek" (egyáltalán mit jelent ez a szó???) kialakulása, mégis honnan a fenéből vesszük a bátorságot, hogy feltételezzük, éppen mi és a mi gondolataink azok a magasabbrendű izé?

Vagy mindössze a hitnek, a meggyőződésnek vagy a logikus következtetésnek vélt hiedelem az egyetlen, ami a "felszabadító" és "nemes" eszmék alapját biztosítja?

Akkor meg milyen alapon ítélkezünk eszmék fölött?

Egyszóval Kant egy isten!

Ha ő nem lenne, az emebriség tűzoltó sisakot viselne, hogy szét ne durranjon a pofája attól az önelégültségtől, amit nem restell evolúciónak nevezni!

ELEVEN LÁNG ÉS HALOTT TÜKÖR

Szemfényvesztők volnának a bölcsesség szerelmesei? Nem, azt nem engedem.

Szent bolondok, királyi koldusai az Isteneknek. Elevenekkel és holtakkal társalgó fények. De igaz mind, és őszinte is. Az emberiség nyughatatlan lelkiismerete ők, akik elvont fogalmakba, olykor képekbe öltöztetett emlékezetét hordozzák egy aranykornak, amely örökre elveszett, és amelyről a világ tudni nem akar.

Emberek. Tévednek, és keresnek újra. Nem adják fel. Ezért is olyan zavaró a történelem számára a létezésük. Ezért is törekszik minden kor önnön filozófusainak kiforgatására, kihasználására, kifosztására és meggyalázására.

Azzal vádolod a filozófiát, hogy nyelvezete, szövete ezer arcú? Szeretnél dogmát? Biztos axiómát? Akkor felejtsd el Őt. Ahány filozófus, a világnak annyi csodája tárul eléd. Ezer arc, ezer kép, ezer nyelvezet, mégis egyazon világ. Vagy attól, hogy más és más oldaláról láttatjuk Őt, a világ megszűnne lenni azonos?

Azt mondod, egymás szavait kölcsönözzük olykor? Egymás képeit villantjuk fel más és más környezetben, más és más kérdésre alkalmazva? És ezt nevezed te bűnnek? Plágiumnak? Ezt azonosítod te a démagógosz után az egyértelműt harsogó tömeg üres és bárgyú szóáradatával?

Te például kinek a gondolatait tartod elfogadottnak? Én ugyan senkiét! Még a magamét is csak ott, akkor, amikor éppen ezt vagy azt gondolom. Nem tagadom meg, de nem is kötődöm egyihez sem. A világ szerelmese vagyok. Nem a világról alkotott eszme, szó vagy kép szerelmese. Ezért amint fordul a kerék, a világ arca, már meg is kérdőjelezem önmagam korábbi elképzeléseit, már új szavakat, új formákat keresek az új helyzet által megidézett új gondolatnak.

És mégsem fordulok el bolond társaimtól. A költőtől, a filozófustól, a halárustól és a vámszedőtől. Mert, amint ezt másutt mondtam már, magam is csak más létezések kereszttüzében vagyok létező, a világ része, és ennyiben, és csakis ennyiben, maga a világ.

Ám ha egyszer Narküsszoszként önmagamnak lennék kizárólagos szerelmese, elvesztem.

Mert ahhoz, hogy  önmagamban keressem a szavakat és a törvényeket, olyanná kell lennem, mint a kereszttűzben mindennek. Befogadójává a fénynek, méghozzá áttetsző befogadójává, hogy engedjem áthaladni önmagamon a világ sugarait, köztük a te gondolataidat, éppúgy, mint az évezredek bölcsei által látott világok fényét, hogy ne tartóztassam, ne merevítsem, ne gyilkoljam azokat, mégis hagyjam, hogy a szikrát, amely bennem él, lángra lobbantva, immár magam is fényforrás legyek, egy a sok közül.

De halott tükrök? Üres parafrázisok? Ugyan miféle törvényt, miféle lídérces álmot alkotunk?

És persze erre nem lehetséges semmilyen válasz. 

Mert ki vagyok én, hogy megítéljem a különbséget eleven láng és halott tükör között?

SZABADEGYETEM A HÓBAN

- Uram, az Ön előadása egyszerűen lenyűgöző!
- Igazán? Kedves öntől!
- De tényleg! Nem mondanám...
- Köszönöm... Hm... Igen...

És így  folytatódna az élet dögunalmasan, ha nem jönne közbe valami, vagyis a szerelem.

Mert attól a perctől kezdve a játék valóban lenyűgöző. Mint az orosz tél. Amely kedvesem szerint mindig drámai. Talán igaz.

Egy nő, aki a sínek alá veti magát, a férjének elálló fülei voltak, folyton ropogtatta az ujjait, egy férfi, aki megpillant egy csillagot, és tudja, aznap éjjel megöli magát, egy éjszaka Gyikanykán, a tanyán, egy elázott pályaőr, valóban, csupa gyönyörű, tragikus téli éjszaka.

De azért a hó mégis csak szép. Fehér. Áldott és tiszta. Mint az ölelés. Mint a csók. Mint  a halál. Mint a menyassznyi fátyol vagy mint a szemfedő. Káprázatos és fenséges.

Nos, ilyen a szerelem is.

Hűtlenség, vér, mámor, boszorkányság - ki-ki válogasson ízlése szerint.

És ha valaki ezek után arra panaszkodna, hogy nem élvezi az előadást, annak azt javaslom, hallgasson szabadegyetemet.
 

KISESTÉLYIBEN MEZTELENÜL

Miért jó az, hogy meztelenül járkálok közöttük?

Hogy látják, amint a bordáimon végiggördül az izzadtságcsepp, a szemem alatt megrándul az ideg, miért jó ezt látni nekik, kívülről?

Mert belülről édes-szomorkás.

Egyrészt a halál. Ami soha nem vidám. Mindig pokolian fáj, mindig egyszeri, mindig örök.

