SZERELEM ÉS PARÁZNASÁG

Mi köze a szerelemnek a paráznasághoz?

A paráznaság élv- és kéjvágyból elkövetett b...szás. Te pedig szerelmet emlegetsz. Hol van itt paráznaság?

Válás? Na, most a rabbi is zavarba jön.

Azt gondolom, hogy ha asszonyát egy férfi élv- vagy kéjvágy hajszolása miatt elbocsátja, akkor a férfi paráznává teszi asszonyát. Nagyon is így gondolom.

De ha nincs közöttük szerelem, férj és asszony között, és nincs élet, amelyért felelősek lennének, mármint gyermek, akkor nagyobb paráznaságot el sem tudok képzelni, mint képmutatón ágyba bújni azzal akit már nem szeretsz, férj a feleséggel és viszont, és közben másról álmodni.

Ilyenkor én az Imámhoz mennék. Mindketten egyszerre és őszintén mondanánk az Úrnak: "Nem akarom, nem akarom, nem akarom Őt!"

És Isten, a tévedésből Ember által megkötött szálakat feloldaná. Mert, és ezt nem győzöm elégszer  elmondani, ami a földön köttetik, csak Ember műve. Isten köteléke nem hasonlatos e földi kötelékhez. Azokat az Égi Kötelékeket valóban nem tudjuk feloldani.

Végül pedig, hogy lennék-e szeretője?

Ha szerelmes vagyok, feltétlenül. Ha bűn, hát akkor is. És ha elégek érte, akkor is. És ha nincs bocsánat, akkor is. Nem erkölcsi megfontolásból, nem is erkölcsteleségből, hanem mert nem tudnék nem az lenni.

Ha szeretem.

TÉGY, AMIT AKARSZ

A titok Szent Ágoston.

"Szeress, és tégy, amit akarsz!"

És nem számít, elbuksz-e. Mert nem lehet elbukni. Mert igaz szívvel meg lehet halni, lehet fájdalmat élni, de ezért érdemes.

Emlékszel még, egyszer a szenvedésről beszéltünk. Mennyire gyűlölöm a hiábavaló és önsanyargatóan kérkedő szenvedést! De ha a szeretett lényért szenvedünk, annak Katartikus ereje van. Abba is bele lehet pusztulni, de nincs bennünk félelem, önsajnálat, nincs méricskélés, sem számítás.

Soha nem tudtam félni attól, hogy szeretek. Hiszen, ha elveszítem, elveszítem mindenképpen, előbb vagy utóbb. Meg hát gondolkodni se igen van olyankor időm. Hogy nem kellek? Meglehet.

Ha gonosz lennék, azt mondanám, az a szerelem, amelyet Cyrano-szerűen leplezni képes a szív, az nem éri meg, hogy kimutassuk. Ha a lángok már mindenedet elégetnek, és már magad vagy a szerelem, akkor már valóban nincs több kérdés, nincs több "Mi van, ha...", mert nem tud más lenni, mint ami, hogy a szerelem lángol és ragyog.

VADÁSZAT

Nem, nem nem! Nem játszom vadászatot! Azt nem! Te tedd, ahogyan jónak látod, de én nem!

Már meséltem. Egy férfit, mindössze egyet, tudatosan csábítottam el. Bűn volt. Halálos bűn. Nem, nem hagyott el értem gyermeket, de az életét felforgattam. És miért? Hogy a hatalmat érezzem . Hogy először életemben azt mondhassam, ezt én magam értem el.

Nem! Sem Ő nem vad, sem én nem vagyok az! Nem, nem nem! Nő vagyok és Ember. És tisztelem őt, a társam, vagy, ahogyan Te nevezed, életem játszótársát. Tisztelem, ezért szeretném látni és érezni. Ismerni őt, ahogyan az Írás is mondja. Miért hazudnék? Miért mondanám, hogy nem tudom, amikor pontosan tudom?

Plátói szerelem? Vagy azt érted ezalatt, hogy testiségtől mentes kapcsolat? Nos, ez valóban nem túl érthető.

Vannak egyrészt a munkatársak. Ők nemtelen lények. Természetesen nem bántó szándékkal hívom így őket, de ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, tökéletes tabunak tekintem őket, és szerencsére még soha nem láttam bennük mást, mint személyt, értelmes embert, akivel közös feladatot kell megoldanunk.

És van a Férfi.

A feltétel nélküli bizalom és odaadás az én számomra nem teszi lehetővé, hogy mérjem a szerelmet. Ameddig van bennem szeretet és szerelem, mindent és mindenemet feltétel nélkül adom. Számomra ez így természetes. És sem Ember, sem Isten el nem ítélhet ezért.

Hogy volt-e olyan, akivel lefeküdtem, és tévedtem? Hát igen. Ilyen kiindulással és szenvedéllyel szerinted megvártam, amíg elmondja, valójában nem szeret és pontosan úgy, ahogyan azt te írod, vadnak tekintett mindig is? Nem, nem vártam. Ha azt mondta, szeret, természetesnek és igaznak hittem minden szavát. Máskülönben nem szerettem volna.

És mégis. Hihetetlen, de mégis kegyeltje vagyok a sorsnak. Rendkívül ritkán csalódtam. Talán egész életemben mindössze, ha kétszer. Egyedül viszont voltam éppen eleget. Az őszinteség ugyanis kötelez és egyszerre elriaszt. És ezt nem bánom. Ha nagyon nehéz is néha, ez így van jól.

Nem, semmi rosszat nem mondhatok a férfiakról. Bízom bennük ma is, és hiszem, nem szokásuk visszaaélni a bizalommal. Persze, van, aki menekül. Ami rendjén való.

Nem, nem, nem venném el az életét. Soha.

Játék? Talán. De ebben a játékban én - meghalok. És ha mégis feltámadok, csak neki köszönhetem.

Nem! Annyira igaz, bárminek nevezzem, hogy már régen nem játékként élem meg. Az életem. És az Ő élete. Na, persze csak akkor, ha szerelem.

ELFOGULT ÉS NEHEZEN KÖVETHETŐ

Ma határozottan férfigyűlölő vagyok. Nem érdekelnek. Még, ha kivétel akad is néha.

Egy pali, mondjon bármit, vagy bármily magasröptű bölcselettel és költészettel kábítsa is az elménket, ha két dugás után lelép, mert újabb szexpartnernek adja elő ugyanazt a történetet, az NEM keres társat. Ő maga a felszín, amellyel magához vonzani képes a megtévedt lelkeket, ennyi, és ennyire is vágyik. Két éjszakára, és arra, hogy ne kötődjön sem ő, sem hozzá senki - soha.

Mit lehet kihozni belőle? Nincs benne egyéb, mint éppen ez. A jól begyakorolt trükk, a módszer, ahogyan olykor nők a harisnyájukat igazgatják a férfi előtt, mint ha nem is sejtenék, hogy erre még a remete is felfigyel, az ócska beetetés. Nem. Ebből kihozni többet fölösleges.

