POR ÉS HAMU ÉS SZERELEM

Úgy tűnik nekem, a valóság, amelyről nem tudok semmit, nevetve felülírja a képzeletet. És még csak meg sem erőlteti magát. Egyszerűen rám mosolyog, kitárja felém a karját, és ölelésében oly bőséges kárpótlásra találok minden elmúlt és sosemvolt lángolásért, hogy szégyenkezve sütöm le szemem, hogyan is hihettem, hogy képzeletem nélkül e valóság kevés!

Ha van és kegyes hozzám, érzem, élek! Ha elfordul, mert méltatlan vagyok, kihalt és sivár a világ. A vágyak különös, torz árnyakat vetítenek a szív tükrére, a laterna magica elvarázsol, édesbús álomba ringatja a megcsalt érzékeket, enyhíti a kínt, a földi lét szenvedését, amely annál elviselhetetlenebb, hogy nincs, mert nem tudtam élni vele.

Vegyünk egy csókot. Egy könnyed, leheletfinom érintést. Épp csak megrezzenni látszik a test, a szívritmus mégis felgyorsul, a tudat óriásai háborogva ölelkeznek az öntudattalan ösztönök és érzések viharával, a tekintet elhomályosul, a lélegzet szabadabb, szaggatottabb, a hang átható, a lélek legmélyéről fakad.

És most lapozzunk vissza, mi történik, amíg mindezt leírom. A bódulat, a bágyadtság, a bűvölet, megvan így is. De a teljes feloldódás, a teljes megsemmisülése az énnek nem kövekezik be. Vagyis újjászületés sem lehetséges.

Kezembe veszek egy könyvet. Leteszem. Lehunyom a szemem és magam elé képzelem. Nincs mese. Az igazi jobb. Meggyűrhetem az oldalakat, érezhetem a bőr illatát, megérinthetem a betűket, tapinthatom a port, a szemem magába issza a tinta kékségét, és már el is merültem, el is vesztem abban, ami szinte semmi, vagy sokkal inkább minden - a puszta és abszurd létező.

Nem vonom meg a képzelettől, hogy teremtő erő. Nem tagadom meg, hogy nélküle a halandó sorsa viszontagság és tévelygés. De ami e tévelygést nem elleplezni, de megszűntetni képes, az nem a képzelet. Az Te vagy meg én. Úgy, ahogyan Isten megteremtett. Por és hamu és szerelem.

A VARÁZSLÓ KERTJE

A nap estébe fordul. Egy koncert, aztán szegény fiam. Már megint csalódott. Már megint nem sikerül az a furcsa semmiség, az élet.

Meddig lesz ereje nekivágni a farsangi bálnak, amiért úgy rajongunk?

Hogy adhatnék neki erőt?

Hogyan mondhatnám el, hogy amit mások boldogságként imádnak, nem más, mint a Nagy Mágus tréfája.

A Varázsló kimeríthetetlen az ötletekben.

A jókedvünk megfogyatkozik.

A bohózat folytatódik.

HALOTTAK KÉPE - FÉRFIAKRÓL

Férfiak. Akik nem hagynak békén. Akik szeretkeznek, vagy őrjöngve ordítanak. És néha annyira fáradt vagy. Már ahhoz sincs erőd, hogy vergődj. Csak reszketsz. És félsz. Hogy észreveszik, hogy élsz, és akkor, egészen biztos, addig kínoznak, amíg megszakadsz.

Akkor már inkább a szeretkezés. Annak mégis csak vége van. Egyszer. Jó esetben. Ha nem akar minden áron kielégülést. Ha nem akarja, hogy lázasan szorítsd, és remegj, és sírj, mint aki most született meg, mert az már nem megy. És közben vígasztal. Hogy ne csinálj semmit. Csak engedd magad. És közben gyűr és gyötör. Hogy, úgymond, jó legyen neked. Hát basszák meg az ilyen szeretkezést.

És akkor könyörögni kezdesz, hogy ne akarjon jót, mert neked az jó, ha a jó most, kivételesen, elmarad. És akkor megsértődik. És duzzogni kezd. Hogy nem vagy szenvedélyes. És biztosan más az, aki jó neked. És nem érti, hogy már csak egy a jó, ha fekhetsz a sötétben, hallgathatod a szuszogását, és nem kell mindenáron jól érezned magad. De addigra már gyűlöl. És árulónak nevez. És ökölbe szorítja a kezét, és rángatja a hajad, és ököllel üt, és ha sikoltani próbálsz, a kezével összeszorítja a torkodat, és fáj, és sose hittem, hogy ennyire fáj, ha nem kapsz levegőt. És aztán a csend. Végre ő is elcsöndesül. És szégyenkezik. Néha még azt is mondja, ez nem volt helyes. De te tehetsz róla. Ezt okvetlenül hozzáteszi.

És akkor jön a másik. Aki nem akar téged. És nem szeret. És bár szeretnél nő maradni, tulajdonképpen hálás vagy, amiért nem kíván. Így legalább odakuporodhatsz a falhoz, és sírhatsz. Hogy magad lehetsz. Valaki mellett, aki idegen. Aki nem érti, miért jó neked, hogy nem szeret. Hát ezért. Mert a tested sértetlen marad. Egy ideig. Mert előbb-utóbb ő is gyilkolni kezd. Hogy miért nem könyörögsz, hogy szeressen, hogy szeretkezzen veled. És szeretnél mindent, mindent elmondani. De a szavak elhagynak. És csak nézel és mosolyogsz, és ő egyre jobban utálkozik, míg végül elzavar. Akkor elindulsz. Hajnal van, és te tudod, nincs hová. Nincs férfi, aki ne szeretkezne, ne ordítana veled.

Olyan szeretőt szeretnék, aki önző. Aki, ha kedve tartja, jól érzi magát velem. És ha nincs kedve semmihez, megengedi, hogy odabújjak és nézzem. Egészen addig, amíg megkívánom. Vagy megkíván. Vagy máskor alszom el.

GYERMEKEK-FÉRFI

Most ébredezik, amikor már délután. Morcos, mint mindig, és nagyon szomorú. Azt hiszi, mindent tud. Azt hiszi, mindennek vége.