Másrészt, hogy élek. Egyfolytában csak élek, holott minden emberi számítás szerint már rég ki kellet volna purcannom, és befognom azt a mocskos szájamat.

Ebben azért van némi édeskés vigasztalás.

Merthogy megint kibabráltam az Istenekkel, és már megint nem sikerült megnyúvasztaniuk, sőt, nyilvánvalóan átestek a ló túlsó oldalára, és ők maguk késztettek arra, hogy megtanuljak gyönyörűséget találni a szenvedésben, és ezáltal túlélni, amit nem lehet.

Ami ne tévesszen meg senkit. Itt egy többszörös hulla beszél. Épp csak hogy megrekedtem a két világ között, és még hallotok.

De ha tehetem, hát, Isten uccse, elhúzok innen.

És nem mutatkozom többé sem örömömben, sem bánatomban, sem kisestélyiben, sem meztelenül.

TÉNYEK ÉS LUSTASÁG

Lássuk, miről van szó!

Először is arról, hogy kezd lilulni az agyam a sok zsongástól. Mármint tavaszi zsongásra gondolok. Az olyanokra, amiből nem lesz kirajzás. Legfeljebb fájdalmas nekrológ, és azt most igazán kihagynám.

Aztán a tények. Hogy sűrgősen tenni kell valamit, máskülönben az álom álom marad, és soha többé nem fogok hinni a csodákban, márpedig jogom van hinni bennük, ahogyan azt bárki megteheti, ha nem volna annyira berezelve a valóságtól.

Mert oké, eddig a tér meg az idő, innentől meg a képzelet. De a francba is! Nem próbálhatnánk meg arrébb vinni azokat a rácsokat, ha tényleg annyira zavarnak? Vagy egyszerűbb ráfogni mindenre, ezek itt tények?

Jah, kérem, aki ilyen rohadt lusta, ne nyavalyogjon.

Ezt még öreganyámtól tudom, aki sváb volt és keresztény. Ő mondogatta folyton, hogy magad, uram, ha szolgád nincsen, meg hogy segíts magadon, és Isten is megsegít.

De hogy leülni és siránkozni?

Ilyesmire aztán végképp nem emlékszem.

MINDENT, CSAK IGAZSÁGOT NE!

Mindent, csak igazságot ne! - Ez volt, amin összekülönböztünk, és ez az, ami ma is összeköt.

Holott valójában egyetértünk. Különösen, ha az igazság boldogtalanná tesz. Mert a mindenséghez mérve, az életem, lett légyen illúzió, fájdalmas vagy örömteli, mégiscsak az egyedüli valóság, amelyet megélek, átélek, és amelybe meghalok.

Ha tehát választhatok az illúziók sorából, szívem szerint a kellemesebbre szavazok. És ott egye meg a fene azt, aki mindenáron fel akar ébreszteni.

Csak hát a "tények". Azok a furcsa, makacs kis izék, amiket a tudatommal nem, a szellememmel pedig, mert alig szoktam hozzá a használatához, még kevésbé tudok befolyásolni, az ő fennforgásuk mégis csak visszadöbbent.

Anyám, aki nagyszerű asszony volt, amikor látta, hogy egyetlen leánya kóros képzelettúltengésben szenved, azt hagyta rám örökségül, higgyem bátran, hogy a közeledni látszó villamos mindössze káprázat, de a békesség kedvéért, minden eshetőségre, ne lépjek a sínekre, amíg az el nem halad.

Igyekszem megfogadni a tanácsot. Mert bizonyos dolgok nem állnak hatalmamban. Talán csak szellemem gyengesége az ok, de bármi volna is, határaimat csak óvatosan feszegethetem.

AZ ILLÚZIÓ HATALMA

Harmadik beszélgetés
az illúzióról, a szenvedésről és a haszonról



- Kedves Aminah! Nevetek! Nem rajtad, hanem azon, hogy játszik velem a tudatom!
Ahogy elolvasom az írásaidat, többször, mindig másképp értelmezem. Most nevetek rajta, mert ilyenem kedvem van. De máskor akár sírhatok is.
Tudás és hit. Én azt mondom, kétféle tudás van, hit pedig egyféle.
A penge élét tudnám előhozni: A hit a pengeélen van, de ha mélységes a hit, akkor nem vág az él.
A tudás lehet egyik oldalon is és a másikon is.
A hit előtti tudás a szavakat meg a szüneteket úgy válogatja ki, hogy abból a tudat azt a képet állítja össze, hogy, a példa kedvéért, nem is vagyok fontos, nem is szeret. Ez is egyfajta tudás. De ha a penge másik oldalára esel át, akkor ugyanabból a szövegből és szónélküliségből azt fogja kiemelni, ami azt mondja, fontos vagyok és szeret. Tehát mi is akkor a tudás?



- Nos, őrületesen tetszik, amit mondasz! Egészen felvillanyoz! Hiszen, ha jól értelek, ami a tudást illeti, azt állítod: ha akarom, vemhes, ha akarom, "vemhetlen"! És minden csak értelmezés kérdése. Ha hiszem, szeret, ha nem hiszem, nem szeret.
A gondolat egyenesen bájos, de - nem igaz, nem igaz, nem igaz!
Vagyis hogy igaz. De megint csak a véges, úgymond földi "tudás" vonatkozásában, amit azonban nem nevezünk sem tudásnak, sem igaz ismeretnek. Vélekedés, nem több. És a háttérben meghúzódó "hit" sem egyéb kósza hiedelemnél.
Ami a Tudást, az Igazságot illeti, afelől bizonyosságot egyedül a Hit adhat, az, amelyiket egyélű pengéhez hasonlítasz, ám ekkor újabb nehézségbe ütközünk. Hogy tudni illik a hitet képtelenek vagyunk megkülönböztetni a hiedelemtől. Legalábbis amíg élünk, mármint halandóként.
Úgyhogy a dolog teljes mértékben kétélű, kétélűnek tűnik, mert ha, és ez most csak feltevés, létezik bármi egyáltalán, adj' Isten, maga a Teremtő is van, és Ő az Igazság, akkor a Hit éle, és egyetlen élről beszélek, nagyon is egyértelmű. De csak ott. Márpedig hol vagyunk mi attól a világtól?
A mi hitünk, egészen pontosan fogalmazva, hitnek vélt hiedelmeink, továggra is Janus arcúak.