A másik. Némiképp eltér az eddigitől. Ígér, de maga sem veszi azt észre, és mire észbe kap, már késő. A nő szerelmes. Mentségére legyen, hogy semmi előnye a hazugságokból nem származik. Legfeljebb hátrány. Hogy úgy érzi, becsapott valakit, aki arra nem volt érdemes. Őt békén hagyom. Egyszer-kétszer még fáj, de mert őszinte és jószándékú, hadd menjen.

Az egyik nem érdekel, a másik a véletlen folytán kerül a látóterembe.

Tudom, nehezen követhető. De miért foglalkoznánk velük? Az első nekem nem kell, a második meg éppen másra néz.

Majd ha feltűnik a harmadik. Majd akkor. Aki nekem mondja majd, kérlek, várj, feltétlenül megkereslek, feltétlenül eljövök érted. Na, őt már érdemes észrevenni. Mert ahhoz valóban bizalom kell, hogy a férfi arra kérjen, gondoljak rá.

Nem, ne sírjon egyetlen nő sem!

Ha a lelkébe látnánk azoknak a fajankóknak, akik egykor méltatlanul bántak velünk, visszarettennénk a gondolatától is annak, hogy e torz szüleményei a természetnek, akár egy percig is, a közelünkben létezhettek. Még jó, hogy megérinteni nem tudtak.

Mégis tudom, vannak férfiak. És csak a tucatnyi álarc mögé kell bepillantanunk, hogy lássuk, aki kevésnek bizonyul, azért oly kevés, mert valóban az.

CSERNUS ÉS A NŐK

Induljunk ki abból a gondolatból, amely egyúttal vallomás - nem tudok Nélküled élni. Mármint a Férfi nélkül. Egyetlen percig sem. Még ha olyannak tűnnék is, mint sáska nővéreim, valójában androgün múltunk és a szépség utáni vágy arra késztet, hogy egymásra találva teljes legyünk.

Nem hiszem, hogy mindössze megtermékenyülni vágynék. Vagy ha igen, minden pillanatban, örökre, a test, a lélek és a szellem fogékonyságának erejével.

Dehogy dobnám magamtól el, dehogy falnám fel önnön magam!

Csakhogy nem mindenki szép, és nem mindenki válhat eggyé velünk.

Csernus pedig egy hülye, male chauvinist barom! Hát persze! A nőiség eltiprása az ő dugáscentrikus világában csak haszonnal jár! És mert végső soron férfiszerű lényről van szó, nagypofájúról, látszólag erős hímről, mi, nők, önként bedőlünk annak a maszlagnak, amit rólunk összefecseg.

Hogy szenvedés számunkra a szeretett férfi mellett kitartani? Hogy szeretőt tartunk? Hogy másról álmodunk? NEM IGAZ!!! Egyetlen férfit nem csaltam meg, és nem a hűség valamiféle öncélú imádata miatt, hanem mert amíg szeretjük egymást, csodálatos minden ölelés. Hogy vége van olykor? Igen, megtörténik. De előbb az Ember döbben rá, a két fél mégsem összetartozó, és csak attól kezdve vész el az érintés öröme, és szó nincs hazugságról, nincs megjátszás, nincs semmi, semmi színlelés. Legfeljebb fájdalom, hogy tévedtünk, megint.

Hogy az önbizalmunk kevesebb volna? Nézz meg egy nőt, ha veszélyben tudja kedvesét vagy szeretteit! Hol van itt önbizalom hiány? Egyáltalán látott már ez a pali Nőt?!

BLOGÍRÓ NŐK ÉS FÉRFIAK

Rendben, igazad van. Magányosak vagyunk, száműzöttek, gyakran kétségbeesettek.

De mi van, ha mostantól erényt kovácsolunk a muszájból? Mi van, ha a blogolvasó pernahajder többé nem tekinthet ránk, mint áldozatra és lúzerek gyülekezetére? Hiszen szó nincs arról, hogy lúzerek lennénk.

Te például elmennél egy jött-menttel színházba vagy akár csak sétálni? Soha! A legkevesebb, ami erre rávehet, hogy feltételezd, nem más ő, mint álruhás királyfi. Persze jó adag naivitás és tisztaság kell ahhoz, hogy higgyünk a mesében, de hinni feltétlenül kell. Nem a hitünkkel van a baj. Hanem hogy nem tudjuk megkülönböztetni egymástól a valódi lelket a lélek külszínét viselő álarctól.

Hát akkor tanuljuk meg elválasztani a kettőt! És hidd el, hamarosan nem marad, csak pontosan az a férfi, akiért érdemes várni és élni a csodát.

És akkor nem lesz több csalódás.

Szétszórtam minden kincsem. És amikor eljött a Kedves, kifosztottan és üres tekintettel kértem tőle bocsánatot: "Ennyi maradt, már csak ez vagyok."

És Dante látóvá lett. És útját megtalálta.

NŐK DICSÉRETE

A homéroszi korokon régen túl vagyunk. Itt, Arisztotelész után, a válság idején, a hübrisz mérték és érték. Nevezzük alázatnak, önmagunk előtti tisztelettudó elismerésnek, a lényeg egy. Hát hogy a bánatba ne lenne rá szüksége éppen a fűszálhoz hasonló földi lénynek?

Férfiak, nők, filozófusok. A bölcsesség szerelmesei. Ez a legtöbb, amit magunkról elmondhatunk. És bizony, a szerelem itt sem feltétlen kölcsönös. De a szerelmes hisz, és követi kedvesét mindenhova, utolsó leheletéig.

Hogy nők vagy férfiak? Nem is tudom. Számtalan nagyszerű nőről tudok. Heloise, Simone de Beauvoir, Simone Weil, Anna Freud, Anna Ahmatova, és akkor még a magyar filozófusnőkről nem beszéltünk, köztük a bolsevik apácának gúnyolt, de tiszta lelkű és értelmű Ancsel Éva néniről, vagy Heller Ágnesről, vagy Hankiss Ágnesről, csupa szikrázó szellemű nő, de hogy boldogok lettek volna, nem tudom, meg sem merném kérdezni.

Nem, semmivel nem érzem gyatrábbnak, tehetségtelenebbnek magam egyetlen férfinál sem, akivel a sors vagy a véletlen éjszakák összehoztak. Tény, sosem törekedtem összemérni velük felkészültségemet, ezt mindig is átengedtem, a módszeres, a szakszerű, a racionális taposást. De hogy amit írunk kevesebb lenne? Nem, nézd csak meg az úgymond profi férfiak blogjait. Siralom völgye, milyen középszerűek tudnak lenni olykor és némelyik. Különösebben sosem zavart.

Nem nekik és nem azért írunk, hogy bárki elismerje, hogy mi is emberek vagyunk. Írunk, mert ez a lehetőség még és már nyitva áll előttünk, és mert legalább egymáshoz szólni tudunk. Ne is törődj vele, kit minek nevez vagy tart a világ. Legyenek ők a filozófusok és a költők. Én megelégszem azzal, ha nő lehetek. Legalább és legfeljebb egy férfinak.