Hamarosan huszonhat éves, és nincs nő, aki éjjel szeresse, betakarja, hogyha fázik.

Hetente egyszer, pénteken, bezárkózik a szobájába és leissza magát. Néha kétszer is. Olyankor csütörtökön és szombaton.

És túlárad benne a gyűlölet, a szeretet és a kétségbeesés. És nem lehet vele bírni. És bár a fejével felfogja, hogy amit tesz, értelmetlen, de nem tenni legalább annyira fölösleges. Így aztán pusztítja magát. Meg másokat.

Nem tudom, meddig. Nem tudom, miért. És nem teszek mást, csak imádkozom, hogy valami csoda folytán megtalálja önmagát.

DIONÜSZOSZ LEÁNYAI

Azt hiszem, csodálatos! Amikor szeretkezés után végignyúlunk az ágyon, és nevetünk, és a férfi néz, és nem érti, miért jó nekünk, és miért nyújtózkodunk.

Ugye te is igy érzel? Hiszen nő vagy. Mi pedig sírunk és nevetünk. És a férfi, Apollón örök gyermeke, lantjának énekével felperzsel és felszabadít, hogy feltámadjon, majd elcsituljon minden szenvedély. És nem pusztán kiszakít bennünket a mindennapok szürkeségéből, de átvezet oda, ahol valóban boldogok vagyunk. Hogy először álmodjunk úgy, hogy nem álmodunk. Mert minden beteljesül. Mert szárnyainkat kitárjuk, a szívünkkel nekifeszülünk az égnek, a testünk fény.

Néha magam sem tudom, miért ajándékozzák a teremtés e csodáját nekünk, Dionüszosz leányainak. De nem gondolom, hogy tévedés. Mert jó. És annyira csodálatos!

SZOMORÚ ATLANTISZ

A fenébe. Miért jut eszembe az, ami már nincs, ami nem is volt talán? Vagy megtörtént volna, hogy a férfi, akit szerettem, a hajamnál fogva húzott végig az előszobán? Én lettem volna, aki karácsonykor lezuhantam, egyenesen abba a kiálló vasba, mert annyira kiabált, hadonászott és ugrált, hogy végül meglökte a széket, hogy utána bepakoljon, mint rossz karácsonyfadíszt az autójába, és vigyen a sebészetre? Én voltam az, akit az utca közepén kezdett el fojtogatni? Hogy otthon akkorát húzzon a szemem alá, hogy hetekig ne segítsen a smink, és úgy járkáljak, mint a ponyvaregényekben a hősnő, napszemüvegben decemberben?

Nem hiszem. Az valaki másnak az élete. Az nem lehet, hogy ugyanaz a férfi, aki eljön, hogy kinyissa nekem az ajtót, segítsen megteríteni, és elkápráztassa a gyermekeimet, mennyire időtálló a szerelem, mennyire igazán és örökre szeret, ugyanaz legyen. Csak hát, tudod, a feledés. Amiről beszéltem neked. Hogy nincs bennem harag. Legfeljebb szomorúság. Hogy emlékezem. És az emlékek nem mindig szépek. Pedig az idő mindenen segít. És mégsem mindenen. A fejbőröm például ma is érzi az égő fájdalmat. Meg a félelmet, hogy reggelre nem marad hajam. Vagy hogy elfelejt időben elengedni. És az a szúró fájdalom egyszercsak megszűnik, és, a marha, a végén még börtönbe kerül.

Tudom, azt mondod, kivétel. A tudathasadásban szenvedő szörny. Pedig, hidd el, nem így van. A barátnőm gyönyörű nő. A férfi, akivel él, kéthetente megveri. És nem tesz ellene. Pedig a szerelmet már sikerült kiverni belőle. A fiam mégis azt állítja, a nő, aki eltűri, hogy megverjék, maga is ezt akarja. És nem érti, hogy a férfiököl nem az ütés pillanatában halálos. Hogy emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy menekülni próbálj, amikor a félelem megbénít. Vagy határtalan szerencse. Hogy úgy megverjen, hogy nyilvánvalóvá váljon. Máskülönben esélyed sincs. Reggelre ugyanis kedves. Gyöngéd és szerelmes. Mások előtt elhalmoz téged a törődés minden jelével. Még irigyelnek is. És amikor kilépsz, téged kurváznak le. A bíró a képedbe röhög, és azt mondja, hazudsz. A férfi, aki ennyi odaadással szeret, láthatóan, egy ujjal sem bántana. És elfáradtál. Az igazság nem érdekel. Meg nincs is. Csak azt szeretnéd, ha aludni hagynának

Hát ezek tűnnek fel az elsüllyedt világból, amit emlékezetnek hívunk. Pedig húsz éve már. De hiába. Atlantisz nem felejt.

 

SZÓ ÉS MÁGIA



"Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az ige."

És az Ige által lett minden. És az Ige megtestesült. És ez volt a Teremtés Aktusa. A Mágia, a Mysterium Magnum. Ahol szó nincs és nem lehet félreértésről. Mert az már a Bábel, amiről te beszélsz.

Itt pedig nincs más, csak Ige. Amelyben minden hang, amely bejárja a mindenség terét, újabb világot teremt, majd megtér az Egybe. Ahol a percepció vagy a tudat mindössze színjáték. Eszközei és gyámoltalan szemtanúi a Titokzatos Áradatnak, amelynek neve Létrehívás.

A Szó maga az Egy. A Beszéd maga a Mágia. A nyelvek, amelyeket oly gyakran emlegetsz, a Teljes Zűrzavar.

HANEM A SZERELEMRE!

Homo homini lupus est.

És emberként bármikor megtehetem, hogy átharapom a torkodat. Akkor is, ha bízol bennem és, látszólag, védtelen vagy. Ez szabadságomban áll. És meg is teszem, nap nap után. Ahogyan megteszed te is.

Sic transit gloria mundi.

Ugyanis attól a perctől, hogy tudjuk, a bizalom kötelez, amikor feltétel nélkül felkínáljuk magunkat és azt mondjuk: "Megölhetsz, nem teszek ellened semmit, bízom benned, szeretlek", mintegy kényszerű gúzsba kötjük, ezt hívom én manipulációnak, a másikat, akinek ettől fogva nem "illik" átharapnia a torkunkat. Ez azonban csapda. Szemérmetlen és kegyetlen próbatétel.