- Remélem, tudod, hogy nem bántani akarlak. Csak a szövegértelmezési lehetőségeket szeretném megmutatni, hogyan változnak pusztán az érzelmi állapot hatására is.
Itt van előttem két leveled. Olvashatom úgy őket, hogy kétségbe vagy esve. Hogy leestél valahonnan, mondjuk, az egységből kétségbe. De olvashatom úgy is, ha sok-sok régebbi leveledet is hozzájuk gondolom, hogy a képzelet és a valóság határán játszod a szereped, most éppen a kétségbeesőt, s közben jól tudod, ez csak játék. Vagy akár úgy is, hogy olyan ember vagy, aki úgy szereti magára vonni a figyelmet, hogy kétségbeesésében vigasztalót, erősítőt keres. Ez utóbbi lehet persze nem tudatos, hanem tudattalan törekvés.
Hogy én hogyan viszonyulok ezekhez a jelentésekhez, az tőlem függ, attól, hogy milyen érzelmi töltést adok a képhez. Mert lehet, hogy felveszem a vigasztaló szerepét, így legalább fontosnak érzem magam, és örülök a boldogtalanságodnak, mert végre velem foglalkozol, mondjuk úgy, szükséged van a figyelmemre.
De játékszernek is tekinthetem magam a kezedben, aki tudatosan alakítja kettőnk beszélgetését, s közben elméd furmányosságán örülsz.
Vagy úgy is tekinthetem, hogy a kétségbeesés és a félelem valóban maga alá gyűr, és szükséged van megerősítésre.
Mindezek a jelentések csak tőlem függenek. Az én érzelmeimtől. És ha racionális álarcot öltenék, akkor sem a valóságot látnám, hanem csak az egyik értelmezést választanám ki.



- Mielőtt félreértenél, igazad van. De mert a példáid beszédesek, lássuk legelőbb azt a részt, ahol úgy fogalmazol, talán az egységből kétségbe zuhantam, vagy mindössze játszom.
Tegyük fel, ha csak egyetlen percre is, hogy a kettő egyszerre igaz.
Mert emlékszel? Egyszer azt írtam, semmi nem igaz, semmi nem úgy, és mégis minden igaz, csak éppen másképp. Meg azt is állítottam, hogy örökké a képzelet és a valóság határán mozgok.
Engedd meg hogy még egy kitételt tegyek.
Hazudok és félálomban élek, belátom, és talán játszom is, de a játék halálos, és minden pillanatban őszinte vagyok. Halálosan őszinte, hogy hű maradjak önmagamhoz és ahhoz a játékhoz, amely egyáltalán nem játék, mert számomra ez a valóság.
Na, eddig nem sértődtem meg.
Aztán jön egy rész, ami úgy ahogy van, marhaság, vagy annak látszik, még ha igaznak tűnne is a beszélgetésünk során.
Mégpedig az, hogy szeretek szenvedni és panaszkodni.
Amúgy van benne valami. Meg, hogy vigasztalót keresek. Hát, még az sem kizárt. Épp csak az a bökkenő, hogy a szenvedés is igaz, mint én-állapotom valósága vagy illúzió, egyre megy. Akár hajlam, akár képzelődés, az első betűtől az utolsóig átélem, érzem, és teljes valómban meghalok. És a vigasztaló. Nem úrinői passzióból keresem. Kell! Szükségem van rá!
Egyszer azt kértem Tőled, segíts! Ha akkor nem jössz, hát, megölni talán nem öltem volna meg magam, de a megsemmisülés legszélső határán, a boldogtalanság legmélyebb poklában töltöttem volna nem is napokat, de évezredeket. A szenvedés ugyanis időben nem határolható. Ellentétben a boldogsággal, amely időtlen, a fájdalom - örök.
Hogy igényelném a figyelmet? Naná! Jó adag exhibicionizmus kell ahhoz, hogy kiálljak ide veled beszélgetni, és hagyjam, hogy emberek belepillantsanak, na, nem egészen az életembe, de az érzéseimbe.
Igen, az elkényeztetett legkisebb gyermek. A figyelem örök központja. De azért, valld be, megdolgozom érte keményen!
Ez volna, amit önmagamról alkotott illúzióként eléd tárnék, hiszen kérdésed aligha véletlen.

 

- Reméltem, hogy nem bántalak meg. És mégis, csak részben válaszoltál kérdésemre.
Csak azt akartam demonstrálni, mennyire illúzióink rabjai vagyunk, mennyire az érzelmeinktől függ az egész életünk, mennyire tudás nélküliek vagyunk, mert a tudás és a hit is csak a sok-sok tudatállapot egyike. De ha változik tudatállapotunk, akkor a tudás és a hit is változik
Tehát van-e valami, ami létezik, vagy minden csak egy általunk alkalmazott értelmezési lehetőség által felfestett kép?