Tegnap amúgy gonosz kis ötlet fészkelte be magát a gondolataim közé. Mi volna, ha, akár egy Shakespeare mesében, összefognánk ellenük? Még nem tudom, hogyan és akadna-e nő, aki mellénk állna, de ideje véget vetni ennek az önkénynek. Hogy semmibe véve nőiségünket, puszta tárgyként bánjanak velünk.

Bocs az ősfeminizmusért, mindössze kósza játék, de esküszöm, kedvem volna hozzá.

Bántani lehet bennünket. Élni nélkülünk - Pokol.

FÉRFIAK TÖKÉLETESSÉGE

Meri-e hinni magáról a tökéletlen teremtmény, hogy szeretni lehet? Vagy kilóra mérjük-e kapcsolatainkban a szerelmet, a tudást, a szavak számát vagy bármi mást? Ha ez utóbbi igaz, az üdvösségünknek befellegzett.

Én például nő vagyok. Sem anyának, sem nőnek nem éppen eszményi. De gyermeket szülök, szerelmes vagyok, odaadom a testem, a lelkem, az életem, kiválasztom a férfit, akinek megengedem, hogy nevet adjon nekem, alakítson, amíg nem él vissza a hatalmával, és, láss csodát, Teremtőnek érezheti magát!

És akkor megrémül, hogy nem képes teremteni? Marhaság!

Ezer és ezer férfit látok nap mint nap, aki okosabb, tájékozottabb, műveltebb nálam. De aki ne versengene, mert tudja, a Szeretet Kertjében minden versengés fölösleges, olyan nem sok akad.

Akar a halál tökéletes lenni! Egyszerűen csak jó volna, ha pont ebben a tökéletlenségünkben szeretne valaki!

Azt hiszem, nagyon utálnám a tökéletes férfit. Az én szeretőm legyen gyönge és esendő! És még az sem baj, ha időről időre bolond. Csak higgye már el, hogy éppen a hibáiért szerethető, éppen a hibái teszik őt egyszerivé és tökéletessé, csodává, akinek nem akad párja a föld kerekségén sehol!

 

KÉPZELET, HAZUGSÁG, SEMMI
 

Hazugság, álom, költészet, illúzió, mese és valóság, mi igaz és mi nem, az volna igaz, amit látunk? Vagy a lélek szemei igazabbak? Mikor hazudok? Ha őszintén teszem és rámförmednek, de hiszen nem így volt, vagy ha ragaszkodom a tényekhez, és közben épp csak a lényeget hallgatom el? Ha azt mondom, a kedves gyönyörű, holott tudjuk, kopasz, öregedő és sörhasú, vagy ha leírom őt olyannak, amilyennek a háziorvosa látja, csak éppen a káprázatos gyönyörűség vész el belőle, amiért szeretem?

A hazugság és a képzelet édestestvérek. A különbség a másik ember eszközként történő felhasználása érdekből, félelemből, vagy bármilyen más megfontolásból. A Szentség, az Ember mint Isteni Csoda meggyalázása ezúttal is. Az ős-bűn, az eredendő.

Megborzaszt a gondolat, mi van ha mégsincs? Mármint Ő. Mi van, ha nincs Titok?

Hazudni jó. De elhinni, hogy a hazugságaink igaz, veszélyes. Mi van, ha Ő is csak egy a hazugságok közül? Tudom, eretnek félelem, de ez mindennél szörnyűbb. A lét teljes semmisségénél is borzalmasabb.

Azt szoktam mondani, tudom, hogy van. Néha nincs erőm hinni, mint most is, de tudom. Hát most még ezt sem tudom. Olyan üresen néz le rám az az Isteni Szem, hogy halálfélelem fog el. Mindenkiben látni a jót - azért még így is megy. Csak most elapadtak a tartalékok. És most nem hazudok. Szót, élő szót szeretnék hallani.

Na ez azért mégis csak kínos, nem igaz?
 

HAZUDNÉK VAGY MINDÖSSZE ÍROK?

Most mi a fenét tegyek? Mellékeljek minden írásom mellé használati utasítást, hogy tetszik tudni, az nem úgy van és nem akkor történt? Hogy Gábor nem járt nálunk és a négy férjből három sem igaz? Amikor ennek éppen az a lényege, hogy minden valóság és semmi sem? Hogy volt Advent, és volt Gábor, de nem egészen úgy, ahogy a sztorikban él? És hogy mindennek ellenére mégsem csalás, mégsem hazugság, amiket összehordok?

Azt hiszem erre nem voltam felkészülve. Hogy feltételezd, odadobom eléd a szeretteimet, amikor még magamat sem adtam át neked, csak a meséimet, azokat is három név, három hangulat képében. Vagy ennyire gonosznak tűnök? Hogy őket, akik fontosak nekem, minden védelem nélkül kiteszem ide, anyaszült meztelenül, hogy bárki kényére kedvére megbámulja őket?

Úr Isten! Bizonyára én vagyok zavarodott.

Kérlek, érts meg! Itt minden írás mindössze lélektani tünemény. Egyfajta vázlat, ujjgyakorlat. És ezen az sem változtat, ha az örök átalakuló, úgy tűnik, én magam vagyok. Mert mégsem engem látsz. Csak egy árnyékot, aki ír, hogy ne múljon el nap anélkül, hogy ne érintene meg egy hang vagy egy szó, hogy ne feledd, az ember csak ember marad, még akkor is, ha éppen nem kedvedre való.

AZ ÍRÁS SZABADSÁGA

Huh, ez most megviselt. Nem elég a szétzilált nap, a befejezetlen munkahegyek, most még ez is, a vita veled, hogy ki és mi vagyok, holott ez végülis mindegy, mert annak látsz és olvasol, aminek jól esik, azért blog, azért vannak itt az írások, hogy jól érezd magad, én pedig meséljek, csak úgy, mert ezt sem volna szabad, hát most megkaptam.

Rámfért, talán éppen ideje volt. Mindössze eddig valahogy kevésbé próbáltuk egymást értelmezni, meghagytuk egymásnak a szabadságot, hogy ki-ki bukdácsolva keresse önmagát, írjon gondolatokról és érzésekről, anélkül, hogy azonosulnia kellene a personával, amely nem akar, esze ágában sincs összeolvadni az egóval, és most hirtelen átmentünk igazságosztóba. Ez azért nem helyes.

Én nem emlékszem arra, hogy Jézus bárkihez így szólt volna: "Na, idefigyelj, Jóember, az a te bajod, hogy..." - és megmondta volna neki. Meg olyanra sem, hogy szemrehányást tenne, mondván: "Miért érzed te magad jónak vagy rossznak?"

De lényegtelen. Mindannyian emberek vagyunk, és, látod, ez is különös ismertetőjegyem, nem kedvelem, ha megfejtenek. Ha helyettem eldöntik, mit tartok, mit érzek magamról.