A gesztus ugyan szép és rendkívül teatrális, de, és ezt határozottan állítom, nem kötelez semmire! A másik éppúgy választhatja azt, hogy megöl, mint akkor, ha nincs látványos felkínálkozás. Én - választottam. Megadtam magam és kértem. Ő választ. Megöl vagy futni hagy.

Bevallom, a magam részéről jobb szeretem, ha átharapják a torkomat. És néha azt hiszem, azért választják oly kevesen ezt a megoldást, nem, nem a "Jóság" vagy az "Erkölcsök" miatt, hanem mert így - kevesebb benne az élvezet. Több a belülről fakadó indulat, és manapság alig akad ilyen, több gyilkos düh szükséges hozzá, több elkeseredés.

Csak Káin gyermeke képes megölni így, amikor a bárány képében kísértem őt. És Káint szeretem. Az Igazság bajnokait egyre kevésbé.

Hát persze, hogy lehetnek "isteni" kapcsolatok. És minden oly idilli, az erők oly békében, oly dallamosan áramlanak, miként a mennyek országában.

Én azonban földi lény vagyok. Most, itt, Veled és Vele. És szenvedéllyel gyilkolok. Unalomból nagy ritkán teszem. Azt is szeretem, ha szenvedéllyel ölnek. Bár ez változó.

A bárány volnék? Dehogy! A kísértés! Hogy meddig vagy képes elmenni csak azért, hogy szabad maradj.

Úr Isten! Miket hordok ma össze! A legrémesebb, hogy tudom, iszonyú sok igazság van abban, amit leírok. Még akkor is, ha nehezemre esik is újraolvasni a szörnyűségeket.

"Kedvesem, ha megölsz, köszönöm neked!"

És ezúttal, persze, nem a konyhakésre gondolok.

A LEMONDÁS BÁLVÁNYAI

"Mert a lemondás is lehet választás."

Én ugyan fölösleges és álszent dolognak tartom. Nem kedvelem. De legyen, hiszen az emberi szabadság lehetővé teszi, akkor is, amikor teljesen fölösleges. Ez már az én választásom megint. A tiéd, feltételezem, más.

Nem. Én csak akkor mondok le arról, hogy öröm és mosoly kísérje az életem, ha azok számára, akiket szeretek, ez fontos. Ha fájdalmukat vagy kétségbeesésüket csak így, és így valóban enyhíthetem. Máskülönben miért tenném? Eszmékért? Elvárásokért? Hamis babérokért?

Én Isten gyermeke vagyok. És ha ide helyeztettem, szeretek gyönyörködni a fényben, amely számomra elérhető.

Amíg a lakomán vagyok, miért utasítsam vissza a meghívást? A böjt ideje még nem érkezett el. És hazudnék, ha azt mondanám, akaratom akár csak egy szót is elhisz abból, amit évezredek erkölcsei összehazudtak nekem.

SZERELEM, KÁRHOZAT, PÉNTEK ESTE

A korlátok mindössze a már unos-untalan emlegetett káprázat világát feszítik a történelem festett keresztjére.
Az akarat nem ismer tér-időt.
A szükségszerűség birodalmának nincs és nem lehet hatalma a szabadság fölött.
Íme Isten újabb kegyelme és nagyszerű ajándéka.
Miként, ezt magad is tudod, a kárhozat vagy a szerelem.



Péntek éjfél, ábrándok és szerelmek után.

Olyan csendes lett az utcák hirtelen.

Már azt hittem, magam maradtam ebben a hatalmas városban.

Különös barátommal beszélgettünk az este. Arról, hogy a szabadság csak felemelő lehet. És ha felemelő, vajon lehet-e Pokol vagy Kárhozat.

Feltétlenül! A Pokol és a Kárhozat ugyanis nem csak felemelő, de mérhetetlenül szebb, mint az a vágóhíd helyett felkínált bégető menyország, amelyre Hegel juhai várnak a történelem előcsarnokában. A Pokol és a Kárhozat egyenesen fenséges, ha Önként választhatom.

Oidipusz, az istenek és a sors játéka, amikor igent mond szörnyű végzetére, amikor azt mondja: "És így van ez jól", felülemelkedik az égiek minden hatalmán, minden ítéletén. Vaksága e perctől önként vállalt vakság és pokol, és ő, akárcsak Camus sziklagörgetője, sorsának uraként, végzetének parancsolójaként emeli magasba fejét.

Nem, sem vak kárhozat, sem kénköves pokol többé nem lehet félelmetes. A választással az ember önnön szabadságának tételezőjévé válik, és, lehet bármi e szabadság megnyilvánulása, akár a leggyötrőbb tűz vagy a méltatlan szenvedés, vagy akár maga a bűn, a választás által a marionettek tánca hirtelen az én rendezésemmé változik, az életem pedig először, és ennél magasztosabb e földön aligha gondolható el, valóban az én életem.

A játék attól még lehet bohózat, szomorújáték, vagy melodráma. Bármi is lehet. A kérdés, mertem-e választani, holott tudtam, hogy világtalan vagyok, mint Oidipusz, és hiábavaló fáradozás az osztályrészem, mint minden lázadóé.

Én - megteszem. És e percben a Pokol és a Kárhozat az, amit választok. Így maradok hű önmagamhoz és akaratom szabadságához.

És ez így van jól!

Ez így felemelő!
 

VÁLASZTÁS ÉS KIŰZETÉS

Másképp értelmezzük a szavakat. Úgy tűnik nekem, Téged a determináció kérdése zavar az egyik oldalon, míg a szabadságtudat, még inkább érzés, a másikon.

Ezekkel nekem semmi dolgom. A halandó számára az egyik meghaladja a véges és korlátok közé szorított létezést, a másik pusztán önismeret kérdése. Nem foglalkoztat egyik kérdés sem.

Amit én szabadságnak nevezek, az a választás aktusa, amelyet minden pillanatban újra és újra megteszek. A pusztulás terhe mellett. A szükségszerűségek számomra beláthatatlan hálójában. Miközben persze akár szabadnak is érezhetem magam, vagy épp ellenkezőleg, megnyomoríthat a tudat, hogy nem vagyok mindenható és tudó, de engem az már nem érdekel.