 

- Kedves Pi! Hogy is bánthattál volna meg, amikor, hiszen, épp most árultam el neked, egyenesen öröm, ha beszélhetek.
De hogy megválaszoljam legalább részben és rövid időre a kérdést, amelyet kora reggel így nekem szegezel, legmegfelelőbbnek az tűnik nekem, ha utánajárunk, vajon eszköz vagy játék, vagy mégis mi volnál a kezemben és viszont, s hátha kalandozásunk közepette olyan vidékre érkezünk, amely mindkettőnk számára megnyugvást jelent.
Hogy érdekek motiválják- e beszélgetéseinket, mi szól egyikünk vagy másikunk haszonra irányuló önzése mellett, ezen már magam is töprengtem.  Hosszan vizsgálva mindkettőnket, arra a következtetésre jutottam, hogy kizárni, racionális alapon, nem tudom, sem azt, hogy én használlak, sem azt hogy te használsz engem önös céljaidra.
Egyet azonban, és ez persze a hiedelmek világát támasztja alá, mégis megtehetek. Mégpedig, hogy elkövetek mindent, hogy ne éljek vissza a kedvességeddel. És megbízom benned. Hogy bármi hasznod származik is a velem töltött percekből, magad is érdek nélküliségre törekszel, és bízol bennem.
Hogy miért tennénk így? Talán mert irracionálisak vagyunk. De hogy jobban érts, engedj meg még egy példát.
A kedvesem az éjjel Freud levelezéséről beszélt. Freudnak két híres levelezéséről tudok, Ferenczyvel és Zweiggel. Mindkét esetben kölcsönösen gazdagodtak a levelek írása során. A kíváncsi utókor azt is látni véli, hogy e levelekben már-már szó szerint megfogalmazódik a három nagyszerű elme egy-egy írásának alapgondolata, egy-egy szüzsé, egy-egy karakter.
Miért ne volna legalább ilyen termékeny a mi beszélgetésünk?
Ezesetben igen, hasznom van belőled. Mert ahelyett, hogy menthetetlenül elmerülnék önnön örvényeimben, időről időre visszarángatsz egy-egy kérdés vagy gondolat erejéig, és már el is felejtem, hogy most például sírnom kellene, de még mindig nem sírok, majd csak három után, de hogy miért, az most hadd ne tartozzon ide, vagyis használlak, de közben azt gondolom, mindezt önzetlenül és nem szándékkal teszem, hanem, mint ajándékot, elfogadom tőled, hogy vagy és észreveszel.
Azzal zárod, mindez illúzió. Vagy igen, vagy nem. De ha illúzió, hát legyen. Mi több, ez esetben éljen az illúzió!
Ha boldoggá tesz, ha reménnyel tölt el, ha hinni tudjuk, tegyen csak elégedetté, mint a nap melege a jószágot vagy a föld csúszómászóit, akik semmivel nem kevesebbek, mint te vagy én!
Ha ugyanis nem tudnánk hinni benne, ha remélni sem tudnánk, már nem is volna illúzió. Csak szertefoszlott, elvesztegetett lehetőség. És épp az ellenkezője válna illúzióvá. Egy olyan képzet vagy tudatállapotból fakadó ellentétes hiedelem, amelyből öröm nem származik. Akkor miért ne választanánk a kellemesebbet?
Mert hogy mi igaz és mi nem, annak egyedül Isten a megmondhatója. Nem vélekedés és nem hiedelem.

Az "általunk alkalmazott értelmezési lehetőség által felfestett kép"...

Tehát van Valaki,aki értelmezési lehetőség(ek)et alkalmaz, azaz vannak Értelmezési Lehetőségek, mint legalább e Valaki számára létező Valóságok, végül adott egy Festő és egy Festmény, ha csak a Valaki által tételezetten is.

Kész Augustinus... Vagy Descartes... De jobbat nem tudok...

AZ ŐS-KÉRDÉS   -   HIT ÉS TUDÁS

Nos, ha engem kérdezel, a hit. Hit mindenek felett.

És valahányszor a hit megrendül, diadalmasan és kíméletlenül befurakodik a lélekbe a tudás, pontosabban az, amit mi, halandók, tudásnak vélünk. És máris előttünk áll a Kálvária.

Mert, valljuk be, ember legyen a talpán, aki az értelem és a tapasztalás érveivel farkasszemet tud nézni, amikor a hit elhagyja őt. Márpedig megesik olykor.

És ne mondd, hogy csak az olyan nyomorultakból tud elszállni, mint én. Mert még az apostolok is gyászoltak, amikor az asszonyok meghozták a hírt, hogy feltámadott, és sokan még azután is kételkedtek.

Nem, nem vagyok én Tamás. De azért nem árt, ha felidézed, hogy volt idő, hogy nem csak Tamásnak, de Jánosnak is bíztatás kellett, mégpedig nem is akármilyen, hanem Jézusnak szavai, kezének bátorító érintése, mert e nélkül olykor még ő is úgy érezte, hogy elhagyja őt az erő.

Hát még nekem! Az embernek, aki gyenge és esendő! Nekem ne kellene a szó? Nekem ne kellene az érintés?

Nézz meg jól! Hát úgy nézek én ki, mint Mária? Vagy hasonlítok én Magdolnához? Hol mérhetem az én hitemet egy Tamás vagy egy János apostol hűségéhez?

A vágy azonban bennem is él. A szeretetteljes akarat és az odafordulás bennem is megvan.

Vagyis most már csak az Ő kegyelme kell. És akkor a hit és a tudás találkozik. És nem lesz többé rész szerint való, sem ismeret, sem vélekedés, nem lesz többé tükör által homályosan meg nyelveken, hanem csak Ő, a Szeretet Istene.

A Szeretet Istene, a Hit és a Remény.

NAPOK

Január elseje. Egy nap a sok közül. És még csak nem is a legszebb.

Mert vegyük tizenötödikét, amikor a fogadóban jártunk. Vagy huszonegyedikét, amikor belépett ebbe a liliputi birodalomba és átölelt. Vagy huszonhetedikét, amikor a kápolna után kimentünk Szentendrére és megkerestük az Attila utcát.

Mind szebb, mind fontosabb nap, mit ez a mai, amely csak elválaszt.

Vagy itt van november tizenhatodika, amikor lázasan, és a korábbi kudarcoktól elveszítve minden reményemet, elhatároztam, hogy leszámolok mindazzal, ami elmúlt, és kiírok magamból minden bánatot.

