A TUDOMÁNYOK ÉS A VILÁG


Az eleje egészen rendjén valónak tűnik. De a tér-idő nekem már nem kóser.

Olyanok ők, mint különös szemüveg. Másképp nem tanultunk, nem igen tudunk látni. De nem gondolom, hogy bármi közük a Valóhoz, nevezzem így - magánvalóhoz? - volna.

A tér még csak nem is kiterjedés, legalábbis nekem. Pusztán szemléletem korlátja. Mert képtelen vagyok látni a mindenséget. Ezért, önkényesen, rendező elveket teremt az elme, valamiféle egymás mellé és elé és után rendelést, holott a Teljességben nem lehet sem fent, sem lent, sem előbb, sem után.

Az Ős-Egy számomra a pont. Az Alfa és az Ómega. Nevezheted Istennek, Teremtőnek, vagy aminek tetszik. Ebből az Ős-Egyből tör fel a Fény és a Sötét kettőssége, ahogyan te emlegeted, Szellem és Anyag. De hogy az Ős-Egyről tudható-e bármi, túl azon, hogy van és visszatér önmagába, nem tudom. A belátásnak igen alacsony fokán járok.

Még szerencse, hogy úgy érzem, gyakran a szavak választanak csak el bennünket, nem a gondolat.

Bár ez végképp érdekes. Hiszen a szó nem egyéb, mint a megtestesült Ige. Az Ige tehát az Egy. És a meghasonulás pillanata, amikor az Igéből megszületik a Szó.

Szeretet. Milyen szépen mondod. Erő. Sugárzás. Fény. Isten. Nem tudom. Most én érzem úgy, hogy a szavak nem engedelmeskednek nekem.

Szeress és ne félj. Szeress, és tégy, amit akarsz. Szeress.

Nem tudok én semmit. Ezt nem győzöm elmondani, és hidd el, valóban így van. Nem tudom, mi a hazugság. Nem tudom, mi az igazság. Nem tudom, mikor mit mondok és teszek. Egészen addig így van ez, amíg, egészen váratlanul, meg nem szólal bennem valami vagy valaki, akinek a szava legyőzi minden nem-tudásomat.

Még azt sem tudom, én mondom-e, amikor időről vagy térről, vagy éppen Róla beszélek, vagy úgy érzem, szeretlek. Ellenállhatatlan hatalom bír olyankor szóra és cselekedetre. És ha hazugságnak vagy igaznak bizonyul, csak csodálni tudom a hatalmas építményt, amit Valóságnak hívunk, jóllehet Káprázat néven ismerjük Őt, de nem érzem, hogy bármi érdemem volna abban, ha véletlenül, és ez fontos, ha véletlenül igazat sikerül mondanom.

Ezért aztán még olyankor sem haragszom magamra, ha hazugság, amit éppen állítok. Ha a hang nem szól, nyilván nincs jelentősége annak, mi igaz, mi nem.

Feloldódni a létezésben jó. Átadni magam a mindenség hullámainak nagyszerű érzés. Miért törekednék minden pillanatban tudatosságra, igazmondásra, jóra? Csak azért, hogy örök görcsökben őrlődve ne örüljek a nap melegének? Nem, ezt szívesen átengedem nálam erkölcsösebb embereknek.

Lenni és átengedni magunkon a sötétet és a fényt. Mos itt tartok. Nem ellenállni a Gonosznak. Nem harcolni a hazugsággal. El- és befogadni mindent. És mindent engedni áramolni tovább, a végtelenbe. Így lenni a Minden, így lenni a Szeretet. Félelem és bűntudat nélkül.

És ha közben véletlenül magamnak hazudnék? Istenem! Több is veszett már Mohácsnál. Hát még itt, a betonfalak között.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.