A BLOGÍRÁS LÉLEKTANA

Hogy miért kezd valaki blogot írni? Számtalan oka lehet, akár egyszerre több. Kezdjük a legelején.

Nárcizmus, önmutogatás, szenzációéhség, kapcsolatfenntartás, kapcsolatpótlás, kapcsolatkeresés, szeretethiány, magány.

Nyilván egyéb rugói is lehetnek a dolognak, de, önmagamból kiindulva, most ennyire tellik.

Nem foglalkozom a profi blogírókkal, írkászokkal és poltikusokkal. Az üzlet az üzlet. Ez itt a magánpolgár oldala.

Nárcizmus avagy a szégyenlős önimádat

„Képzeld, drága, feldobtam egy tanulmányt, erre egy nő megköszönte, hogy milyen jó...”

Mert én olyan jó vagyok, olyan okos vagyok, olyan de olyan tehetséges, hogy még a fülem helyén is ész van, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy annyian olvasnak.

Ja, és el ne felejtsem! Itt, a monitor mögött elrejtőzve, még szép is vagyok.

Akinek meg nem teszem, az elmehet máshova. Lehetőleg melegebb égtájakra.

Önmutogatás avagy nyílt önimádat

„Na most érted, feljön a kiscsaj, ott áll egy szál tangában, hogy szeret b...meg...”

Micsoda hódítók! Micsoda hálószobák! Micsoda Casanovák és verbális dugások!

Csak tudnám, mikor lehetséges mindez, amikor mást sem csinálnak, mint saját és egymás blogjában gyönyörködnek. Mert nem más ez, mint kukkolók gyülekezete, ahova belépni kizárólag lelki kukkolóknak szabad.

Szenzációéhség avagy sikeréhség

„Pánikszerűen menekült a kolozsvári vendégmunkás...”

Nem megy a magánélet? Középszerű vagy a munkában? Irigyled az RTL üdvöskéit? Eljött a te órád!

Keresztényezz, cigányozz, zsidózz, a gyurcsányozást-orbánozást kihagyhatod, már nem menő, fűszerezd egy kis anyázással, a kiadós bunyók is megteszik, helyet és helyszínt ne nagyon említs, és tiéd a világ.

Végre szidni lehet valakit, bárkit, de nem, mert itt vannak még a mártírok és igazságszolgáltatók, mindegy, akkor lehet védeni vagy ítélkezni, a lényeg, egymásnak eshetünk, a népszerűséged meg az egekbe szökik.

Kapcsolatfenntartás avagy mi vagyunk a fasza közösség

Lényegében a nárcisztikus és az önmutogató elemek kiegészítése némi képmutatással, miszerint vannak még igaz barátok, igaz történetek, aminek az egyetlen szépséghibája az, hogy lényegében nem csak megismétli az első két kategória valamennyi hibáját, de mindezt egy csoportosulás álarcába bújva teszi.

Emberi kapcsolatok avagy a többiek

A mottót kihagyom. Sokféle és majdnem mindig megrázó. Különösen az utolsó két változat.

Nem találkozunk. Nem látjuk egymást. Nem beszélgetünk. Legfeljebb chattelünk, ami nem ugyanaz. Nem szeretjük egymást.

Tudom, sommás megállapítás, de van benne valami.

Egész nap közömbösen bámulunk el egymás mellett a villamoson, lökdösődünk a bevásárló központokban, az aluljárókban, és akkor itt, a háló csillagtengernyi pontján, mindenki szeme láttára, hirtelen emberek vagyunk, közösség, mi összetartozunk.

És valóban. Még én sem maradok magamra, hiszen tudom, valaki tegnap is benézett hozzám, tehát élek, vagyok, és valaki, ott, a láthatatlan tömegben, egészen biztosan szeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.