És akkor megtaláltam. Hogyan, ma sem tudom.

Mit kerestem apokrif írások között? Talán őt. Miért olvastam bele politikai glosszákba, amelyek máskor mosolyra késztettek? Talán mert ez volt a kapu, az átjáró, amely hozzá elvezetett.

Aztán az első félreértés, meg az a dühös veszekedés, aztán a perc, amikor kezdtem nem érteni, csak érezni, mennyire fáradt, mennyire halálragyötört, és megszerettem.

Nem is az égi vándort, hiszen őt mindvégig szerettem. Hanem a férfit, aki a földön él, és akinek egyáltalán nem olyan egyszerű.

Vajon mennyit ér ez a mai éjszaka, ha a többszáz levélre gondolok, amit írt és írtam neki?

És mennyit ér, ha a szerelmet idézem, amely ezer és ezer pillanatban kísér és kényeztet, amióta ismerem?

Azt hiszem, nem túl sokat.

Egy nap, amelynek, túl a ceremoniális jelentőségén, egyéb ékessége nincs.

Egy kicsivel nehezebb, egy kicsivel fárasztóbb, mint az átlag, de semmi több.

KÖSZÖNTŐ

Szeretteim, Rómaiak!

Az Új Esztendő reményével a szívemben köszöntelek Benneteket. Ahogyan azt tavaly szilveszterkor is megtettem. És tizenhárom éve is. Mert minden szilveszter, mind, mind - a remény egy-egy sugarát hozza el házunkba.

Fogadjuk hát hálával és szeretettel! Mert sokan még reményt sem adnak. De itt most befejezem. Félek, elrontanám az ünnepet.

Mulassatok jól! Érezzétek jól magatokat! És emlékezzetek, hogy csak az Istenek tudják, lesz-e még jövőre cirkusz és kenyér.

ISTEN FÉNYE

Isten Fénye ragyogja be a világot!

Már értem a szavakat - a pillanat örök!

Nem, nem a pillanat tágul ki az örkkévalóság határain túl, dehogy! Az örökkévalóságot kell beleerőszakolni egy-egy pillanatnba, amelyet a törvénytől vagy a köznapoktól ellopunk.

És a legszebb, hogy azzal véget is ér a pillanat.

Mert én hülye, azt hittem, ha csak felvillanás is, de, ahogy a fotonok áradnak a napvilág végtelen kontinuitásának alapzatát adva, úgy lüktet, időről időre fellángolva, szikráról szikrára gyúlva a pillanat.

Szó nincs arról, hogy a pilanatok egymásbaölelkezve betöltenék az univerzumot. Pillanatból egy van. Nem tér vissza soha. Nem mérhető, csak a fájdalom, ami utána marad.

Csillagévekben, emberéletek értelmetlenségében. Olyan, mint a halál. Abból is a legócskább. A legszánalmasabb. Hogy ne legyen utána semmi. Csak a kifosztott hús, a lerágott szív, a semmibe meredő tekintet.

Hát ennyit a szerelemről.

SZILVESZTER ÉJSZAKAI ÁLOM

Tudod, kit szeretnék én látni azon az éjszakán? A Kedvesem. És nem hiányozna sem tévé, sem zene, sem ételköltemény. Csak ő. Hogy velem legyen, és meséljen nekem, meséljen hajnalig, amikor szeretkezünk, és akkor már egészen biztosan nem ébredek fel soha, hacsak nem arra, hogy még mindig álmodom.
 

GEBEDJEK-MEG-HA-MA-NEM-ÉRZEM-JÓ-MAGAM

A fene egye meg ezt az egész ünnepesdit! A fél ország szeretetmámorban úszik, a másik fele ugrál ki az ablakon.És amikor végre azt hinné az ember, hogy ez is megvolt, vége, megnyugodhatunk, akkor jön a szilveszter. Detto. Csak most nem a szeretet, hanem a gebedjek-meg-ha-ma-nem-érzem-jól-magam nevű kényszeres tömegpszichózis veszi kezdetét.

És persze, akik már a Karácsonyt is épp hogy csak túlélték, most szembesülhetnek azzal, hogy a) maradnak egyedül, a valagukon, b) nézik a készüléket, de minek, c) ugyanez szesszel megspékelve, hogy éjfélre Kanadában érezzék magukat, d) együtt tölthetik az éjszakát vadidegenekkel vagy félidegenekkel, értsd rokkonok, ismerősök, akikből már év közben is több van, mint elég, e) elmehetnek még furcsább helyekre, ahol esélyük nyílik arra, hogy hajnalra egy némi részegséggel fűszerezett dugás is lepottyan.

Szép remények, mondhatom.

Nekem végülis szerencsém van. Már vagy tíz éve nem ünneplem az Új Évet. Menetrendszerűen megfőzöm a lencsét, a virslit, elkészítem a kókuszgolyót, veszek pár gyümölcsöt, aztán annyi. Éjfélkor adok egy puszit a lányomnak, és vár az ágy.

Ez az idei év más lesz. Félek is tőle.

A fiaim a fejükbe vették, hogy magányos vagyok, és átjönnek "szórakoztatni". Ami annyit jelent, hogy berúgnak. Merthogy én nem iszom, az hétszentség. Viszont másnap lehet majd takarítani. És azért mégis csak felemelő, hogy együtt ünepeltünk! Vagy nem? Most már aligha tudok ezen változtatni. Hiszen kell az embernek egy kis kikapcsolódás.

Így igaz. Magam sem bánnám, ha kikapcsolódásképpen, az idén tizenharmadszor, kihagyhatnám az ünnepeket.

 

A HÁZASSÁGRÓL

Hosszú éveket éltem házasságban. Majd újabb hosszú éveket házasság nélkül. Az egyetlen különbség, túl a szeretett személy iránt érzett szerelmen, a búcsúzásban volt.