Ha a választás aktusát nevezem szabadságnak, a fenti feltételek mellett, akkor nincs többé mentség. A világegyetem miriádjának része vagyok, okok és okozatok láncolatát tételezem, hasonlóan ahhoz, ahogyan tételezem a teret és az időt, azaz a választás világában mozgok, ide helyezem magam, ide is helyeztettem, és ameddig választok, bárhogyan, ha pusztán fogadás alapján vagy pénzfeldobással, máris szabad vagyok.

Ne mondd nekem, hogy nem tudtad, mit teszel. Istenen kívül aligha tudják sokan. A tett mégis elkövettetett. És általad. Akaratod szerint vagy azzal szembeszegülve. Akaratoddal akkor is választasz, amikor a körülmények épp az ellenkező irányba hatnak. Tehát szabad vagy.

Az Ember egyszerre része az immanens és transzcendens világoknak. A szabadság birodalma. Hiszen ez indítja el a történelmet is. A választás és a kiűzetés.

A SZABADSÁGRÓL ÉS A BŰNRŐL

Már csak a játék kedvéért sem engedem, hogy igazad legyen.

A szabadság nem a Jó és a Rossz közötti választás. A szabadság maga a választás. A szubjektív érzet nem tud érdekelni. Hogy ki éli meg önnön létét szabadnak vagy sem, nem tud megrendíteni.

Mondanám szívem szerint, kurvára nem izgat. Mint ahogy a puszta boldogságérzet sem. Az érzet tévelyegjen. Az a dolga. A szabadság azonban maga a választás ténye, függetlenül attól, tudunk-e bármit a választás feltételeiről és körülményeiről.

Ma a piros cipőmet veszem fel. Ma a kékben megyek. Választás. Szabadság. És olykor egy piros cipő vagy egy kevéske olaj dönti el, lehull-e Berlioz feje.

És nem indít meg, hogy felmentem magam vagy sem. És végképp nem tudok mit kezdeni az Isteni felmentéssel, amelyről még csak elképzelésem sincs. Már választottam is. Már megtettem. Már elkövettem. Felkeltem. Elindultam. A cselekedet minden terhével és súlyával. Kell ennél nagyobb szabadság és felemelőbb kárhozat?

A bűn? Meglehet, a választás maga. Vagy annak kijátszása, átruházása földi vagy égi hatalmakra. Én vagyok. Vagyok, ami vagyok. Az én döntésem.

ARRÓL, AMIT NEM ÉRDEMES

Kedves, Hűséges Olvasóm!

Végre itt, és talán sikerül eloszlatnom minden félreértést.

Kedves Tőled, hogy azt hiszed, nekem minden sikerül. Kedves Tőled, ha azt hiszed, én vagyok a nő, akinek a kezében a férfiak úgy olvadoznak, akár a viasz.

Ugyan! Abban igazad van, hogy flörtölni még tudok, és hogy a kontrollt nem tűröm, és minden az arcomra, a mozdulataimra van írva, és hogy színlelni sem tudok és nem is akarok, de a kapcsolatteremtésben előtted áll a megtestesült csőd.

Ha elmondanám, hogyan ismertem meg a férfiakat, akik szerettek, nevetnél.

Egyetlen kivételtől eltekintve, egy barátnőm volt, aki időről időre bemutatott valakit, vagy beállított egy idegennel, aki nem sokkal később már feleségének mondhatott.

Ezért történt, hogy harminc évesen a kezembe vettem a sorsomat, és magam hódítottam meg a férfit, aki megtetszett nekem. És bár szeretőnek akart, együttélés lett belőle és egy gyermek - a kislányom. De boldogtalan volt. Szenvedett attól, ami egykor vonzotta - a szenvedélyeimtől.

Azóta mással él. Mert ez is a történet része. Hogy ő volt az erősebb, ő merte kimondani, hogy vége, hogy nem sikerült.

Hogy azóta mi történt? Egy öt napos kapcsolat egy íróval, akiért hónapokig lángoltam, és aki éppúgy a szememre vetette a szélsőségeimet, mint a többiek, és aki egyfolytában arról beszélt, neki a kacérkodás, a könnyed játék a mindene, és ugyan valóban belehaltam, és ez nem szójáték, amikor rájöttem, hazudtam önmagamnak, de látod, itt vagyok, és azóta semmi, és a semmi valóban az.

Élek, álmodom, levelezek, nem is tudom, hány emberrel, emberekkel, akik többnyire kedvesek és jók, köztük férfi is akad, de a szívemet – egy kivétellel - nem érinti meg senki.

Talán mert nem érzem azt a bizalmat, amit azoknak szoktam adni, akik elhagynak.

És esélyem sincs sok, hogy barátra találjak. Barátra, kedvesre, szeretőre, aki iránt szerelemre lobbannék. Hiszen magad is tudod, beszélhetünk a végtelenről, az egyről és a szerelemről is, de mit ér minden, ha nincs szó, nincs ölelés?

Ne tedd azért, amit teszek. Ne éld azt, amit élek. Ez az egyetlen, ami megmenthet téged, bárki vagy.

És most az egyszer hinned kell nekem!

MÉG EGYSZER A LÉTEZŐRŐL

Nem emlékszem, hogy időről, a Magánvaló vonatkozásában, valaha beszéltem volna. Legfeljebb, és azt hiszem, ebben egyet érthetünk, az idő tökéletes felfüggesztését tételeztem a transzcendenciában, amelynek eléréséhez legközvetlenebbül éppen a szerelem vezet.

Igen, a szerelem nem ismer sem tér, sem idő határokat. Visszarepíti a lelket annak egyedül természetes közegébe, a minden dimenziót meghaladó végtelenbe, amelyet Platón oly gyönyörűen leír a Phaidroszban, az Ős-Egy szemléletének korlátlan szépségű valóságába.

Attól tartok, a szerelemben megszűnnek a szavak. Nincs többé én és te, nincs adni és kapni, nincs lemondás és ajándék, a kettő ott - valóban egy.

