RÖVID ÉS TANULSÁGOS BEJEGYZÉS SZERETŐKNEK SZERETŐKRŐL

Na, basszus, ettől féltem. Hogy bemutatlak a gyermekeimnek, aztán lelépsz.

Jó, talán az otthon, a kötelesség, tudomisén. Nem úgy, mint F., aki csak két gyermekemmel barátkozott össze, de úgy bánt velük, mintha szeretne. Te legalább mértéktartó vagy. De ha te is megcsalod őket, a gyűlöletem a sírig kísér. Nem magam miatt. Nem az erkölcsök miatt. Hanem mert kiszolgáltatott kölyköket bántasz. Vagyis nem is őket, hanem az anyjukat, aki történetesen én vagyok.

Most már elmondom. Kevés férfit gyűlölök. Egészen pontosan azt az egyet. Aki megszegte a törvényt, hogy nőt gyermekei előtt kurvának feltüntetni - nincs ennél nagyobb bűn. Mert hogy az apjukat elvesztették, a mai világban szinte már bevett. De hogy az anyjuk elevenen rohadjon meg a szemük láttára, és a szent asszonyból szajha legyen - azt nem engedheti meg senki.

Gyűlölöm őt tiszta szívemből. És ezért féltelek. Mert jobb lett volna neked, ha nem vagy, ha nem ismered meg őket. Ha két hétre kellettem, akkor végképp fölösleges. De ha maradsz, ha szeretsz, lassan megszoknak majd. Lassan megérzik, nem elvenni akarsz, hanem adni. Örömet nekem, aki öröm vagyok nekik, és neked vagyok és maradok örökre - mindened.

A SZERELEM TÜKREI

Tükrök, tükrök mindenütt.

És szeretet megint.

Hogy miért hiszem, hogy szeretek mindenkit? Nem tudom. Fogalmam sincs. Mert anyámtól tanultam ezt a szót. Amikor megölelt és rám nevetett, és azt mondta, "szeretlek".

Hát én is, valahányszor megölelnék valakit, csak úgy, jókedvemben, vagy ránevetnék, mert ráérek éppen, ezt a szót mondom, újra és újra. És lehet, nem is azt jelenti, aminek szánom. De nekem már mindegy. Mert ezt már elszúrtam. Hogy elmondtam a fáknak és a virágoknak, és elárultam mindenkinek: "szeretlek"!

A szeretet egyfajta lelkiállapot. Világban levés, amelyből legfeljebb kizökkenteni lehet. És persze így talán nem is kell senkinek.

Egyszer a Naphoz hasonlítottam a szeretetet. Fényét és melegét válogatás nélkül szórja szét.

Csakhogy elfáradtam. És már szép sem vagyok. A félelem megfékezi a szerelmemet, eltompítja a szenvedést.

Vagy éppen ilyennek, törött szívvel és szárnyakkal, szeret valaki, az az egy, aki itt van, valahol, karnyújtásnyira tőlem?

Ugye az nem lehet, hogy olyan igazságokat lássak, amelyek ezt az amúgy is értelmetlen színjátékot még kilátástalannak is feltüntetnék!

Ugye az nem lehet, hogy a szerelem hazugság volna, hogy elviselhetővé tegye a Semmit!

Mert akkor én éjjel és nappal szerelmes leszek!

Hogy semmi dolgom ne legyen azzal a hideg világgal, ahol a szerelmet nem ismerik!

ELLENTMONDÁS MINDEN

Ellentmondás minden. Még az is, hogy vagyok. És belefáradtam, hogy tudjam, mi ez az egész.

Abban is van valami, hogy csak elképzelem, milyen is volnék, ha... Aztán amikor itt van, csőd.

Nem tudom, hűséges vagyok-e bárkihez. Ha magamhoz nem, máshoz hogyan lehetnék? Magamhoz pedig olykor épp hűtlenül vagyok a leghűségesebb. Akkor most mi a helyes? És egyáltalán, mi az, hogy helyes?

Már csak élek. És élek! És ennél többre nem is vágyom! Életben maradni, érezni a nap simogatását, szerelmem csókját, hallani hangját, érezni ölelését, ez minden vágyam.

Dehogy akarok én jó lenni! Dehogy akarok hű maradni! Ha ezzel árulom el magam, hát az sem baj!

Ezért beszéltem a túlélés törvényéről. Hogy a megsemmisülésnek és a fájdalomnak létezik olyan foka, amikor minden erkölcs értelmét veszíti. És a boldogságnak is kell legyen ilyen állapota.

Erre, amint túléltük a halált vagy a szerelmet, máris moralizálni kezdünk, vajon helyesen cselekedtünk-e. Holott akkor, ott, nem volt még választás sem.

És hogy van-e bűntudat bennem? Nincs. Legfeljebb dac. Igen, ezt is megtettem. Már tudom, milyen, ha én vagyok az a harmadik, akit gyűlölet és megvetés fogad, bárhova menjen. Sem szégyen, sem büszkeség nincs bennem. De mert tudom, hogy örökre száműztem magam a jóravaló emberek társaságából, annál több bennem a konokság.

Ne ítéljen ember! Én vagyok egyetlen bírám, és Isten. Ő pedig még csak a fejét sem ingatja. Nem szakadt le az Egek, nem indultak meg a hegyek, nem pusztított tűzvész, nem zuhantam a pokol mélyére, a nap felkel és sugárzik, az emberek éppoly kedvesek, mint tegnap, csak a homlokomon a bélyeg, csak ennyi történt, hogy mostantól viselni fogom örökké.