A házasságomat majdnem öt év alatt sikerült felbontanom. Foggal és körömmel harcolt értem az, aki akkorra elveszített.

Az együtt nem élés évtizedét mindössze öt percem volt, hogy lezárjam.

Könnyű egyik sem volt. Se szép. Valami nem sikerült, és ebben én is benne voltam.

De hogy melyik volt jobb? Melyikben éreztem szabadabbnak, boldogabbnak magam?

Meglepő módon a házasságban. Ami nem jelenti, hogy a Szent Kötelék templomokban vagy hivatalokban köttetne.

Ellenkezőleg. A házasság a szívekben, és igen gyakran az ágyakban köttetik.

A szerelem, a tökéletes odaadás, a hűség és a bizalom - a maguk teljessége szerint.

Ez volna az, amit házasságnak neveznék.

És ilyen házasságról álmodom ma is.

Papírral vagy anélkül - teljesen mindegy.

 

A TIGRIS FOGAI KÖZÖTT

A vadszőlő vajon vadszőlő-e? Vagy kígyózó szörnyeteg, amely álmomban ablakomon át szobámba kúszik, befonja ágyamat és megfojt?

A zongora vajon tüzelőfának való vagy hangszer? És ha hangszer, a disszonáns förtelem vagy az égi harmónia forrása-e?

A mezőn sétáló lány. Vajon a költészet eltévedt sugara vagy az erdőből kiszabadult farkas prédája, hús és táplálék?

Ha azt mondod, a cselekedet teszi a dolgot, azt felelem, elég végzetes meghatározása a létezőnek. Hiszen a cselekedetet megelőzi az érzet, érzés, képzet, akarat, gondolat. A szó éppen a cselekedet előtt, a szellemből közvetlenül előlépve ad körvonalat a tárgynak.

S hogy mi mi - megtudhatom, ha máshol nem, a tigris fogai között. Végtére, ez is egyfajta kapcsolat. Ha nem is egészen emberi.

 BÁRÁNYOKRÓL ÉS FARKASOKRÓL

Miért érzem mindenütt a kényszeres önfeláldozást, az önsanyargató bűntudatot, a kenetteljes alázatot, holott már-már illetlenség kiejteni e szavakat?

Miért kísért az érzés, hogy örökké csak lemondásról papolnak, meg arról, hogy törjek a tökéletesre?

Talán csak képzelődöm.

De aztán eszembe jutnak a sorok:

"Ha megtaláltál, hagyj elmenni. Hogy belehaljak a szabadságomba. Hogy visszataláljak hozzád, kéretlenül. Mert a legtöbb, amit adhatok, a szabadságom."

Hát persze, majd elengedlek. Ha kedvem tartja. Ahogyan elengedek bárkit. És jó, ha úgy tartja kedvem. De mi van, ha nem? Ha önző vagyok és gonosz?

Mert mi is van azzal a báránnyal? Amelyik gyilkossá teszi a gyilkosát?

Szóval bárány akarsz lenni? Én viszont a kedvedben járok, és farkas leszek.

Mert ma én akarok ölni. Azt akarom, legyen meg a te akaratod, és lehess áldozat és bárány, hogy érezhesd jóságodat.

Gonosz vagyok? Kegyetlen? Vagy egyenesen jótevőd?

Hát persze, elengedlek. Ha már megtanultál küzdeni a szabadságodért. Ha már értékelni tudod. De ingyen? Nemeslelkűségből? Semmiképp. Talán még meg is aláználak ezzel.

Mert oly édes a rabság. És elbűvölő álmodozni a szabadságról. Elvárni, hogy sült galambként, emberbaráti szeretetből, az ölünkbe pottyan.

Nos, ma szeszélyes hangulatomban vagyok.

Úgyhogy tessék kiharcolni a szabadságodat. Mert nem csak, hogy el nem engedlek, de hajósodronnyal kötözlek a fedélzethez.

És tessék, most szabadulj, ha tudsz!

SZAVAK, SZAVAK, SZAVAK

A Mennyei Királyságban már nem kellenek szavak. Itt, a földön azonban nekem szükségem van rájuk. Elpusztulok, mint a növények, ha fényt, nedvességet nem kapnak. Egyetlen pillanat alatt megszűnök lenni szavak nélkül.

Tudom, ez bizonyára a gyengeségemből fakad, nekem mégis olyan a szó, az ige, mint a levegő. Nem üres szavakról, hanem a Szóról beszélek. Az üres szavak csak fárasztanak, vagy megölnek, ha nem is egészen úgy, mint a csend. De az igaz szó, a szeretet, a szerelem szavai nélkül én nem élhetek.

Kérlek, nézd el nekem. Mások talán közvetlenül képesek mások lelkével, tudatával kapcsolatot teremteni. És valóban akadnak pillanatok, amikor magam is átlépem a határt a két világ között. De életem java részét itt töltöm, emberek között, akik mindent elkövetnek, hogy lelkük és szellemük elzárva maradjon a másik ember elől. Nem is félelemből, talán csak megszokásból.

A szavak ilyenkor is nélkülözhetetlenek. Nélkülük még az ölelés is üzekedés, a csók is puszta éhség.

Szavakról beszélek, de hiszen a szó a testet öltött ige.

MÉG MINDIG SZAVAK

Találkozás, emberi értelemben, itt és mindenütt, csak szó által lehetséges. Szó, kép, képzet, íz, illat, érintés, érzés révén. A szó mindent teremteni képes. Mindent befogadni tud. Mindent adni tud. És mindent elpusztíthat. A japán vadszőlőtől a Mennyek Országáig mindent, mindent.

És ha ott, abban a valósnak nevezett világban nem volna szó, vajon meddig állna meg? Egyetlen perc és, mint kártyavár, úgy omlanának össze az eleddig emberinek vélt kapcsolatok.