Azt persze nem állítom, hogy ha egyszer is meglátod közvetlen közelről a Létezőt, ez fikarcnyival is kényelmesebbé tenné az életed. És ez egyúttal válasz arra a kérdésre is, lehet-e szerelmese a szerelmes a szerelemnek. Ó, igen! Ha egyszer is a Napba nézel, nem felejted el soha! Ha egyszer is megpillantod az Fényt, nem élhetsz többé nélküle soha.

A Kedves mindössze az, akivel és akinek hála lelked szárnyai új erőre kapnak és felrepítenek az Istenség Trónusához. Nem, nem a földön akarsz már maradni. Nem házasságról, családról, gyermekekről álmodsz, még ha nem is zárod ki ezek lehetséges mivoltát. Te Kedveseddel együtt az Olümposziak Világára irányítod tekintetedet.

A legtöbb lélek azonban boldogan megragadna itt a földön. Szárnyalásod ezért igen hamar gyötrelmes huzavonának bizonyul, amikor te röpülnél még, és egyre magasabbra, míg ő elfáradt, és nem az Örökkévalóra, hanem a test kényelmét szolgáló ágytakaróra vágyik.

Az ilyen lélek nem alkalmas arra, hogy valaha is ott éljen veled, ahol az Égiek.

Hogy a szerelem közönséges biológia volna?

Nos, a hormonokat, a magam részéről, csókoltatom. Az én hormonjaim ugyanis engedelmeskednek nekem. És ezt el is várom tőlük. Hús és izom még nem hozta izgalomba őket. De szárnyas szavak, szárnyas szív, szárnyas lélek, lehetett bármily rút és földi értelemben kész kudarc a test, nem csak lángra lobbantott, de tűzként perzselte minden vágyamat.

A fenilek és etilaminok ezért nem zavarnak.

Egyébként is olvastam egy kísérletről, hogy az agy, a lélek utasítására, mescalint képes előállítani. Az enyém valóban megteszi. Nincs szükségem másra, csak hogy a lelkem izzásba jöjjön. Kipróbáltam és működik.
 

SZERELMEIM

Az írás, ha másra nem, arra mindenképpen jó, hogy megszabaduljunk mindentől, ami káros, ilyen egyebek között a túlzott remények völgye, a megkésett szerelmek Golgotája, a hamvazó esti vágy és üdvözülés - mind szép és mind sajátja mindennek, ami Nő, mind éppen ezért végzetes hiba.

Hála nekik, én például már rég beleszerettem volna a Férfiba, ha nem kapom elő a billentyűzetet és nem kezdem el ontani magamból a gyöngéd, mégis kísértő vallomásokat, éppúgy, ahogy a liliomok árasztják el illatukkal a Tavaszi Vendéget, hogy amaz, időt és fáradságot nem kímélve, ne szűnjön termékenyíteni a törékeny, ámde halálos virágokat, éltetvén így az időt, és sürgetvén önnön elmúlásukat.

Nekem ugyanis védelmezőm a szó. Vagy, ahogyan sokan beszélik, a hazug szavak.

Nélkülük magányos volnék és száműzött, magamat sirató bolond, míg így, rendezője és primadonnája annak a zenés-táncos költeménynek, amelynek a címe "Szerelmeim", és amely kizárólag Neked szól, vagy, mondjuk inkább, íródik, tőlem - Mindenkinek.

Köszönöm, Istenem! Hogy megtanítottál látni, mindazt, ami nem történik, mert nem történhet meg soha, hogy oly erővel munkál bennem a képzelet, hogy olvasóim ijedten néznek össze, és kérdik: "Te napjában öt férfit szeretsz?"

És nem öt, de ötszáz férfi, akiért a szívem dobog. És nem egy, de százezer férfival találkozom.

És hogy melyikük valóság?

Számomra mind.

Kivéve azt, akiről többé nem beszélek.

Őt ugyanis többé nem álmodom.

MEGKÖVETEK MINDENKIT

1. A szerető-kérdés e percben nem érdekel.

2. A szerelemről annyit beszéltem már, hogy ideje visszavonulnom.

3. Miután a szerelem esélye itt, ahol a madár se jár, egyébként is egybeesik a semmivel, értékesebbnek és százszorta fontosabbnak ígérkezik a beszélgetés, amely, ha barátságot nem is, de feltöltődést mindenképpen kilátásba helyez.

4. Barátságnak nevezem azt, ha odafigyelünk egymásra, és megosztjuk egymással nézeteinket mindazon és csakis azon kérdésekben, amelyek mindkettőnk számára fontosnak tűnnek fel.

5. Fontosságuk alapját képezheti a köznapok kényszerítő ereje, egy megoldandó élethelyzet, a szórakozás vagy öröm, illetve a másik személy iránti őszinte, odaadó érdeklődés.

6. Ez utóbbi a barátság legmaradandóbb forrása.

7. Az elmondottak értelmében megkövetek mindenkit, akit félrevezettem.

LÉLEK ÉS KÉPZELET NÉLKÜL

Hajnalban újranéztem Huszárik Szindbádját.

Idő és időtlenség.

A lélek otthona, természetes közege téren és időn túl, ott, ahol nincs többé test, a test mindössze a lélek kiterjedése, projekció.

Valahogy így látom.

És látni. Látunk-e bármit annak, ami?

Látjuk-e anyánkat, apánkat olyannak, amilyennek ők valaha megélték önnön énjüket? És láttuk-e szerelmeinket igaz mivoltukban? Vagy a szeretet, szerelem éppen az, ami láttat? Túl a kivetített árnyakon valami olyasmit tár fel, ami túlmutat minden lét-dimenzión?

Transzcendencia és szakralizáció. E kettő. És e kettő nem azonos semmiféle babonával vagy misztifikációval.

Mégis hány, de hány szerelmem mondta, nem őt szeretem, hanem a Szerelmet. Igen, ezerszer igen! A szerelmet és Istent! De általa! És távolról sem akárki által!

Élhetünk lélek, képzelet nélkül?

Én nem szeretnék!

SZEMÜVEGEKRŐL

Ne tudd meg, milyen a szemüveg nélküli látás.

Először is van legalább öt. Mármint szemüveg. És persze sohasem tudom, hogy hol. Mert én nem vagyok szemüveges. Csak nem vagyok látó. Nem látok. És ez most halálosan komoly.