És ígérem, büszkén fogom viselni. Ha ez a földi test engedi.

SZERELMI HÁROMSZÖG

Gondolkodom a háromszög kérdésén. Ami gyerekkel négy-, öt- vagy éppen hatszög.

Nekem nem stimmel. Szóval most akkor ki miért marad a másikkal? És ki miért tart szeretőt?

És engedd meg, hogy prózai legyek.

A férfi...

"Szeretem őt. A fél életemet vagy talán többet is vele éltem le. Nekem adta a szépségét, az ifjúságát. Ha magára hagynám, szajhák sorsára jutna, ahogy az a többi asszonnyal történik. Szerelmet nem kapok tőle, szerelem nélkül elsorvadok. A többi asszonynak rosszabb semmiképpen nem lesz attól, hogy szeretőmmé teszem őket. Hiszen magányosak, mint a kutya. És én szeretni fogom őket. Ahogyan a vendéget szeretjük. Ha tudja, mikor kell távoznia."

A nő...

"Nem törődik velem. Nem érdekli más, csak a munkája. Már nem beszélünk másról, csak a gyerekekről és a kiadásokról. Meg arról, amit meg kell csinálni. Nem hív el magával soha. Csak úgy. Nincs benne semmi váratlan, semmi meglepetés. Előre tudom, mikor mit mond. És az ágyban is. Erőltetett. Mintha nem is utánam vágyódna. Mintha nem is ölelne. Pedig nő vagyok. Gyönyörű és kívánatos. És persze nem hagyom őt el. Hiszen tudom, hogy szeret. De annyira vonz, annyira csábít, hogy engem is szeressen valaki szerelemmel!"

Ilyesmi játszódik le a fejekben? Vagy ennél azért bonyolultabb?

Nem tudom, mert nem igazán volt alkalmam megcsalni a férjeimet. Amikor megtettem, már túl voltunk a beadott kereseten. De a kérdés attól még megválaszolatlan.

Mit tennék én?

Egészen biztos, ha boldogtalannak érezném magam azzal, akivel élek, mindent megtennék, hogy jobb legyen. És persze ezzel mindent tönkre is tennék. És már jöhet is a válás.

De tegyük fel, okosabb vagyok. Okosabb - vagy bolondabb. És fenéket borítom fel az életünket, ami egyébként is kimondottan felelőtlenség és bűn, ha a házasságban gyermekek is vannak.

Tehát igen, szeretőm lenne. És nyilván meghasonulnék. Vagy nem. Mert ez nem csak rajtam múlik. Hanem azon, elfogadja-e egymást a két érintett fél: a házastárs és a szerető.

Na nem arra gondolok, hogy mostantól hármasban vacsorázzunk, sőt, négyesben, meg még a gyerekek is, ez nem működik. De egyfajta konszenzus talán mégis lehetséges.

De mi van, ha nem?

Akkor életbelép a túlélés törvénye. Tedd, amit tenned kell. Se többet, se kevesebbet. Amennyit úgy érzed, muszáj megtenned, máskülönben megőrülsz, megbolondulsz, meghalsz szerelem nélkül.

És ne akard többé tudni, mit jelent a hűség. Mert a szakadék szélén illetlenség megkérdezni, elegánsan mutatsz-e majd a mélyben a csíkos kis pizsamádban.

A pizsamák most nem számítanak. Csak az, hogy szeress.

ÉNTELENÜL

Hogy minden - én vagyok, az még csak hagyján.

De hogy úgy vagyok én, hogy magara nem ismerek, mert mielőtt még megismerésről egyáltalán szó eshetne, az ösztön elnevezi magát szerelemnek, és április bolondját járatja velem, a gyávaságom bűntudat és erkölcs álarcát ölti, hogy igája alá hajtson, és még azt is elhitesse velem, hogy ez jó, hogy amikor mosolygok, a szemem könnyekkel teli, és amikor sírok, szívemet szétfeszíti az öröm - na ez azért sok!

Hogy minél jobban próbálom megtalálni a szerelmet és a gyászt, annál nyilvánvalóbb a kudarc, mert legboldogabb pillanataimat gyászolom, míg halálomat örömünnepként fogadom - ez azért elgondolkodtató.

Tehát nem hogy nem tanulok semmit, de egyenesen napról napra butább vagyok és gazemberebb.

Mert olyannak tűnik ez a játék, mintha az én fügét mutatna az énnek: "Nem kapsz el soha!"

És valóban így lehet. Hogy engednem kell, hadd legyen szabad, hiszen ez börtöne. És hadd viseljen béklyót, ha egyszer ebben szabad. Legyen. Titokzatos és ismeretlen. Ha egyszer így szeretne lenni ismerős.
 

SZINDBÁD

Bevallom, nincs türelmem megnézni, miket hordtam össze az éjjel. Egyszerűen nekiültem, és írtam, ami eszembe jutott. Ahogy mindig.

De Szindbáddal még tartozom. És természetesen Huszárik Szindbádjáról, Latinovitsról beszélek.

Tökéletes mű. Zene és képzet és költészet és tánc - lebegés álom és valóság között.