Hogy mit írok, az más kérdés. Csakhogy annak jórésze álom. Ezt még Julcsi is tudja, aki nem először volt szereplője a történeteknek. Csak mosolygott, és megbeszéltük, ahhoz, ami valóban történt, senkinek nincs köze.

És most neked magyarázzam, hogy ez nem napló? Hanem szeszély? Hangulat? Keveredése képzeletnek és valóságnak? Minden igaz, és semmi nem egészen úgy? Ahol kérdés kérdést követ, anélkül, hogy egyszer is választ szeretnék hallani?

Nem, ma nem kérek analízist, sem gyógyítót. És ha igen, legfeljebb Istent kérem, hogy ugorjon át hozzám egy teára, már rég tervezem, hogy elbeszélgetünk, de megváltást - itt, a neten? Ez azért mégis lehangoló.

HASZNÁLATI UTASÍTÁS TÖBB-KEVESEBB KÉPZELETTEL MEGÁLDOTT NŐKHŐZ

Még nem ismerjük egymást, és ha így folytatod, örökre elválnak útjaink.

Ne tedd. Se velem, se mással.

Tudom, magányos vagy, de kérlek, ne küldj se forwardolt üzenetet, se weblinket, se youtube oldalakat. Annyira személytelen. És annyira középszerű. Tudod, ha az üzenet címe "fw", már el sem olvasom. Törlés. Ez az egyetlen, amit teszek, hiszen eredetileg sem nekem szólt.

De tegyük fel, nem követed el a "közhelyek" című hibát, és beszélgetünk. Most jön a neheze. Szeretnél megismerni, találkozni velem.

Felejtsd el a megjátszom-magam-macsót. Hogy két sor, laza és felszínes, meg hogy mi van, meg hogy nem mennénk-e el a Margit-szigetre. Nem. Mit kezdjek veled, aki már most többet hallgat, mint dadog?

A szavak rendkívül fontosak. Lehet írott, közvetve vagy közvetlenül, nekem és rólam, miközben bármiről, lehet élő, akkor azért még sem illő, hogy rólam beszélj, de mindenképpen lenniük kell, ez mindennek a nyitja.

Azt mondod, veszélyes? Igen, igazad van. Láttam már imposztort, aki úgy mesélt, mint egy kisisten, és közben minden meséjének egyetlen szereplője volt - ő maga.

És mégis. Ne zárjuk ki, hogy akadnak mágusok. A szó ugyanis mágia, a legfélelmetesebb és leghatalmasabb. Talán éppen az a szikra, amit Prométheusz az olümposziaktól ellopott. Amely a puszta kép és hanghalmazt varázslattal tölti meg.

Hát ennyit arról, ha meg akarsz hódítani.

És aztán jöhet a többi, de az már képzelet.

MÉG EGYSZER A KIREKESZTÉSRŐL

Ez igen! Ez már derék dolog! Egy teljes oldalt letiltanak! Nem álom, nem képzelődés, VALÓSÁG!!! MÉG HOGY NEM KIREKESZTÉS?!

És ennyi. Nem tehetsz semmit. Fanyalogva nézed a meghagyott ócska és igénytelen pöcsverőket, mert azok maradtak, az mehet, az nem zavar senkit, miközben az, hogy megszűnik egy oldal, ahol még olvasni lehetett Henochról, Tamás evangélimáról, Jung daimónjáról, a szabadkőművesekről vagy éppen a fekete és fehér mágia titkairól, az nem zavar, úgy látszik, senkit, csak engem.

Ja, hogy szélsőjobb cikkek is megjelentek az oldalon? Átvett írások az amúgy ma is élő és viruló gárda-barát kuruc lapról? És, micsoda különleges szeszélye a véletlennek, épp a legprimitívebb, legnyilvánvalóbban önlejárató cikkek?

Hát senkinek nem tűnt fel, hogy ezek az átvett írások többet ártottak az anyaoldalnak és a valódi szerzőknek, akiket a hírhedt oldalakra már nem kíváncsi olvasó meg sem néz, mint az "eredeti alkotások"? Senkinek nem tűnt fel, még a kommentekre tett észrevételekből sem, hogy amit Yuz Asafnak tulajdonítanak, az merő képzelgés? Hogy ez az egész egy óriási átverés volt? Uraim, hát nem hallottak Szókratészról? Nem hallották még az irónia, adott esetben a gyilkos irónia fogalmát?

Yuz Asaf a maga zseniális ötletével több filoszemitát produkált ebben az országban egyetlen év alatt, mint ez az egész ország Béla király uralkodása óta együttvéve! És erre mit tesz a korlátolt barom? Betiltja!

Hogy a cenzorokról miként vélekedem, már elmondtam más alkalommal. De ez a mostani eset megdöbbent.

Csak gratulálni tudok, Uraim! Csak így tovább! Válogatás nélkül! A kígyó helyett tapossák csak el a festett démonokat, és vele együtt bátran gyilkolják meg azt is, ami érték, ami valódi kincs! Csak aztán meg ne feledkezzenek rólunk, zsidókról, meg arról a nagy fene erkölcsiségükről akkor sem, amikor valóban szükségünk lesz az emberi szóra!

Nem üdvözölve Önöket és nem köszönve prókátori közreműködésüket:
Eliyah Azar
 

ELŐZMÉNYEK

Ma reggel az eoldal blokkolta a hozzáférést Yuz Asaf rovataihoz.

A bejegyzések egy része (ld. vallástörténet, bibliakutatás, ezo- és exotéria) önálló, ismeretekben és ötletekben gazdag írás. Emellett megjennek a napi politikai bulvár szennyéből válogatott "közkincs" gyöngyszemei (Orbán cikk, Semjén, agyarkodások), amelyek éppen nívótlanságuk miatt hamar ráébresztik a figyelmes olvasót, hogy valójában, a szerzői kaleidoszkóp részeként, a szélső jobb lejáratását szolgálják.

Amikor néhány hete először és még a szövegkörnyezetből kiragadva szembesültem Y.A. eklektikusnak tűnő világával, magam is bedőltem a látszatnak, és úgy véltem, ő a kétlábon járó antiszemita. Ma már tudom, ez baklövés volt.

EOLDAL ÉS EXKOMMUNIKÁCIÓ

Még az írástól is elmegy a kedvem.

Eddig olyan jó volt.

Volt, aki gyűlölt, aki szeretett, aki közömbös volt vagy éppen részvétet érzett, most meg még ez is, hogy blokkolják, és nem is tudják szerintem, hogy tök fölösleges, mert ő aztán tényleg nem árt, táplálkoznia pedig neki is kell, ahogyan én is azt teszem, és mi másból táplálkoznánk, mint azokból a kusza kis förmedvényekből, amelyekre, úgy tűnik, azonnal mindenki harap.

A fenébe!

Úgy látszik újabb forrás után kell néznem. Pedig jó volt. Beleértve a cirkuszt meg a csinnadrattát. De hát anélkül nem lehet. Anélkül csak esztéták és filozófusok jönnének. Olyan papírszagúak. Olyan mesterkéltek. És most kész, nincs többé, aki szidjon, nincs többé, aki dicsérjen vagy bukott angyalokról írjon, ami végképp fontos lett volna.