Életbölcseletem esszenciája, hogy világtalan vagyok. Mindennek csak elmosódó körvanalait érzékelem, így tapogatózom a tárgyak világában, egyik bútordarabtól a másikig, így látom tökéletesnek a falon az ócska reprodukciót, a liftben a fényes gombokat, az utcán a csodálatosan szép embereket.

Nem is akarok látni. Ami a szememet illeti, eddig mindig csak megtévesztett. Ezért aztán a szívemmel szoktam ráhangolódni a világra, és ha néha orra esem, egy cseppet sem aggaszt, hiszen szemüveg nélkül teszem.

Csak ez az olvasás, meg írás dolog ne volna. Csak ez teszi szükségessé az okulárét. De lehet hogy megtanulom a klaviatúrát, és akkor már csak az olvasást kell megoldanom. Példál úgy, hogy megkérlek, legyél a házi mesemondóm. És akkor nem ég ki bennem a szellem, nem porlad szét a vágy, hogy lássak és lássalak, hiszen látok majd - veled és általad.

Dicső elődeim, Kasszandra, Homérosz, Milton, ha ők boldogultak az éjszakában, talán nekem is sikerül kihúznom reggelig.

A TUDOMÁNYOK ÉS A VILÁG


Az eleje egészen rendjén valónak tűnik. De a tér-idő nekem már nem kóser.

Olyanok ők, mint különös szemüveg. Másképp nem tanultunk, nem igen tudunk látni. De nem gondolom, hogy bármi közük a Valóhoz, nevezzem így - magánvalóhoz? - volna.

A tér még csak nem is kiterjedés, legalábbis nekem. Pusztán szemléletem korlátja. Mert képtelen vagyok látni a mindenséget. Ezért, önkényesen, rendező elveket teremt az elme, valamiféle egymás mellé és elé és után rendelést, holott a Teljességben nem lehet sem fent, sem lent, sem előbb, sem után.

Az Ős-Egy számomra a pont. Az Alfa és az Ómega. Nevezheted Istennek, Teremtőnek, vagy aminek tetszik. Ebből az Ős-Egyből tör fel a Fény és a Sötét kettőssége, ahogyan te emlegeted, Szellem és Anyag. De hogy az Ős-Egyről tudható-e bármi, túl azon, hogy van és visszatér önmagába, nem tudom. A belátásnak igen alacsony fokán járok.

Még szerencse, hogy úgy érzem, gyakran a szavak választanak csak el bennünket, nem a gondolat.

Bár ez végképp érdekes. Hiszen a szó nem egyéb, mint a megtestesült Ige. Az Ige tehát az Egy. És a meghasonulás pillanata, amikor az Igéből megszületik a Szó.

Szeretet. Milyen szépen mondod. Erő. Sugárzás. Fény. Isten. Nem tudom. Most én érzem úgy, hogy a szavak nem engedelmeskednek nekem.

Szeress és ne félj. Szeress, és tégy, amit akarsz. Szeress.

Nem tudok én semmit. Ezt nem győzöm elmondani, és hidd el, valóban így van. Nem tudom, mi a hazugság. Nem tudom, mi az igazság. Nem tudom, mikor mit mondok és teszek. Egészen addig így van ez, amíg, egészen váratlanul, meg nem szólal bennem valami vagy valaki, akinek a szava legyőzi minden nem-tudásomat.

Még azt sem tudom, én mondom-e, amikor időről vagy térről, vagy éppen Róla beszélek, vagy úgy érzem, szeretlek. Ellenállhatatlan hatalom bír olyankor szóra és cselekedetre. És ha hazugságnak vagy igaznak bizonyul, csak csodálni tudom a hatalmas építményt, amit Valóságnak hívunk, jóllehet Káprázat néven ismerjük Őt, de nem érzem, hogy bármi érdemem volna abban, ha véletlenül, és ez fontos, ha véletlenül igazat sikerül mondanom.

Ezért aztán még olyankor sem haragszom magamra, ha hazugság, amit éppen állítok. Ha a hang nem szól, nyilván nincs jelentősége annak, mi igaz, mi nem.

Feloldódni a létezésben jó. Átadni magam a mindenség hullámainak nagyszerű érzés. Miért törekednék minden pillanatban tudatosságra, igazmondásra, jóra? Csak azért, hogy örök görcsökben őrlődve ne örüljek a nap melegének? Nem, ezt szívesen átengedem nálam erkölcsösebb embereknek.

Lenni és átengedni magunkon a sötétet és a fényt. Mos itt tartok. Nem ellenállni a Gonosznak. Nem harcolni a hazugsággal. El- és befogadni mindent. És mindent engedni áramolni tovább, a végtelenbe. Így lenni a Minden, így lenni a Szeretet. Félelem és bűntudat nélkül.

És ha közben véletlenül magamnak hazudnék? Istenem! Több is veszett már Mohácsnál. Hát még itt, a betonfalak között.
 

HAJNALCSILLAG

"Leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez!"

Az elmúlt hónapokban egyre jobban megigéz a gondolat, hogy az Ős-Egyből együtt és egymásbaölelkezve kelt életre a Jó és a Gonosz, a látható világ együttes és tökéletes alapja.

Csak vele, a Fényhozó Erővel válik hatalommá az Égiek kara. A Fényhozót pedig sok néven tiszteljük, és, úgy tűnik, mégsem tiszteljük eléggé. Y. A. írásaiban olvastam, hogy a Megváltás pillanata az volt, amikor Jézus találkozott Vele a pusztában. Nem az Úrral. Nem az Ős-Eggyel. Hanem azzal, akivel újraegyesülve a Minden - Egy.

Már jó ideje nem haragszom a Gonoszra. Talán éppen Neki köszönhetően tökéletes a Rend. És hát persze, mennyivel elbűvölőbb volna csak a Szépség, a Jóság és az Igaz birodalmában szemlélni, amint az Istenség trónusán pihen. De az már nem történelem. És nem az Ember útja. Nem a választás és a felelősség világa. Még akkor sem, ha nincsenek jó döntések. Csak ilyen vagy olyan válaszok, amelyek már akkor sem igazak, amikor szavakba öntjük őket. És ahol minden önmaga és mégis minden más.