És valóban nem számít akkor semmi. Csak a férfi, aki a villamosmegállóban állt, és a villamos már rég eltűnt, és ő még mindig ott állt és integetett, vagy az a másik, aki szótlanul kért, szemében a riadt kisfiú, maradj, kérlek, legalább te maradj velem, vagy ő, akinek egész teste remegett, amikor megérintettem a kezét, mintha villámütés érte volna, vagy nem is tudom már, hogy hívták, de az arca összerándult, valahányszor a közelébe léptem, és úgy ült, keresztbetett kabáttal a térdén, hogy a kabát félig a térdemre terült, és éreztem, hogy lüktet a vér, hogy feszül az izom a végtagokban. Igen, ezekre fogok majd emlékezni. És még sok másra is talán. És remélem, sosem jut majd eszembe, hány diplomám volt, mennyit keresett a főnököm, és ki volt a kultuszminiszter, amikor először találkoztam a Kedvesemmel.

Gyönyörű!

De van egy mondat, ami mégis fájdalmat, űrt hagy maga után. Szindbád ugyanis soha, senkinek nem mondja, hogy "szeretlek". "Szeretek veled lenni." "Imádom az illatodat." "Nélküled nem vagyok semmi." Ez mind rendjén van. De hogy "szeretlek", ez a szó nem hangzik el soha.

A titok. Amire nem találunk feleletet. Talán felesleges is a vállalkozás. Nem tudom.

Én magam mást sem teszek, mint szeretek. Most szeretek, most nem szeretek. Szeretlek téged, szeretem Őt, szeretem a gyermekeimet, szeretek mindent, ami szép és édes, nincs semmi gát, semmi megfontoltság.

Vajon így, hogy szeretek mindent és mindenkit, különbözöm még Szindbádtól?

Attól tartok nem. Talán csak annyiban, hogy amikor ő először mondaná ki a legszentebb szót, én akkor hallgatok majd el. Mert addigra nem marad szó. Csak csend és epifánia.

ÁGYAS ÉS SZAJHA

Nem látod, honnan a cinizmus?

A félelemből.

Hogy még mielőtt mások mondanák, nem vagy te senki, sem álom, sem üdvözítő, gyorsan magam tépem le ruháimat, és vágom a képükbe:

- Igen! Szerető vagyok! Ágyas és szajha! Nem mindegy nektek?

"Olyan az egyik, mint a másik,
Arcotok nincsen rendszerint.
Mit bánom én, te vagy a bátyád,
Egyforma mind, egyforma mind."

Ma reggel nem láttam a Kedvest. Talán meggondolta magát, talán új kalandra vár, új hölgyért lángol szíve.

Hiszen csak konyhalány vagyok.

Nem értem, miért szorongatom a leveleket.

Hiszen olvasni sem tudok.

AKKOR MOST DUGUNK?

 
Van úgy, hogy leírok valamit, amit aztán félek feldobni a netre.

Mert olyan, mintha nem is én írtam volna. Mert érzem, hogy igaz, de én azt mégsem hiszem. Nem akarom.

Mert én Hamupipőke vagyok és Csipkerózsika. És nem pótlék vagy kiegészítő.

Vagyis én nem szoktam például dugni, én akkor is szeretkezem, ha éppen csak szolgáltatok, és aki velem van, az is okvetlenül szerelmes belém, és szó nincs puszta testiségről, mert nők, férfiak, legfőképpen pedig emberek vagyunk.

Aztán mégis leírom. És nézem. Hosszan és csalódottan. Hiszen így is látható. És akkor melyik az igaz? Az álmok, a világok vagy az a hormonokkal teli lélekzsák?

A következő egy ilyen bejegyzés. Amit magam is szégyellek, de ha már megtörtént, miért titkoljam? Legfeljebb cinikusnak látsz majd. Meg kishitűnek. És elárulom neked, néha valóban az vagyok.

 

Akkor most dugunk?

Igen, most már dughatunk. Mert hozzám nem vagy hűtlen.

Kérdés persze, hű vagy-e ahhoz az asszonyhoz, aki süt rád és főz, és ellátja a gyermekeidet, és talán azt hiszi, szereted őt, egyedül. Mert ha így hiszi, piszok gazember vagy.

Nem, egy szóval sem mondom, hogy menj haza és valld be töredelmesen, hogy szeretőd van. Csak figyeld a hangját. Szeret? Hazavár? Reméli, hogy szeretve van?

Ez bizony kínos. Legfeljebb az segíthet rajtad, ha a te hitedben megfér egymással két monogám nő egyidejű szeretete. Ha erről is beszéltél mindkettőnkkel, akkor minden oké.

Akkor visszabújhatunk az ágyba, és én elfelejtem, hogy van más, és úgy ölellek, mint ha először ölelnélek életemben. Forrón és szerelmesen.

És amikor hazamész, ott, az a másik, meglásd, ugyanígy fogad. Talán kevésbé szenvedélyesen.

Mert nem tudja, és remélem, sosem tudja meg, hogy hárman fekszünk abban az ágyban.

Te, ő, meg én - na meg az istenek.
 

ÍRÁSKÉPEKRŐL

Tetszenek a gondolataid. Ahogyan látsz, meglátsz apró, látszólag lényegtelen dolgokat. Például azt, hogy te sűrű, tömött sorokban írsz, én pedig szórt, laza szövevényben.

A te soraidat mindig komoly nekifutással olvasom. Lélegzetvétel, aztán lássuk, bírom-e követni az értelmét. Jó esetben igen. Néha azonban eltévedek, és mert sehol egy pihenő, kezdhetem az egészet elölről.