Persze próbálom én a cenzort is megérteni. Neki is rugdossák a valagát. Mégsem hagyhatja szótlanul, hogy egyre nívótlanabb fércmunkák nézettsége az égbe szökjön.

Amúgy jellemző. Nem az Apokrif, nem Peloni vált közbeszéd tárgyává, hanem az az ócska, kuruc.hu és hasonló helyekről összeollózott bulvár-mocsok. Amely egészen egyszerűen magát a szerzőt (kuruc.hu és tsa) járatja le, meg az olvasót, aki ezekben kéjeleg.
Nem helyesebb mindjárt a sok olvasót exkommunikálni?

Nem. Attól tartok, nem ő az anti-zsidó. Hanem azok, akik azt hiszik, ő lesz a szócsövük. És akadnak páran.

Pedig nekik is elmondta, ha nem százszor, ezerszer:

"Nem értetek!"

 

ATLANTISZ

Egyre nyugodtabb vagyok. Hazajöttem és írok, még magam sem tudom, miről, de nem nézem félpercenként a leveleket, nem rezzenek össze, ha megszólal a telefon, egyenesen jókedvre derít, hogy nem kell magyarázkodnom, nem kell visszavonnom semmit, hagyhatok mindent, ahogy a véletlennek hála maradt - mintha örökké szeretném.

A pillanat, amelyről beszélek, valóban végtelen. Ott maradt abban a másik világban, amely e nélkül is teljes és tökéletes, ahogyan ez is - önmagában egész.

Most látom csak - de hiszen szeretve voltam! És ha egyszer voltam, vagyok örökre! Miért siratnám Atlantiszt? Ő bennem él és benne én - minden vagyok, és bár magam is csodálkozom, tegnap óta egyre nyugodtabb vagyok.

A TÜKÖRKÉP

A Mester így szólt:

- Az ő arca az én arcom. Az Ő hibája az én hibám. Mindaddig, amíg nem látok képet a tükörben, nem látom a valóságot.*

Az asszony így panaszkodott:

- Nem találom őt!

- Másban keresed! Nincs közöm hozzád!

Ahhoz, hogy kilépjünk önmagunkból, előbb el kell vesznünk énünk mélységeiben. A rettentő szakadékban, amelyet a görög az abussos (αβυσσος), a héber a tehom (תְּהוֹם) szóval jelölt, s amelyből egykor az angyal jön el.

Innen, a poklok poklából támad fel a romboló és pusztító erő, Apollyon (Απολλυων) vagy Avaddon (אבדון), hogy hírnöke legyen a fénynek.

A Tanítvány elhallgatott:

- Nincs szükségem énem kiterjesztésére. Sugaraim a sötétség színén áthatolnak. Látom tükörképemet.

*C.G.Jung

AKKOR MOST MESÉLEK

 

Egy órán történt. Forrásokat osztottam ki elemzésre, így aztán temérdek időm volt elmorfondírozni a legkülönfélébb dolgokon, például azon, hogy lehet képem kitenni szegény diákot annak, hogy értelmezze a Kritón vagy éppen az Apológia egy-egy részletét.

Mert miről is van szó? Ott van a boldogság, a bölcsesség, a szép, az igaz, a lélek, a halál, a halhatatlanság, és még sorolhatnám. És ahhoz, hogy valaki mindezt, mármint a dolgozatot megússza, nem elég követni a platóni gondolatmenetet, de önnön véleményét is meg kell fogalmaznia, mégpedig nem akárhogyan, hanem érvekkel alátámasztva, szemléletesen és sokoldalúan kifejtve nézeteit. Nem éppen leányálom.

Vajon mit szólnék én, ha valaki, valamilyen beláthatatlan oknál fogva, engem kérdezne meg, mi a bánat a boldogság?

Eleinte nyilván megpróbálnék a közhelyekbe, a klisékbe kapaszkodni. Életérzés, lelkiállapot, a lélek teljességérzete, a hiányérzet hiányának állapota, azt hiszem, ilyesmit mondanék.

Csakhogy, és ez most először  jut az eszembe, az emberélet lényegéből eredően nem más, mint hiány. Már csak végességénél fogva is. Vagyis a boldogság nem egyéb, mint teljességérzet a teljesség hiányában, az élet mint nem-élet illúziójának állapota, az a lelkiállapot, amikor a magunk tökéletlen létezése eszmei és eszményi létezésként tárul elénk, létünk mint abszolút lét, mint isten-lét jelenik meg.

Látszat és illúzió. Ennyi, nem vitás.

De mi van, ha mégsem az? Mert tegyük fel, van abban valami, hogy mindannyiunkban ott pislákol az Isteni szikra, az égi fény. Mi van, ha puszta megpillantása e fénynek valóban lángra lobbantja a lelket, elménket megragadja, indulatainkat elvarázsolja, fellebbenti a fátylat a szentély előtt, amely maga a létezés, beragyogja és elénk tárja igaz lényegünket, ellentétben a sötéttel, amelyben hétköznapjainkat tengetjük, nem látván az orrunkig sem, nemhogy önnön lényünkben a csodát pillantanánk meg? Mi van, ha a valóság éppenséggel az, amit a fellobbanó láng fényében látunk? Amikor azt érezzük, nincs többé tér és idő, és mi, a halandó földi lény, csak látszat, a valóságban pedig isten vagyunk?

Magam sem tudom. Azt hiszem, nem kizárt. De mielőtt bárki misztikusnak titulálna, közeltsük meg a kérdést a gyakorlat szemszögéből.

A boldogság leggyakrabban a szerelem idején lep meg bennünket. Mi is történik, amikor szerelembe esünk? Tudjuk jól, bódulat,meg köd, meg Dionüszosz és Apollón, és mind a többiek, de komolyra fordítva a szót, mi az, ami a teljesség érzetét ébreszti bennünk?

Mindenekelőtt az, hogy a Másik - Istent vagy éppen Istennőt vél lényünkben felfedezni. Csakohogy akárki ne lásson bennem semmit! A szomszéd paliból például nem kérek, akiről tudom, hogy veri a feleségét és tavaly feljelentette az unokabátyját. Ha egy mód van rá, ő inkább rám se nézzen. Már a tekintete is indiszkréció.

Akkor ki az, akinek megengedem, hogy észrevegye azt az isteni csírát? Csakis olyasvalaki lehet, akit magam is Istenként, Istennőként tisztelek. Vagyis a boldogságérzet feltétele az, hogy egy másik, általam istenségként elfogadott lény engem isteni társnak, játszótársnak elfogad.

Istenek találkozása. Amikor egymás tekintetében látjuk színről színre egymást, mint égi fényben szikrázó tökéletes végtelent.

Tanulságos, hogy a történetben két szereplője is van a boldogságnak. Holott tudjuk, a boldogsággal rokon élmények magányos embereket is megérintenek.