Nem, nem felmenteni akarom az Embert. De így van ez jól. És ha nem volna Sátán, nem volna Csoda, nem volnál Te meg én, nem tudnánk elbukni, nem tudnánk meghalni és feltámadni.

Én sokat köszönhetek a Gonosznak. Láttam Őt, és volt idő, hogy rettegtem Tőle. És arra is emlékszem, amikor tán még azzal is kérkedtem, hogy méltó lehetek a szeretetére. Ma már tudom, az Ő szeretetét csak az nyerheti el, aki maga a Jó.

Egymásbaölelkező végtelen. Ez, ami ma bennem él, ha a Jó vagy a Gonosz nevét hallom. A világnak múlnia kell. Ez már csak így van. De addig, amíg a világ világ, a Gonosznak nem egyszerűen lennie kell. Küldetése, hogy fenntartsa a létezőt, és vezessen bennünket, akár maga a Fény, az Örök Világ felé.

Ajaj! Mi van akkor, ha nincs büntetés és nincs bocsánat, mert maga a létezés volt egyszerre mindkettő? Csak eszembe jutott. Mert nem hinném, hogy a Sátán tehetne a mi hülyeségünkről. És még csak nem is örül a nyomorúságunknak. Ahogyan az a másik sem. De lenniük kell. Hogy szabad legyünk.

KÁIN ÉS JÚDÁS SZERELMÉRE

"Lássuk, melyikünk a bűnös?"

Oly gyakran hallottam már a kérdést. Holott nem hiszem, hogy bármelyikünk bűnös vagy bűnösebb volna. Egyszerűen azt teszi, amit tenni tud. És talán a bűn fogalma is csak tévedés. Csak olyas valami, aminek itt, a földön van helye.

Hiszen leláncolva, börtönben élünk. Félelmeink, előítéleteink, tévedéseink és szélsőséges vágyaink fogságában. És nem feltételezem, hogy bárki rosszra törekedne. Még az sem, aki magáról így vélekedik. Csak elveszítettük a látás képességét. Csak hiányzik belőlünk a belátás.

Mert lehet abban valami igazság, hogy meglátni és életünkként élni mindazt, amit teszünk, az nem egyszerűen szabadulás. Az minden bűn megváltása, a teljes megtisztulás.

Visszatérve a földre. Én nem tudom, ki vétkezik emberi mértékkel mérve, az, aki a bűnt végrehajtja, vagy aki az áldozati bárány képében felkínálja magát: "Ölj meg!"

Néha még az a végképp kificamodott ötlet is megfordul a fejemben, hogy a bárány nem egyszerűen szégyenlős öngyilkos, de gyilkosának gyilkosa. Mert a bűn bélyegével öli meg áldozatát.

Nem tudok nem szeretettel gondolni azokra, akik megcsaltak vagy elhagytak. Bizonyára én magam is voltam hűtlen és hagytam el emberi lényt, aki szeret. És most ők viselik a bűn rettentő súlyát. Helyettem is. És még az sem kizárt, hogy Isten előtt ők a kedvesek.

Káin és Júdás. Hiszem, hogy Isten jobbján ülnek. Akárcsak Jákob és a többiek.

Nem jó a bűn. Én tudom. Nehezebb viselni a keresztjét, mint igazunk hitében elszenvedni poklokat. Ezerszer rosszabb, mint ezer kereszthalál.

Persze, hogy fáj. Ha elhagynak, ha megcsalnak, ha eltaszítanak, úgy ég, mint a Sátán tüze. De hiszen én magam vagyok a kísértés. Én viszem a hűtlenség, a szeretet elutasításának bűnébe őket.

Nem tudom, érthetően fogalmazok-e. Félek, nem.

És hogy e percben övé a bűn, enyém a szenvedés, ami csak múló perc az örökkévalósághoz mérve, az cseppet sem vigasztal, cseppet sem megnyugtató.

Ezért várom a szellem szabadulását. Még ha a szerelemben is. Még ha újabb bűn volna is. Hogy egyszer és mindenkorra vége legyen. Hogy ne legyen többé a kérdés. Hogy melyikünk és miben bűnösebb.
 

SZERETNÉM HINNI

Szeretném remélni, hogy nem a bölcselet, hanem a szeretet bölcsességének (bolondságának) emlőin nevelkedtem.

Szeretném azt hinni, hogy nem az anyag teremtette a szellemvilágot. Hogy a Fény és a Sötét, a Szellem és a Test, a Jó és a Gonosz, az Isteni és a Démoni - legalábbis örök, legalábbis egyszerre pattant ki az Ős-egy tökéletességéből, mint Testté vált Ige, támasztva széthullást és újraegyesülést, és Embert a Vizek határain.

Bizonyítékaim nincsenek - ennyit a bölcseletről. Egyszerűen úgy tűnik tisztának és határozottnak a gondolat. És, de hiszen Kant jobban tudta, a tiszta ész számára a kérdés ilyen formában nem létezik.

És mégis fontosnak érzem, hogy elmondjam. Kizártnak tartom, hogy az anyag bármit is teremteni, alkotni, rendezni tudna. Ami azonban szemernyivel sem csökkenti jelentőségét.

A valóság éppen a szellem. Úgy, ahogyan újra és újra összecsap a zsarnokkal, amely végigkíséri útjának méterórákba zárt részeit. A valóság a szellem törekvése az Ős-egy felé. A szabadulás vágya. A test ellenállása. Üdv-történet a szó legszorosabb értelmében. A többi csak látszat. Most legalábbis így hiszem.

És az álmok? Igen, ők teszik a valóságot azzá, ami. Hogy a teljesség világában újra egy legyünk.

 

BLOGOKBA TÖRDELT SZÍVVERÉS

Nem, nem érzem hazugságnak, amit írok. Arra a töredéknyi időre, arra a semmibe tűnő pillanatra hiszem, elhiszem, hogy minden, ami életre kel a szóban - igaz. És persze, hogy nem az. Még az sem, ami annak tűnik, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt hinni szeretnénk.

Törékeny egyensúly ez képzelet és álom, igaz és valóság között. Ennyi a varázs. Egy kicsivel több elképzelt elem, mint tényleges történés, egy kicsivel több reflexió, mint kiváltó okok. És ez így marad most már mindig.