Az én írásaim sok apró, könnyű gondolatból állnak össze. Mozaik-ötletek, el- elkalandozó játék.

A tiéd összefüggő, egybeolvadó - az enyém szórt és szertehulló.

Abban, ahogyan a világot látni és láttatni próbáljuk, abban lehet valami, ami a sorokat tördeli.

Szeretek lazán, kényelmesen élni. És bevallom, halálosan elfáradtam ennek a feszült világnak a sűrű egymásutánban sorakozó rohanásától.

Nem is tudom, te hogy bírod. Talán lazítanod kellene. És hagyni, hadd guruljanak azok az igazgyöngyök.

Végtére, a tékozlónak is élnie kell valamiből.

És nekünk sem árt egy kis szabadság.

 

HŰSÉG ÉS BECSÜLET

Hűség. Számomra annyit jelent, csak addig vagyok veled és mondom "szeretlek", amíg betöltöd a szívem. És amikor ez megváltozik, és más lép a helyedbe, és többé nem gondolok rád, vagy rád gondolnom kényszer és teher, nem mondom többé, hogy te vagy számomra az egyetlen.

Hűséges vagyok hozzád, hogy énem része vagy és én énedhez tartozom. A hűtlenség a másik megtagadása. Kiutasítása a szívünkből, az életünkből, miközben ő abban a hitben él, egyek vagyunk.

Ami máris a becsületet is feltételezi, jóllehet a becsület határai tágabbak. Itt nem feltétlenül tételezem fel két vagy több ember együvé tartozását.

Elvileg minden embernek kijár a becsület. Ami nem a rigid és külsődleges igazmondást jelenti. Talán azt, hogy a másikat nem használom. De hiszen erről már annyiszor beszéltünk.

A másik ember sohasem eszköz. Mindig öncél. Azért a szavaim és a cselekedeteim, de még a szándékaim és a gondolataim is őt helyezik mindenek elé.

És ha ez önnön létezésemet veszélyeztetné, akkor ezt hozom a tudomására. Hogy kettőnk kommunikációja, úgy tűnik, egyikünkre vagy mindkettőnkre nézve kártékony.

Nem rossz. Egészen olyan, mint ha bölcsesség volna. Pedig úgy ahogy van badarság.

A hűség szerelem. A becsület szeretet. És mindkettő mindent eltűr, mindent elfedez. Ha egy vagyok veled. Máskülönben csak színjáték. Semmivel nem jobb, mint filiszteusok, ha prédikálnak.

SOKMINDENRŐL - NEKED

Amit nem mondhatok el senkinek, amit Neki sem mondhatok el, mert nem merem, elmondom neked.

És nincs többé titkom. Nem vagyok többé rejtély, talány, megfejtésre váró feladat, dolog, csak valami, amit énnek hiszek. Az, ami éppen vagyok. Legtöbbször iszonyatosan gyáva, iszonyatosan gyenge, iszonyatosan zavarodott.

Tudod, mindig azt hallottam: "Légy erős, légy határozott, legyen identitásod, arcod, éned!" És az én fellázadt.

Emlékszel a Brian életére? "Ti mind egyéniségek vagytok! És a tömeg kórusban zengi: "Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!" Amikor egy vékonyka hang, kicsit bizonytalanul megszólal: "Én nem..."

Hát így érzi magát az énem is. Hagyjatok már békén! Nem akarok "megfelelni"! Még "én" sem akarok lenni! Csak nyugalmat akarok, hogy lehessek az, ami. Ha éppen nem-én vagy tudom-is-én-mi, akkor az.

És ahogy Brian mondja: "Menjetek a p...ba!" Mert ha tényleg szerettek, nem kérdezitek folyton: "Ki vagy? Mit akarsz? Mit szeretsz? Miért élsz?" Hanem hagytok lenni vagy nem lenni, akarni vagy nem akarni, szeretni vagy nem szeretni, hiszen egyikről sem tudom, mi az, és miért.

Azt mondod, egész életedben jó voltál. Az érzelmeid fölött úrnő voltál. Szerettél, amikor szabad volt szeretni, és nem éreztél, ha nem volt szabad.

Elképzelem a konok, dacos, tiszta tekinteted. Mellette az én világ életemben nyughatatlan szemeimmel. Szép kis páros. És egyik sem boldogul.

Tudod, hányszor hittem, hogy az okos, józan, nyugodt nők boldogok, hiszen ők a férfi számára a biztonság, az otthon, míg én csak vihart hozok és zűrzavart, és nem vagyok jó semmire, legfeljebb, hogy szeretője legyek olykor egy-egy arrajárónak.

És azt mondod, nem, az érzelmek poroszos rendje legalább annyira kiszolgáltatottá tesz, mint a fegyelmet nem ismerő önkény?

Vagy nem is ezen múlik? De akkor min?

Emlékszel a legelső kérdésre, amit soha nem válaszoltunk meg? Miért van az, hogy akinek kellenénk, nem érdekel, míg az, akire vágyunk, bennünket nem akar?

Vagy ez sem igaz? Akarjuk egymást? Teljesen? És mert mindig csak fenntartásokba, közhelyekbe ütközünk (vagy önmagunk vetítjük a világra önnön korlátainkat?), csalódunk egymásban és önmagunkban?