És tanulságos az is, hogy a szerelemben mindig továbblépünk azon, ami pusztán látható, figyelmünket arra az egységnyi pontra összpontosítjuk, amely beragyogván a világ minden zugát teljesnek és összehangzónak tárja fel előttünk a létezőt.

Isten bizonyára gyönyörűnek lát bennünket. S ha képesek volnánk megpillantani kezének minden alkotásában a teremtő erejű tüzet, a mindenség, azt hiszem, egy csapásra átalakulna. Olyan hihetetlenül szép lenne, hogy a millió fény visszaverődésében még önmagunkat is szépnek látnánk.

De az már a szeretet boldogsága.
 

BESZÉLGETÉS

Már tudom, a legfontosabb, hogy megértsük, miért vagyunk a földön. Én például egészen biztosan nem azért, hogy boldog legyek. Ami távolról sem zavar. Csak addig jelentett gondot, amíg nem kezdtem el töprengeni, miért mentem négyszer férjhez, miért szültem három gyermeket, miért lettem huszonévesen muszlim, álmodoztam néhány évvel később sátoros ünnepről, míg végül, újabb tíz év elteltével, odaálltam egy pap elé, és igaz hittel, tiszta szívvel kértem, bocsássa meg a bűneimet és könyörüljön rajtam.

Jó, a dologban persze az is benne volt, hogy kedves volt nekem bárki, akiben a szeretet szikráját láttam, de akkor is.

Később találkoztam a buddhizmussal, és bár csodáltam, soha nem érintett meg. Az eszmék igen, de nem a lélek. A misztikával viszont épp az ellenkezője történt. A lelkemet rabul ejtette, de a szellemem mindvégig tiltakozott.

Kusza, kilátástalanul zavarodott, ahogyan akkoriban neveztem magam, a kárhozott.

És amikor eljutottam arra a pontra, hogy na, ennek így semmi értelme, egy csapásra megvilágosodott minden.

Mi is az, amiért szerettek, szeretnek engem? Például, amiért hallgatok. Meghallgatok bárkit. És ha tenni nem is tudok érte, a szívem átérzi minden kínját. Sokszor éjszakákon át nem alszom, mert tudom, hogy ő, legyen az akár ellenségem, szenved. És kellek nekik. A reményteleneknek mindenképp.

Mi van még, amiben úgymond jó vagyok?

Imádok mesélni. És, ez számomra gyönyörűség, szeretik hallgatni a meséimet. Olyankor persze nem írok le egyetlen szót sem, hiszen a mese hatalmas társasjáték, amelynek minden résztvevő, minden hallgató egyszerre szerzője és elbeszélője.

Aztán, amikor beteg voltam és nem volt kihez szóljak, megpróbálkoztam az írással. Még nem az igazi, tudom. Még határozottan gyengébb, mint az élő szó, de azért ez is él, ha életet lehelek bele, és úgy tűnik, ez is öröm. Ha másnak nem, legalább nekem.

Hogy miért vagyok itt? Ha jól látom, azért, hogy beszéljek. Butaságokról és magasztos álmokról, bukott angyalokról és megtévedt bárányokról, nem azért, hogy bárki okosabb legyen, hanem, hogy ne feledjük el a szót, a beszélgetést.

DÜHÖS VAGYOK


Leszarom. Trágár a megfogalmazás, de tényleg leszarom.

Ki térdekel, mit ígértem? Mit számít, hogy hazudtam neked? Tűzd fel! Tapétázd ki vele a faladat! Nem, nem vagyok őrült! És nem bomlottam utánad. Csak játszottam veled. Mert, és ez már nem rád tartozik, valójában rettegek a férfiaktól.

Kegyetlenek vagytok és gyávák. Gyöngék, megalkuvók és akkora mellényetek van, mintha nélkületek nem állna meg a világ, ami bizonyos értelemben igaz, mert bevallom, imádok Nő lenni, de ennyi szánalmas utánzat között, aki már arra sem emlékszik, milyen egy rózsa, mit jelent kezet csókolni, hogyan kell álomba ringatni az érzékeket szavakkal, nem tudományos értekezésekkel, nem politikai választóbeszédekkel, hanem szerelmes dallamokkal, hogy lehessünk az, aminek Isten megteremtett - Nő, mégis hogyan?

Két lábon járó szellemek, akik azt sem tudják, hogy férfiak, tényekkel terhelt gépek, akik rettegnek a szív reszketésétől, vagy, és ez még rosszabb, kizárólag a testet élvezni képes barmok - ilyenekből bőven akad.

De hol van Cervantes? Hol van van Stendhal? Vagy legalább Unamuno? Hol vannak a hősök, akik nem legyőzni jönnek, nem saját kisebbségük érzését akarják helyrebillenteni azáltal, hogy megalázzák bennünk a Nőt?

Hol van Villon? Csokonai? Arany?

Hogyan legyünk mi Istennők, ha sehol egy teremtett lélek?
 

A TELJESSÉG TITKAI

Miért szeretnék folyton írni? Mindenkinek, valakinek, bárkinek? Annak, akiről kitalálom, hogy szeretem őt és szeret, holott azt sem tudom, ki ő, nem is láttam, remélhetőleg nem is látom soha?

Mi ez a mérhetetlen önzés?

Talán a Lélek. Amely arra törekszik, hogy magába építse ezt a mindenséget, perszónákat és árnyékszemélyiségeket, éneket és nem-éneket, magán- és magáért való létezőt, mindent, mindent, ameddig csak a szem ellát, és akkor még ott a tudattalan, a transzcendencia, a misztikum.

De hogy jön ide a Másik? Hogy kerülsz ebbe az egész forrongó katlanba Te, a Véletlen Járókelő.

Pech. Mondhatnám úgy is, balszerencse. Amit egyesek a Véletlen, mások a Sors rovására írnak. Számomra mindez csak játék. Hogy éppen arra jöttél, hogy észrevettelek, hogy már választottam is, Te pedig nem voltál elég erős, hogy azt mondd, sorry, édes, ez nem az alkalmas pillanat, sajnálom. Az már nem az én bajom.

Az én célom ugyanis az, hogy lehessek Anna és Judit, Eszter és Heléna, és igen, mindenütt önzés, önzés, és nem vágyom másra, csak társra, aki minél több ős-énemet képes mozgásba lendíteni, és az üres fantomokból eleven, hús-vér asszonyokat teremteni.

És hogy kiből lehet ilyen „Járókelő”?

Szinte bárkiből. Vagy mégsem. Ugyanis túl nagy falat egy gyönge lénynek, hogy az én mindenhatóságra törekvő egómat táplálja, és közben ő maga is kiteljesedjék. Ehhez minimum az kellene, hogy őbenne is egy Vronszkij, egy Holofernesz, egy Ahasvérus és egy Párisz lakozzék, nem pedig egy agyonnyúzott egydimenziós sztereotípia, akinek határozott és társadalmi köztiszteletnek örvendő személyisége van, és aki mostantól éppen ezért a szilárd, a befejezett dolog.

