SOKMINDENRŐL - NEKED

Amit nem mondhatok el senkinek, amit Neki sem mondhatok el, mert nem merem, elmondom neked.

És nincs többé titkom. Nem vagyok többé rejtély, talány, megfejtésre váró feladat, dolog, csak valami, amit énnek hiszek. Az, ami éppen vagyok. Legtöbbször iszonyatosan gyáva, iszonyatosan gyenge, iszonyatosan zavarodott.

Tudod, mindig azt hallottam: "Légy erős, légy határozott, legyen identitásod, arcod, éned!" És az én fellázadt.

Emlékszel a Brian életére? "Ti mind egyéniségek vagytok! És a tömeg kórusban zengi: "Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!" Amikor egy vékonyka hang, kicsit bizonytalanul megszólal: "Én nem..."

Hát így érzi magát az énem is. Hagyjatok már békén! Nem akarok "megfelelni"! Még "én" sem akarok lenni! Csak nyugalmat akarok, hogy lehessek az, ami. Ha éppen nem-én vagy tudom-is-én-mi, akkor az.

És ahogy Brian mondja: "Menjetek a p...ba!" Mert ha tényleg szerettek, nem kérdezitek folyton: "Ki vagy? Mit akarsz? Mit szeretsz? Miért élsz?" Hanem hagytok lenni vagy nem lenni, akarni vagy nem akarni, szeretni vagy nem szeretni, hiszen egyikről sem tudom, mi az, és miért.

Azt mondod, egész életedben jó voltál. Az érzelmeid fölött úrnő voltál. Szerettél, amikor szabad volt szeretni, és nem éreztél, ha nem volt szabad.

Elképzelem a konok, dacos, tiszta tekinteted. Mellette az én világ életemben nyughatatlan szemeimmel. Szép kis páros. És egyik sem boldogul.

Tudod, hányszor hittem, hogy az okos, józan, nyugodt nők boldogok, hiszen ők a férfi számára a biztonság, az otthon, míg én csak vihart hozok és zűrzavart, és nem vagyok jó semmire, legfeljebb, hogy szeretője legyek olykor egy-egy arrajárónak.

És azt mondod, nem, az érzelmek poroszos rendje legalább annyira kiszolgáltatottá tesz, mint a fegyelmet nem ismerő önkény?

Vagy nem is ezen múlik? De akkor min?

Emlékszel a legelső kérdésre, amit soha nem válaszoltunk meg? Miért van az, hogy akinek kellenénk, nem érdekel, míg az, akire vágyunk, bennünket nem akar?

Vagy ez sem igaz? Akarjuk egymást? Teljesen? És mert mindig csak fenntartásokba, közhelyekbe ütközünk (vagy önmagunk vetítjük a világra önnön korlátainkat?), csalódunk egymásban és önmagunkban?

Egy férfi írt ma. Ritkaság. Minden nőt, aki az életében volt, tisztel és szeret. "Anna örök..." Hát Szindbádnak neveztem el.

Lehet, hogy a férfi lebegni akar ég és föld között? És talán mi magunk is? Csak éppen őrült nehéz? Egyszerre megőrizni az érzelmek rendjét és mégis szabad áramlást engedni a féktelen sodrásnak?

Nem tudom. Melletted, veled tanulom az életet. És jó esetben előbb halok meg, mintsem megtanulnám.

Szenvedsz és szeretsz. Tehát élsz.

Szebb, mint Ágoston vagy Descartes, akik csak léteztek.

És ne félj, nem leszel szent, ha ezerszer az volnál is.

Ha mégis, majd beszélek a Jóistennel, hogy inkább boldogságot adjon neked.

Minden nap.

Épp csak annyit, hogy szent ne lehess.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.