Mert a blog, úgy vélem, nem egészen arról szól, amit valóságnak szoktunk nevezni. Nevezzük inkább így - egy másik világ. Amely kiegészítheti és ki is egészíti ezt, a láthatót, de semmiképpen nem egy még vele.

Itt egészen más törvények szabják meg a hang és a fény szívverését. Elvezetnek oda, ahonnan megnyílik előtted az örvény, de nem tovább. Azon a ponton túl szem el nem kísér. Ott nincs más, csak Isten meg én. Oda nem hívlak magammal. Így határoztam, és így van ez rendjén. Így maradok hű hozzád, önmagamhoz, ahhoz a másik világhoz.

Mit szeretnél? A teljes kitárulkozást? És úgy véled, eljött az ideje? Én másképp gondolom. Az angyalok, igaz, már egybegyűltek. De hallottad volna a harsonát? Láttad, amint a hét gyertyatartón megcsillan a tűz? A hét csillagot, a kétélű kardot, a teljes fényében ragyogó napot? Mert csak akkor jön el az örökre látható.

Addig is élj békességben, becsüld meg velem együtt a fényeket, az egy percig tartó éjszakát, és azt, hogy itt lehetsz velem.

NÉZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA

Előadás a közönségről. Farce és mulattatás. Kiváló alapötletek, kiváló játék, kiváló rendezés. És mégis. Mint ha nem történne semmi. Megnézem, olykor még nevetek is, olykor még az adrenalin szintem is megemelkedik, de SEMMI!  Olyan üresen megyek haza, mint ha nem is színházban, de legalábbis egy lepusztult mutatványos bódéban jártam volna.

Vagy nem nekem való a vígjáték. A lélek drámája, a tragédia szenvedélye az, amire vágyom. És ha mégis vígjáték, legyen az Vihar. Vagy a Szent Iván éji álom. De úgy, ahogyan azt William megálmodta. Semmi sallang, semmi modernizáló törekvés. Csak a legmagasabbrendű művészetre jellemző alázat, csak ez, amit szeretnem lehet.

Színész a színészről, színész a nézőről, néz-ő a szín-észről és végül ön-magáról. A kör bezárul.

Hazamegyek, kicsit fáradtan, kicsit álmodozva, de nem a darabtól. Hanem mert eszembe jut a Kedves, akit láthattam volna, és mégsem láttam, mert közbe jött annyi minden, a sok hiábavaló összevisszaság, a félelem, hogy mégis igaz, a szerelemnek nevezett komédia.

De hiszen jól érzem magam.

Akkor most mi baj?

Csak annyi, hogy unom.

És hogy jobb ember lennék - nem hiszem.

 

ISTEN ÉS A SZERELEM - MEG AZ A "HÁZASSÁG SZENTSÉGE" DOLOG

Szerinted él közöttünk ember, aki tudja, mi az, amit Isten összeköt? Vagy úgy gondolod, minden földi eltévelyedés, köztük számtalan szertartás - mind Isten akarata? Nem elhamarkodott ez a vélemény?

Szegény Öreg, az összes hülyeségünket azért nem biztos, hogy a nyakába kellene varrni. Én akkor már a szabadakaratot tenném felelőssé.

Kihozod belőlem a profán, két lábbal a földön járó nőt, pedig nem jellemző.

Isten és a mi szerelmeink.

Nem látom be, miért és miféle Istennek jelenthetne örömet a mi szenvedésünk.

Amikor az Ember elveszíti Édent, önnön akaratából, mert Isten helyett tudója és ítélője akar lenni Jónak és Gonosznak, majd elűzetik, Isten, nem véletlenül, elborzasztó jövő képével bünteti a legelső emberpárt. De még véletlenül sem ejt ki a száján olyan gondolatot, hogy a szerelemben egyesülnünk vétek volna. Ellenkezőleg. Úgy vélem, a szerelem egyike azon csodáknak, amelyet, mint szivárványt, itt hagyott nekünk, hogy bearanyozza az időt, amelyet vérben és verejtékben gyötrődve töltünk itt, a Semmi Földjén.

A szerelem feltétlen ajándék. Isten ajándéka, hogy legyen remény és szeretet, mert éppen a szerelem által válunk képessé a Teremtő szemlélésére.

Nem egymásba erőszakolt testek verejtékező hústömegéről beszélek, ez most nyilvánvaló.

A kérdés, persze, vajon el tudjuk-e egymástól választani a kettőt. Nem tudom. Akkora nagy a mellényünk mindennek elbírálásában, holott minden ítéletünk nevetséges és vak. Valószínű, hogy sokszor és sokat tévedünk. Ez már a mi sarunk. Az Öreg csak jót akar nekünk.

Abban azért mélységesen egyetértek, hogy ha tévedünk is, a lelkünk mélyén ott ég a szikra, amelynek a fénye Isteni belátás erejét képes kölcsönözni a halandónak, és ha merünk e fénybe nézni, következhet az eszmélet és a belátás. Amikor nincs és nem lehet több kérdés. Nincs és nem lehet több szó. És nincs többé hazugság.

Önmagában a házasság, úgy tűnik nekem, mindössze intézményesített konvenció. Még csak nem is romantikus. Mi tesszük szentté, ha tenni tudjuk, ez azonban csak akkor lehetséges, ha a szerelem, amelynek az adott házasság mindössze külsővé-idegenné vált alakja, valóban az Égben köttetett. De van egy sejtésem. Hogy Istent a mi földi szertartásaink nem különösebben lelkesítik.

Hogy a kapcsolatban becsület, őszinteség, igaz szeretet stb. van-e, na, az már inkább az Ő asztala.

Az emberi történelem minden hülyeségét miért írjuk Isten rovására? A házasság szentségének évezredes kiforgatását miért akarjuk Isten nevével takargatni?

Ha keresztény lennék, Magdolna lennék. Az én házasságom a mezők virágai között, a sziklák oltalmában, Isten színe előtt köttetne. Ha nincs sátor, akkor csak igazán.

A hűtlenséget pedig gyűlölöm. Míg két ember szerelmét, amellyel felkeresi Istent, és kéri az Ő áldását, csodának, szent mozdulatnak tartom. De hogy valóban az, vagy mindössze önámítás, annak egyedül Isten a megmondhatója. Senki más.