Az emberek többsége jóval konzisztensebb, mint én. Mondhatnám azt is, még az elemi skizofrénia örömeivel sincsenek jó viszonyban.

Nem mintha skizofrén volnék. De azért mégis. Mint minden lény, akit a képzelet éltet, engem is magával ragad az emberi jelenség feneketlen mélységgel és határtalan sokrétűséggel megáldott képződménye.

Tudom, magamba kellen szállnom. Eldöntenem, hogy holnaptól szelíd teremtés leszek, vagy háborgó démon, de nem. Könyörüljetek! A teljességem hadd maradjon végtelen!

AZ ÍGÉRET

Írni kellene. Esszét vagy jegyzetet. Mondjuk az ígéretről.

Mert nem először hallom férfitól, amikor menekül: „Nem ígértem semmit”.

Nem is kell. Hiszen te magad vagy az ígéret. Szavak nélkül, pusztán mert alakot öltöttél és itt vagy.

Ahogyan én is.

Biztosan tudom, hogy ez az arc, ez a mosoly, ezek a törékeny kezek, mind megannyi férfi lelkében ég, mint be nem teljesült ígéret.

Kölyök voltam, amikor valaki tréfából azt mondta, íme a famme fatale.

Kösz.

Tudod te, milyen iszonyú felelősség nem élni mindazzal a lehetőséggel, amit a természet a kezedbe adott?

Tudod te, mit jelent elrejtőzni a világ elől, hogy ne a külsőd legyen, ami a másikban megfogan?

Pedig mennyivel előnyösebb volna nőies praktikákkal élve, behálózni a másik szívét, a gondolatait, és csak azután lenni az, ami lényeged!

Nem, soha nem tenném. Mert büszke vagyok. Erre a makacs és mégis gyönge jellemre, erre a zaklatott mégis tiszta szívre, arra, hogy Én vagyok.

Akkor hogyan is állunk az ígérettel?

Én például szégyellem magam. Hogy reményt ébresztek abban, aki számára nincs remény. Hogy örömhírnökként érkezem és gyászt hozok. De soha, még egyetlen egyszer sem mentegetőztem azzal, hogy bocs, nem ígértem semmit.

A mindenséget ígérjük egymásnak. Azzal, hogy megérintjük, nem, nem a testét, a lélek álmait.

És aztán otthagyjuk, mintha nem történt volna semmi.

Pi-Elizar:

DÁVID MUZSIKÁJA

Második beszélgetés - a fájdalomról és az igazságról

- Látod, mint mindig, a szavaid megvigasztalnak. De folytassuk ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Tudod, gyakran haragudtam magamra, amiért nem tudok annyira nemeslelkűen szeretni, hogy az öröm, amit a fölött érzek, hogy kívánságára tehetek a másiknak, aki nem szeret, és hagyom, hadd éljen a szeretetemtől távol, hogy ez az öröm eltompítaná a fájdalmat, hogy többé nem láthatom, nem szólíthatom.

Mindig Pálra gondoltam. Hogy a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Márpedig én nem egyszerűen nem örültem az igazságnak, hogy a szeretetem fölösleges, hanem egyenesen fájt. És magamat hibáztattam a fájdalomért.

És igen, meg ne égessük őt. Ez a leggyakoribb hiba, amit vétünk.

Pedig hányszor mesélem másnak és magamnak Ikarosz történetét! Se a nap tüzéhez, se a tenger hullámaihoz ne túl közel, nehogy szárnyainkat megperzselje a láng, ám el se nehezüljenek a sós haboktól. Aztán valahányszor a napba nézek, mindenről megfeledkezem.

És ha más pillantja meg bennem a nap sugarát, szinte izzani kezd a lélek, és már gyilkolja is éppen azt, akit a legjobban szeret.

Belátni és cselekedni. Milyen távol áll a kettő egymástól!

- Valóban. Ám az, hogy elengeded, mert nem szeret, a másikat, s ez fáj - miért lenne bűn? Jézusnak is fájt. Csak annyit kért, múljon el e keserű pohár. Pedig ez még csak a kezdet volt. Amikor az utolsó óra elérkezett, akkor azt kiáltotta: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Nem hiszem hogy jó megoldás, ha elnyomjuk magunkbana fájdalmat. Hisz amikor szárnyalunk, azt sem akarjuk korlátozni. Mindennek megvan a maga ideje, a sírásnak és a nevetésnek is. Nem is ez volna az igazi baj, hanem ami közte van: a lélekgyilkos közöny.
 

-  Bocsáss meg, barátom, ma szétszórt vagyok. Bajt okoztam másnak, és ez iszonyatosan fáj. Na tessék, a fájdalom.

Emberek vagy nézetek, ezen rágódom, és ma is azt mondom, mindennél fontosabb az Ember. És én az Embert bántottam meg. Pedig csak a nézeteit nem tudtam elfogadni.

Miért mosódnak össze a határok? Emlékszem, egyszer, amikor a szemére vetettem a gyűlölködést, még mondta is: "Miféle gyűlölködés az, ami megmarad a puszta szónál?" - és igaza volt. Én ugyan továbbra sem hagytam békén, a felelősségről beszéltem, hogy mások nem biztos, hogy megállnak majd a szavaknál, arra nem is gondoltam, hogy az már nem az ő, hanem a mások felelőssége. És lám - haragosok százait fordítottam ellene.

És ha ezerszer igazam lenne, akkor sem akarok én lenni az eszköz, amelyet  arra használnak, hogy bárki, különösen nem egy Ember életét megnehezítsék. Pocsékul érzem magam. És itt kevés a szó.

De visszatérve arra, amit írtál, és ne haragudj a kitérőért, a közöny.

Szívem szerint ez volna az, amit gyilkosságnak neveznék. A lélek gyilkolása. A csend és a közöny. A másik ember totális megsemmisítése.
 

_ "Igazunknak érvényt kívánunk szerezni. " Itt a probléma gyökere. Holott nincs külön én igazam meg te igazad. Mert igazság csak egy van, és az mindenki és minden számára egy. Valóság az, amit tévesen igazságnak nevezünk. Az én valóságom más, mint a te valóságod, és mindkettő egyformán valós. És mégis más, mert ugyanazt a dolgot más szemszögből látjuk.
 

- A világ és az igazság. Olyan területeket érintesz, amelyek a legősibb titkot jelentik számomra. Hogy a nézeteink, a látszatvilágok, amelyekben élünk mennyire sokfélék, tapasztaljuk nap mint nap. Mégis, amint ezt magad is mondod, igaznak tekintjük azt az egyet, amelyről azt hisszük, éljük. Holott ez mind csak "tükör által homályosan". Nem a Világ maga.

Az Igazság egy és oszthatatlan. És annak csak temérdek kivetülése mindaz, amit mi "igazságként", napokként, életként ismerünk. Mégis ölre megyünk egymással, hadakozunk és érvelünk.