Egy férfi írt ma. Ritkaság. Minden nőt, aki az életében volt, tisztel és szeret. "Anna örök..." Hát Szindbádnak neveztem el.

Lehet, hogy a férfi lebegni akar ég és föld között? És talán mi magunk is? Csak éppen őrült nehéz? Egyszerre megőrizni az érzelmek rendjét és mégis szabad áramlást engedni a féktelen sodrásnak?

Nem tudom. Melletted, veled tanulom az életet. És jó esetben előbb halok meg, mintsem megtanulnám.

Szenvedsz és szeretsz. Tehát élsz.

Szebb, mint Ágoston vagy Descartes, akik csak léteztek.

És ne félj, nem leszel szent, ha ezerszer az volnál is.

Ha mégis, majd beszélek a Jóistennel, hogy inkább boldogságot adjon neked.

Minden nap.

Épp csak annyit, hogy szent ne lehess.

 

A NAP SIKERBEJEGYZÉSE

"Az első dugás Csillával"

A cím szinte kényszerít, hogy megnézzem. Aztán eszembe jut a lány. Aki, gondolom, szerelmes ebbe a pernahajderba. Aki befogadta, a testébe, a lelkébe, mert a kettő nálunk egy helyen lakik, és ez a nyikhaj, ez a senkiházi most kiszerkeszti ide, mint valami ócska trófeát, hát rohadjon le neki a mindene. Mert ez az, amikor nem férfiak, hanem buzeráns pöcsök írogatnak, akiknek önmaguk előtt kell bizonyítaniuk, hogy isten adott nekik valamit, amivel boldoggá tehetnének bennünket, nőket, feltéve, hogy ember is társul hozzá, és nem csak az a százhetven centi felesleg.

Úr Isten, micsoda képzelettel áldottál meg minket, halandókat, ha már a szarban is meglátni képesek vagyunk a Te fenséges Orcádnak tükörképét!

Itt tartok, amikor úgy határozok, lássuk a blogot. És, csodák csodája, egy álmodozó bolond bejegyzéseit találom egy koncertről, meg egy képzeletbeli lányról.

Nos, igen. Ez azért ötletes. És valóban felcsigázta az érdeklődésemet.
 

http://anarchitecture.blog.hu/2008/12/21/az_elso_dugas_csillaval

HÉTKÖZNAPI JÁTÉKOK - HELYETT

Nem is tudom. Kedvem támadt bemenni a munkahelyemre, kitárni a karom és megölelni mindenkit: "Szerelmes vagyok!"

Mosolyognának, és csak annyit mondanának: "Bolond szegény". De nem bántanának. Hiszen az őrülteket egyfajta tisztelettel, csodálattal vagy éppen rettegéssel illik fogadni.

És aztán? Nem bántanának később sem. Legalábbis látszólag és közvetlenül ezért még nem. Csak annyi változna, hogy minden tévedésem, és gyakran tévedek, a szerelem rovására kezdenék írni.

Ha később fejeznék be egy órát, pedig erre vigyázok, legyintenének: "Szerelmes..." Ha elfelejteném beírni a naplót, ez gyakran megesik, a hátam mögött összesúgnának: "Szerelmes..."

És már nem hallanák a szavaimat, nem látnák a cselekedeteimet, mindent a szent megszállottságnak tulajdonítanának, a Szerelemnek.

És ez az, amit nem engedhetek meg. A szerelem ugyanis nem oldoz fel a kötelékek alól. Nem szünteti meg egyszer s mindenkorra a mindennapok körforgását, hanem csak felfüggeszti ezt a tér-időt, időről időre, térről térre, mintegy újrateremtvén azokat egy másik világ részeiként.

Amazt, a szerelem ragyogását állandóvá teszi, emezt, a földi gondokat, mint egykor időszerűt és átmenetit, most felemeli a folytonosság fényébe, a boldogságba.

Nem árt. Nem oldja meg a törvény kötését. Szabaddá tesz, a kötést szabadon viseljük. Erősen és reménnyel, a hitben, hogy a szerelem bennünk él, és így már minden értelmet nyer. Még a naplók is. Meg a csengők. Meg a hajnali ébredések.

Hát ezért nem próbálom ki mégsem, mit szólnának, ha minden percben tudnának minden rezdülésemről.

 A sugárzását a szeretetnek így is megkapják. És az nekik öröm. Sejtik, érzik, valami megváltozott, de mert nincs bizonyosság, nem megengedett az értelmezés és a félreértelmezés.

Csak a hang és a fény -  e kettő.
 

(M)ILYENEK VAGYUNK

Hogy mások volnánk az életben, mint itt? Nem tudom. Igen és nem.

A bolondságom ugyanaz, a hangulataim és az értékrendem ugyanaz, a szerelmem is, legfeljebb ott, abban a világban, nem beszélek róla.

Ha mégis megteszem, ott is mesélek, és máris több, mint pusztán valóság, máris rész szerint képzelet. Ezért is hallgatok inkább. De csak a szerelmemről vagy a magányról. Mert ez a kettő csak az enyém, csak a miénk.

És gyűlölöm, amikor számonkérik, mennyi ebből a valóság, és ott állok lehajtott fejjel, és azt mondom, alig valami és mégis minden. Vagy ha minden és alig valami, akkor azért.

Mert otromba szavakkal, tapintatlan tréfákkal ölik meg olykor az álmokat. Márpedig az álmoknak köszönhetem, hogy még vagyok.