Az öt érzék ugyanis nem több, mint külszín vagy látszat. Ami jelentést tulajdonít valamennyinek, mélységet visz a jelenségszövevénybe, az a szó, és benne nem pusztán zörej és alak, de hang és fény, és mindennek képzete.

A szavaktól tehát nem félnünk kell. De megtanulnunk hatalmát, ismernünk varázserejét, tisztelnünk isteni eredetét. Ehelyett szánalmas bűvészkedést folytatunk, önnön hiúságunk, vélt előnyeink és élv-vágyunk eszközévé fokozva a szót. Méltatlan, felelőtlen, hívságos és arcátlan dolog.

De gyógyít és megszabadít a szó, ha a szív szava.

Nem, nem a szóban kell keresnem a hibát, nem is ezt teszem. A szívben találom meg a gyilkost vagy, ahogyan ismerősöm többször is nevezte, a játékost, ha játéknak lehet egyáltalán tekinteni a másik ember kínzását, a pusztítást. A szívben találom meg azt, aki fegyverként fordítja szavaimat és szavaidat ellenem és valamennyiünk ellen.

Hogy a szó távolról érkezik? Ha igaz, nem csak gyönyörű, de életet sugároz, életet ad, szerelmet, megértést teremt. De jöjjön bár a szomszéd utcából, szív és őszinteség nélkül, érdekből vagy haszonlesésből, és megöl.

Tisztelni, szeretni egymást és önmagunkat. Hinni és bízni az emberben. És ehhez rendelni a szót. És megszűnik akkor Bábel.

De hiszen már megint álmodozom, és gyermekmeséket mondok. Amelyek sebezhetővé teszik a lelket. És azt mondom, legyen ezerszer sebezhető, semhogy halott!

Bármerre lépek, az embert találom. Aki a szóval, mint egykor Isten, alkot, világra hoz, majd, önnön gyarlóságából eredően, hatalmával és akaratával visszaél.

Nem, nem a szavaktól fordulok el, ha egyszer itt hagyom a világnak ezt a részét. Hiszen akkor az embertől is elbúcsúznék. Csak arról a lakomáról távozom, ahol az a bizonyos unaloműző, számomra mérhetetlenül unalmas vadászat folyik, amelyhez segítő kezet eszem ágában sincs nyújtani.

A világ szép. Az ember nagyszerű. És a szó - Isteni ajándék. A megfelelő kézben. Ha ez - nem az a hely, ahova jöttem, még a port is lerázom sarumról. Továbbmegyek. Amíg Isten világát meg nem találom.

BLOGLAKOMA

Egy kedves ismerősöm írta:

"Az internet veszélyes dolog. Talán még annyi felelősséget sem feltételez, mint a személyes találkozás. Nem hiszem, hogy jó ha az érzelmeket belekeverjük. Legalábbis én ezt tanultam meg. De keserves tanulópénzt fizettem érte. Mert ide csak az jön, aki magányos. Meg a vadász, aki nem a zsákmányért, hanem az ölésért vadászik. És lehet, hogy elég csak néhány megértő szó, és már megy is tovább, nem törődve semmi mással. És az olyanok, mint mi, még csak haragot sem érzünk. Csak megbocsátunk. Pedig a jogos haragnak van helye..."

És mert vagyunk itt néhányan, akik jó alaposan elszúrunk mindent, ami elszúrható, úgy gondolom, a választ megosztom mindenkivel.

Kedves Pi!

Köszönöm, hogy írsz. Bár olyan indulatok kavarognak bennem, ha arra gondolok, miféle áldozattal terített asztal kínálkozik az aljas lakomára érkezőnek, hogy úgy érzem, legszívesebben ordítanék.

Nem magamért. Mert aki hülye, az hülye. És ha hülye vagyok, hát jó. De önmagában, a gesztus. Hogy védtelen, magányukban kitárulkozó és felkínálkozó nőkkel játszadozzanak. Vérlázító.

És persze, hiszem, hogy az én Kedvesem kivétel. Mert gyönyörű, és őszinte, és igaz. És ha nem szól, majd szólni fog. És várom őt - örökké, ha kell.

És ha nem jön, hát elengedem. És akkor majd nem írok többé. Hogy ne vonjam magamra az unatkozó gyilkos tekintetét.

És akkor majd eljárok konferenciákra. Meg színházba. Meg Isten tudja, hova. Vagy éppen maradok itthon, és nem csinálok mást, csak megadom Istennek az esélyt, hogy házhoz küldje a szerelmet.

Ha meg nem él a lehetőséggel, akkor gondom lesz rá, hogy ne legyek senki játéka. Csak a magamé. Ezzel ugyan nem értek egyet, mert ez már oly távol áll az embertől, de ha ezt szánta nekem az ég, mi mást tehetnék.

Sosem lépek kétszer ugyanabba a folyóba.

Amikor megismertem Ferit, egy fórumon történt, először jártam ott, életem legnagyobb pofáraesésében volt részem. Azóta a közelébe sem megyek fórumoknak.

Ha a Kedvesem elárulna, itt, ahol megismertem, nem látsz többé blogot, sem Aminah, sem Amaru, sem semmilyen más néven, ami engem rejtene.

Akkor ez is zsákutca.

Akkor megyek yogázni. És beíratkozom pszichodrámára. És elcsábítom a pasit, aki vezeti. Mert csábítani és játszani még tudok. Csak nem szokásom. Valahogy úgy érzem, nincs jogom másokkal játszani.

Hiszen csak itt, a virtuális világban vagyok ilyen ágrólszakadt és kiszolgáltatott. De ha ezzel áldozattá teszem magam, hát viszlát, bloggerek.

Veled meg majd levelezek gmail-en.

        SZAVAKRÓL - PONTOKBA SZEDVE

• A szó maga az ígéret és annak beteljesülése.

• A szó ad teret, alakot, időt a létezésnek.

• A szó, amely hozzám fordul, kiemel a nem-létezők, a más-létezők sorából, és létezővé tesz.