Nem, még csak meg sem akarom győzni beszélgetőtársamat. Ahogyan Téged sem. Egyszerűen szeretném láttatni, miként vélekedem a kérdésről és miért, s megérteni az ő véleményének indítékait. Ha mégis változik látásmódunk, ám jó. Ha nem, mindkettőnk nézeteit látva, mások talán bölcsebben alakítják ki hitvallásukat.

Gandhi jut eszembe és Jézus.

És ha Dávid muzsikaszóval szelídítette meg a dühöngő királyt, miért ne lehetne itt, saját hazánkban is békében, őszinte odafigyelésben irányítani egymásra a figyelmünket, hogy meglássuk és meghalljuk egymásban az Embert?

A BLOGÍRÁS LÉLEKTANA

Hogy miért kezd valaki blogot írni? Számtalan oka lehet, akár egyszerre több. Kezdjük a legelején.

Nárcizmus, önmutogatás, szenzációéhség, kapcsolatfenntartás, kapcsolatpótlás, kapcsolatkeresés, szeretethiány, magány.

Nyilván egyéb rugói is lehetnek a dolognak, de, önmagamból kiindulva, most ennyire tellik.

Nem foglalkozom a profi blogírókkal, írkászokkal és poltikusokkal. Az üzlet az üzlet. Ez itt a magánpolgár oldala.

Nárcizmus avagy a szégyenlős önimádat

„Képzeld, drága, feldobtam egy tanulmányt, erre egy nő megköszönte, hogy milyen jó...”

Mert én olyan jó vagyok, olyan okos vagyok, olyan de olyan tehetséges, hogy még a fülem helyén is ész van, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy annyian olvasnak.

Ja, és el ne felejtsem! Itt, a monitor mögött elrejtőzve, még szép is vagyok.

Akinek meg nem teszem, az elmehet máshova. Lehetőleg melegebb égtájakra.

Önmutogatás avagy nyílt önimádat

„Na most érted, feljön a kiscsaj, ott áll egy szál tangában, hogy szeret b...meg...”

Micsoda hódítók! Micsoda hálószobák! Micsoda Casanovák és verbális dugások!

Csak tudnám, mikor lehetséges mindez, amikor mást sem csinálnak, mint saját és egymás blogjában gyönyörködnek. Mert nem más ez, mint kukkolók gyülekezete, ahova belépni kizárólag lelki kukkolóknak szabad.

Szenzációéhség avagy sikeréhség

„Pánikszerűen menekült a kolozsvári vendégmunkás...”

Nem megy a magánélet? Középszerű vagy a munkában? Irigyled az RTL üdvöskéit? Eljött a te órád!

Keresztényezz, cigányozz, zsidózz, a gyurcsányozást-orbánozást kihagyhatod, már nem menő, fűszerezd egy kis anyázással, a kiadós bunyók is megteszik, helyet és helyszínt ne nagyon említs, és tiéd a világ.

Végre szidni lehet valakit, bárkit, de nem, mert itt vannak még a mártírok és igazságszolgáltatók, mindegy, akkor lehet védeni vagy ítélkezni, a lényeg, egymásnak eshetünk, a népszerűséged meg az egekbe szökik.

Kapcsolatfenntartás avagy mi vagyunk a fasza közösség

Lényegében a nárcisztikus és az önmutogató elemek kiegészítése némi képmutatással, miszerint vannak még igaz barátok, igaz történetek, aminek az egyetlen szépséghibája az, hogy lényegében nem csak megismétli az első két kategória valamennyi hibáját, de mindezt egy csoportosulás álarcába bújva teszi.

Emberi kapcsolatok avagy a többiek

A mottót kihagyom. Sokféle és majdnem mindig megrázó. Különösen az utolsó két változat.

Nem találkozunk. Nem látjuk egymást. Nem beszélgetünk. Legfeljebb chattelünk, ami nem ugyanaz. Nem szeretjük egymást.

Tudom, sommás megállapítás, de van benne valami.

Egész nap közömbösen bámulunk el egymás mellett a villamoson, lökdösődünk a bevásárló központokban, az aluljárókban, és akkor itt, a háló csillagtengernyi pontján, mindenki szeme láttára, hirtelen emberek vagyunk, közösség, mi összetartozunk.

És valóban. Még én sem maradok magamra, hiszen tudom, valaki tegnap is benézett hozzám, tehát élek, vagyok, és valaki, ott, a láthatatlan tömegben, egészen biztosan szeret.

MÁR MEGINT TILTÁS? BOCSÁNATOT KÉREK!

A napokban feltettem ide egy írást "Már megint zsidó - válasz egy levélre" vagy hasonló címen. Az ok egyszerű. Olvastam valamit, és azt hittem, azért találták ki a kommentek rovatot, hogy ha bárki a beszélgetésünkben részt szeretne venni, ám megtehesse, és így képet kapjak arról, mi is a böngészek véleménye abban a kérdésben, amiben a levél címzettje és én összekülönböztünk.

A vitát elindító tanulmány szerzőjét karanténba helyezték.

Álmomban sem jutott eszembe, hogy itt, ebben a nagyszerű országban, nagyszerű emberek nem nyílt szóval válaszolnak, hanem indexre tétetnek, letiltatnak, elvonóba helyeztetnek másokat, ahelyett, hogy vennék a fáradságot és megszólalnának. Név nélkül, alattomban teszik meg a följelentést, hogy véletlenül se lehessen vitába szállni velük.

NEM, nem köszönöm, bárkiről legyen is szó!

Hitem és meggyőződésem, hogy szóra szóval kel megfelelni, és nincs az a szó, amely megtorlások áradatát vonhatná maga után, mint ahogyan ez, esetünkben, történt.

Vagy kevés a szó? Nem tanultunk meg beszélni? Nem tudunk szépen, összeszedetten, választékosan fogalmazni? Ja kérem, az öreg hiba. És ez mentség bármire? Nem!

Nem akarok olyan világban élni, ahol ez megtörténhet. Ahol pusztán a nézeteiért megköveznek vagy elhallgattatnak valakit. Bármilyen nézetről legyen szó. Bármilyen egyház, vallás, felekezet vagy éppen politikai kisebbség vagy többség nevében álljon is a másik a nyilvánosság elé.

A szólás szabadsága, a nyilvánosság fogalma, és ez I. Kant Mi a felvilágosodás c. írásában is tételesen megfogalmaztatik, nem egyeztethető össze semmilyen erőszakkal, semmilyen hatalmi elnyomással, semmilyen büntető hadjárattal!

És mert úgy tűnik, én magam voltam az elindítója ennek a méltatlan kálváriának, engedtessék meg, hogy első helyen én kérjek bocsánatot, nem a feljelentőktől, nem a cenzoroktól, hanem attól az Embertől, akinek a gondolataira oly hevesen és hirtelenül reagáltam, és akinek, akaratomon és tudtomon kívül, annyi nehézséget okoztam.

Kedves Gondolkodó Társam!

A nézeteink gyökeresen különböznek számos ponton, azonban a sérelmekért, amelyek miattam értek Téged - ez úton is a bocsánatodat kérem.

Nyilvánosan.