Ezt egyébként mindenki tudja rólam, aki ismer. Többségük kicsit beszámíthatatlannak tart, de szeret, és tudja, nem szabad komolyan venni. Vagy csak komolyan venni szabad. Egyszerre.

Tudod, amikor nem írok, én mesélek. Ebből élek. És mert a meséimet szeretni szokták, már leszoktak arról, hogy folyton azt keressék, hány gramm ebből a tény, mennyi a való, mennyi a szín és a játék.

Ezért is kevés, akit túl közel engednék magamhoz. Hiszen összezavarodnak, ha csak a füleikkel hallanak.

Szóval, azt hiszem, pont ilyen hülye vagyok a köznapokban is. Azzal az egy különbséggel, hogy ott élesebben jelzem: "Ez itt a képzelet! Vigyázz! Eltévedsz!" És aki fél, önként eltereli a beszélgetést egyszerűbb, semlegesebb vizekre. Kávéfőzés, gyerekek, betegségek, ki tudja, még mi.

Nem. A blog célja nálam kettős.

Egyrészt, és különösen amikor valamilyen oknál fogva nem mesélhetek háromdében, itt mégis megtehetem, hogy odaadjam magam bárkinek, mindenkinek, szavakban, szívemmel, mert ez egyfajta kényszer.

És igen, a magány oldása. Mert látod, te is itt vagy, és nap nap után találunk alkalmat és időt, hogy együtt múlassuk a perceket, csak úgy, az öröm kedvéért, és hiszem, ezerszer többet tudunk egymásról így, mint ha a karácsonyi bevásárlásról beszélgetnénk a munkahelyemen.

Amúgy pedig, itt lettem szerelmes. Ebben a különös világban, ahol nem vagyunk egymáshoz rendelve, ahol szabadon odafordulhatunk egymáshoz, ellentétben az "igazi" világgal, ahol ezt nehezebb megtenni, mert érdekek és hatalom és pénz van mindenütt.

Itt magunk vagyunk. És semmi nem számít. Csak a legigazabb én.

SZÉPEK ÉS ÁRTATLANOK

Férfiak. Szépek és ártatlanok. És határtalanul erősek.

Tudod, mit vettem észre? Sok férfi, amikor boldogtalan, egyre elvontabb, egyre tudományosabb konzultációkba kezd a neten. Ezek a bejegyzések persze boldogság idején is részben folytatódnak, de számuk csökken, tartalmuk kevésbé rideg, hangvételük egyenesen emberséges.

A boldogtalan férfi dacosan zárt, nem akar semmit, makacs és büszke, mintha belekiabálná a világba, hagyjatok a magányommal és gyűlöljetek, csak szánalmat ne, kérem!

És itt sok hasonlóságot vélek felfedezni női társainkkal. Mi ugyan belezokogjuk magányunkat a világba, és legfeljebb boldog állapotunkban működünk többé-kevésbé racionálisan az írás terén, de a kitétel: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!", más szóval, "Kösz, szánalom és ócska dugás nem kell", nálunk is ott van a sorok között, és a bejegyzések terjedelme és gyakorisága sokat elárul rólunk is.

A boldogság, gyakran, szótlanná tesz. Míg az odavezető út, akár virágokkal, szavakkal teli, a beteljesülés pillanata a csend. Még szárnyalás közben sem áll be a szájunk. Még zuhanás közben is tudunk panaszkodni. De amikor a Nap valóban megáll, és szerelmes csókkal üdvözöl, és mi megszűnünk lenni a tekintetében, akkor, ott, a szavak is elhagynak minket. A blog elhalkul, kicsit unalmasabbá, megszokottabbá válik.

Mígnem eljön az est, a Nap elbúcsúzik, és mi újra írunk.

ISTENEK

Sokan csak Isten nevét, a szót "Isten" írják nagybetűvel, míg ha istenekről beszélnek, a kisbetűkkel is megelégszenek. Én Istenekről írok. Az Ős-Istenekről. Atlantisz Isteneiről. Az Ős-nemzés Isteneiről, akik az Egyből kilépve Nőt és Férfit alkottak, Nő és Férfi képében léptek elő a Meghatározatlan Kezdetből, mint Istenek.

Hatalmasak és gyönyörűek Ők. És a szerelmi ölelés pillanatában Ők egyesülnek csókjainkban. De míg Ők időtlenül és határok nélkül élik Isten-létüket, a mi életünk, a köznapok, véges és körülírható.

És valóban ajándék, Istenek kegyelme, ha a köznapokban olykor Istenként élhetünk. De nem mi adományozzuk magunknak e kiváltságot. És nem feledkezhet meg az egy napig élő, hogy a fény, amely körülöleli és a magasba emeli, Istenek fénye.

A gőg, és most nem a nemes becsvágyra gondolok, hanem a gőgre és önteltségre, utálatos volt minden Istenek előtt. Méltán.

A hitem azonban nem lehet mégsem véges. Mert Istenek kezében vagyok. A hit és a szeretet, és persze a remény, ezért határtalan a szívben. Ha nem volna az, nem volna méltó azokhoz, akiknek a szerelem varázsát köszönhetjük.

Ha velem van Ő, a Kedves, megszűnik minden földi félelem. Ha nem látom arcát, nem hallom szavait, megsemmisülök. Még szerencse, hogy a szerelme és a csókjai bennem él. Így nem maradhatok magamra soha.