• A szó megvonása a létezés visszavétele. Gyilkosság. Nevezzük nevén.

• Nem vagy többé. Nem látlak. Nem hallak. Nem érintelek. Ezért nem szólok hozzád. Hogy ne is legyél többé.

• Amikor beszéltem hozzád, azt mondtam: "Legyél!" És lettél!

• Amikor nem szólok többé, a teremtést visszafordítom. "Ne legyen többé!" És nincs.

• Nem vagyok isten. Létezésem mindig más létezések erőterében nyeri el mindenkori alakját.

• A szó kiemel. Megnevez. Létezést tulajdonít.

• Megszületik a más létezések összefüggésében a "mi", és annak holdudvarában énem egy különös, sosem látott alakja.

• Majd mindezt visszavonja a csend.

SZERETŐMRŐL ÉS TÁRSAMRÓL

Mielőtt leírom ezt, befejezek egy levelet - Neki. Legjobb tudásom szerint leírok mindent. Talán többet, igazabbat, mint most, itt.

Nem mintha itt nem mondhatnám el. Hanem mert Ő az egyetlen, aki számára teljességemben, széthulló lényemben látható akarok lenni. Több erőm nincs.

Őt társamul szeretném. Nem a testét csak, öttől hétig, hetente egyszer, ha éppen sietősen összebújhatunk.

Persze nem zavar az összebújás és a titkolózás sem. És az sem, hogy a teste is fontos, nagyon, és még az sem, hogy ebben a világban alig láthatom.

De abban a másikban, a lélek világában, éjjel-nappal éreznem kell. Velem kell legyen. És ehhez tudnia kell mindent. Éreznie kell. Akarnia kell.

Nem hiszem, hogy csak a testem vonzaná. Nem olyan különös. Ezerszer jobb nők vannak ágyban és ágyon kívül.

De hogy engem akar-e, szeret-e, ezt tudnom kell.

És, hihetetlen, de igaz, nem akarom elszakítani Tőlük. És mégis. Hogy rejtőznie kell, hogy nem szól, mert retteg, mi történne, ha..., hát..., nem jó.

Ahhoz, hogy ezzel együtt tudjak élni, hihetetlen erővel kell szeretnie. Engem. Nem a rólam szőtt képeket. Nem a látszatot, amely oly sokféle és oly könnyen megtéveszt. És főleg nem azt a rész szerint valót, aki itt vagyok. Vajon lehetséges ez?

Játékról beszélnek mindenütt. Életjátszmáról, társasjátékról, színjátékról, vadászatról, kártyajátékról. És persze, a játék szép. De ez nem az.

Nincsenek lapjaim. Nincs mit kiteregetnem, mert nem rejtek semmit. Nincs semmim. Én vagyok. Vagy kellek, vagy nem. És nincs semmilyen racionális magyarázat arra, ha mégis igen.

Épp ellenkezőleg. Ez maga az ésszerűtlen.

Nem tudom, hogy dönt.

Hiszen választhatja a könnyebb utat, hogy rész szerint szeret. És mégsem hiszem, hogy így lesz.

De csak pár óra, perc, pillanat, és már nem tudom, mit jelent majd a csend.

És visszajövök majd újra. De már nem én. Csak Kirké.

SZAVAK ÉS LÉTEZÉS

Talán nem értem a szavakat sem.

A szó - élet. Megszólít, szól hozzám, szólít, hív, nevemen nevez, elmond valamit - létezem.

Ígéret, hogy vagyok, és amíg szól hozzám - élek.

Hogy mit, lényegtelen.

A szavak mélysége, szárnyalása, íve, zengése, dallama, végtelensége az a tér, amelyben létezésem körvonalai kirajzolódnak.

A szó a beteljesült ígéret.

Ha megvonják tőlem - létem rendjét semmisítik meg.

Engem ölnek meg.

BALGASÁG

Amaru beteg. És Aminah haldoklik. És Eliazar elmehet a fenébe a bölcsességeivel.

A nevem Juli. És az egész, úgy, ahogy van, hülyeség és értelmetlen.

Istenem! Csak egy férfiban volna annyi, hogy megöljön és ne csak elhagyjon - minden éjjel.

Belátván, hogy mindaz, amit tettem vagy gondoltam, balgaság volt, egyetlen reményem a vak végzet maradt. Ő talán, szánalomból, erőt ad még, hogy elfelejtsem ezt az éjszakát.

Fogok még írni. Hiszen írás nélkül olyan vagyok, mint a kísértetek. Halovány és vigasztalan. De írásaimban nem keresem többé az üdvözülést. Megelégszem a köznapok gondjaival. És neked sem tanácsolom, hogy elhidd az álmokat.

Okulj hibáimból - talán még nem késő.

LEKURVÁZTAM MAGAM

Azért a kurva-ügyben hadd nyugtassalak meg. Én tisztelem a kurvát. Ezerszer jobban tisztelem, mint azt a nőt, aki hatalmánál fogva birtokolja a férfit. Anélkül, hogy elveszítené magát.

Ahogy a szerelmes, a kurva is örök vesztes.

Augustinus szeretője, aki gyermeket szült a szentéletű férfiúnak és egyedül maradt. És Magdolna. Akit mindenki megvetett. És Mamma Roma. És Cabiria.

És a vesztesnek kijár a tisztelet. Akárki ugyanis nem tud veszíteni. Én pedig - profi vagyok. Ebben az egyben vitathatatlanul.

Igen, gyakran érzem vesztesnek magam. Hol szerelmes Aphroditénak, hol szajhának. De a tiszteletet mindkét alakomban elvárom.

Amikor tehát látszólag megvetem magam, csak két oldalról látom önmagam, a törvényen kívülit, akit megölhet bárki, és nem ölhet meg senki, mert Isten bélyegét viselem.

Büszke vagyok mindkét énemre. Nő mindkettő. Szabad és védtelen. És Isten szemében egyformán kedves.