Képzelet? Talán az. De minden gyönyörnek forrása, amit a test adhat, a képzelet. Máskülönben csak az élet fenntartása volna. Így azonban halál, feltámadás és bűvölet.

ATLANTISZ ÉS A VÉLETLENEK

Hiszek mindenben. Mindenkinek. A jónak és a gonosznak. Hiszek, hitetlenül és halálos fáradtan.

Még a véletlenekben is hinnék, ha nem látnám, mennyire értelmetlenül sodortam önmagam évekbe, évtizedekbe pusztán a véletlen miatt. Lett volna értelme? Hogy azzá váljak, ami most vagyok? Igen, biztosan. És most újabb véletlenek? Újabb játéka sorsnak és szeszélynek? Legyen.

De hiszen ezért maradtam egyedül. Mert hittem és hittem mindig. És most megint hiszek. Mint a barom, amikor vágni viszik. Talán még örülök is, hogy meghalok. Hiszen van miben és kiben higgyek.

A vicces az egészben az, hogy végem van. Elkárhozom. Mit mondhatnék Istennek? Hogy tudtam, nem szabad, de hittem, szerettem, szeretni véltem?

Kincset találtam én is. Üveggyöngyöket. Hogy csillognak a fényben! Szebbek aranynál, drágakőnél. Eljátszom velük a porban. Kristálypalotát építek velük. Beköltözöm az álmok világába, és közben tudom, magam vagyok a kincs, az üveggolyó.

A szerelem ellen védtelen vagyok. Bármit tehet velem. És félek, meg is teszi. És most fáj. Hiszen még itt van. Még tart az álom. Hogyan tehetném örökké? Hogyan óvhatnám meg a véletlentől - a sorstól? Hogyan menthetném meg másoktól - önmagamtól?

A világ minden bűnét, minden szenvedését a szívemben hordom. Nem vágyom rá. Nem tudok ellene tenni.

Kérlek, vigyél el Atlantisz szigetére!

Ott talán jobb nekem.

ÉLET ÉS BÖLCSELET

Minden nyelv élet és bölcselet. Ezerszer többet tud rólunk, mint mi magunk. Titokzatos, kifürkészhetetlen. Számomra mindig is csoda. De hiszen ezt is tudod. A szó teremtő erejében is hiszek.

Amikor napnak nevezem a hét napjait, az életem a köré a fényes égitest köré rendeződik, mint teremtő Istenség köré. Amikor ölelésről álmodom, szerelmem karjaiban meghalok és új életre kelek. Egészen más világ tárul szemem elé, ha nappalok helyett időről vagy tartamról beszélek, vagy ha ölelés helyett lefekszem vagy szerelmeskedem.

Áldott, aki áldozhat, akinek van miért, kinek és mit áldoznia.

És gazzá lesz, aki csak egyetlen iótát is elvesz abból, ami igaz.

ÁLMODOZÓK ÉS NŐK

Hogy mibe nem keveredik az ember! Szerelmes levelek férfiaktól, nőktől, a végén majd még gyerekek is írnak.

Talán valóban képlékeny lélekkel áldott meg a Teremtő, ami az álmodozók és a nők kiváltsága amióta a világ világ, hogy mindenki mást és mást lát bennem. A szavak mögött embert keresnek, ez rendjén van, ki nőt, ki férfit, de engem – senki. És hát persze, hogy akad, aki gyűlölni akar.

Különös, társas magány. És még csak nem is meglepő.

Micsoda remények! Micsoda vágyak! A föld megtelik kiáltással, és a rengeteg könny egyetlen sikolyban tör fel a rekedtre ordított torokból.

Nem akarom, hogy szenvedjenek. De mit tehetnék? Mindannyian önnön börtönünk vagyunk. Nem tudjuk levetkőzni a szorongásainkat, elhagyni makacs szokásainkat. Vagy, legalább, keveseknek sikerül.

Én mégsem adom fel. Hiszen ezért jöttem. Hogy ne magamnak keressek menedéket. Ne magamnak keressek megváltást. Hanem a kezedbe tegyem az életem – játssz velem, ölelj és csókolj, szórj szét a szélbe, engedj a hűtlenek útjára, hogy ne legyek többé, élvezd a pillanatot, és engedd, engedd nekem, hogy elfelejts!

PARANOIA

A paranoia, olykor, az én-ösztön sajátos működéséhez köthető, amikor az egó felfokozott kiterjesztésének vágya arra indítja a személyiséget, hogy akkor is önmagát vélje felfedezni az események hátterében, amikor azok semmilyen kapcsolatba nem hozhatók az életével.

Vegyünk a példa kedvéért egy kedves moszkvai takarítónőt, aki meggyőződéssel vallja, hogy a kettős állampolgárság körüli huzavona hátterében az áll, hogy annak idején ő maga is gondolt rá, hogy kérvényezze e kiváltságot, de neki megmondták, biztos forrásból tudja, hogy az ombudsman fivére az ő volt férjének távoli rokona, és ne is próbálkozzon, mert úgyis elutasítanák.

A férjnek természetesen nincsenek rokonai. Az ombudsman nem hallott még a logisztikai kollegináról.

Vagy lássunk egy másik esetet. Anna egyedül áll a folyosón. Nem messze tőle két nő beszélget, majd az egyikük az órájára néz: "Jesszusom, rohannom kell! A férjemmel találkozom a Pólusban!" - és elsiet.

Ekkor Annuska keserűen nyugtázza, lám, a puszta jelenléte oly ellenszenves, hogy inkább felfüggesztik körülötte a társalgást, semhogy a közelében maradjanak.

A két nőnek minderről fogalma nincs.

Nem is hinné az ember, milyen gyakoriak a hasonló jelenetek.

Nem vagyok orvos. Egyszerű kívülállóként szemlélem, ahogyan a dolgok alakulnak, és, a magam józan paraszti eszével azt gondolom, mielőtt még nagyon belemelegednénk a méltatlan vitába, hagyjuk a betegeket a betegekre. Ahogy a holtakat szoktuk a holtakra bízni.

 

A MAGÁNY HÁLÓJÁBAN

Istenem, mennyire jó lenne most veled!
Már megint életre hívtam valamit, és mint minden teremtő, most felelősséggel tartozom.

Látod mennyien vannak? Látod a kétségbeesésüket? Mennyire vágynak a férfi szerelmére?
Hálát adok az égnek, hogy nő vagyok!
Ennyi éhezőt hogyan is lehetne jóllakatni?

És közben azon tűnődöm, hova lettek a férfiak?

Hiszen Te - itt vagy, és ez csodálatos!
Hogy lehet, hogy az ő szerelmüktől nem ébredt fel a férfi a férfiban?
Hogy lehet, hogy nem sikerül megidézniük a csodát?

Nekem itt vagy te. Ez épp elég. És azt hiszem, ez így is van rendjén.
Nőként szólítottalak, és férfiként válaszoltál. Másképp nem is történhetett.
De vajon hol hibázhat a többi nő, ha oly hosszan magányos marad?

 

NŐKRŐL ÉS  CHAT-HERCEGEKRŐL

Miféle világban élünk? Mire megy ki a játék? Hogy kiöljék belőlünk az önbecsülés utolsó szikráját?

És te eltűröd ezt? És lehajtod a fejed, mint amikor istenek dorgálnak meg? Hol látsz te isteneket?

Azokról beszélsz, akik fél-magyar nyelven írt chaten keresnek kárpótlást azért, amiért Isten elfelejtett nekik férfiasságot adni?

Akik blogok közt bóklászva megpróbálnak téged megtéveszteni?

Nyisd meg a szívedet! Hallgasd a hangjukat! Némák! Nincs egyetlen szavuk! Rettegnek attól, hogy két mondatot egybefűzzenek.

És tudod miért? Mert a szó csak a lélek számára engedelmes. Ahol lélek nincs, ott felszín marad, és üres klisék.

Ne öltöztesd fel a leveleket képzeleted színeibe! Ne vágyaid olvassák az üzeneteket, hanem lelked, jövendő szerelmed egésze.

És ha légüres térben érzed magad, rázd le magadról az imitátort mielőtt megmérgezne a vágy!

Mert nem férfi az, csak jött-ment, nemtelen kezdemény.

A férfi ugyanis, a leghalkabb, a legfélénkebb is, ha szeret - költő.

És verseiben nem ócska kéjelgésről álmodik, hanem angyalt lát és égi muzsikát hall, valahányszor nevén szólítod.

Ma már tudom, lehetetlen megtéveszteni.

HA NEM LENNÉK SZERELMES, MAGAM IS HARAGUDNÉK

Haragszol rám. Ha nem lennék szerelmes, magam is haragudnék magamra. Hiszen semmi értelme annak, amit teszek vagy mondok. De hidd el, most nem érdekel. Tudom, hogy kell, akarom, és sem tudat, sem elvárás, sem félelem, nem akadályozhat meg semmi. Legfeljebb Ő maga. De miért tenné? Ha egyszer jó.

Azt hiszem, öntörvényűek vagyunk itt jó néhányan. Nem is dicsérlek, tudom, csak megzavar. Nem mondok neked szépet, ha akarod, még békakirálykisasszonynak is nevezlek, ha ettől jobb neked, hiszen mi, nők, boszorkák vagyunk, nem csak istennők.

De azt azért tudd, sem téged, sem engem - ne tűrjön meg senki. Ha vagyunk - ajándék vagyunk. Magunk vagyunk a pillanat. Ha kinyújtja felénk kezét a vándor, talán elidőzünk egy álom éjszakáján karjaiban. És hogy meddig tart az álom, nem tudhatjuk még mi sem.

De bárki az, aki elkísér és eggyé válik velünk a szerelemben, nem ad és nem kap többet, mint amennyit mi adunk és kapunk.

Bolond dolog, de hiszek és bízom mindenkiben. És tudom, te is így vagy ezzel. Miért ne hinném a csodát, hogy az álmok örökké tartanak? Miért ne bíznék abban, aki azt mondja, szeret? Hiszen erre vártam, ezért imádkoztam Istenhez, akinek a nevét sem tudom.

Kérlek, haragudj bátran, de ne rá és főként ne önmagadra.

Hogy a világ mit gondol? Számít az? Hiszen a te életed. A te álmod. A te menyországod és a te poklod. És nincs más menyország, csak ez. És pokol sincs borzalmasabb, ha hagyod, hogy az legyen.

Merj álmodni, merj szeretni, merj élni. Nincs más életed. És a szíved tiszta. Mitől félnél? Félkarú, félszívű lelkek irigységétől? A te Istened a te szíved tisztaságát látja. És nincs dolga hazug, álszent, erkölcsnek nevezett átkozott képmutatással.