DÜHÖS VAGYOK


Leszarom. Trágár a megfogalmazás, de tényleg leszarom.

Ki térdekel, mit ígértem? Mit számít, hogy hazudtam neked? Tűzd fel! Tapétázd ki vele a faladat! Nem, nem vagyok őrült! És nem bomlottam utánad. Csak játszottam veled. Mert, és ez már nem rád tartozik, valójában rettegek a férfiaktól.

Kegyetlenek vagytok és gyávák. Gyöngék, megalkuvók és akkora mellényetek van, mintha nélkületek nem állna meg a világ, ami bizonyos értelemben igaz, mert bevallom, imádok Nő lenni, de ennyi szánalmas utánzat között, aki már arra sem emlékszik, milyen egy rózsa, mit jelent kezet csókolni, hogyan kell álomba ringatni az érzékeket szavakkal, nem tudományos értekezésekkel, nem politikai választóbeszédekkel, hanem szerelmes dallamokkal, hogy lehessünk az, aminek Isten megteremtett - Nő, mégis hogyan?

Két lábon járó szellemek, akik azt sem tudják, hogy férfiak, tényekkel terhelt gépek, akik rettegnek a szív reszketésétől, vagy, és ez még rosszabb, kizárólag a testet élvezni képes barmok - ilyenekből bőven akad.

De hol van Cervantes? Hol van van Stendhal? Vagy legalább Unamuno? Hol vannak a hősök, akik nem legyőzni jönnek, nem saját kisebbségük érzését akarják helyrebillenteni azáltal, hogy megalázzák bennünk a Nőt?

Hol van Villon? Csokonai? Arany?

Hogyan legyünk mi Istennők, ha sehol egy teremtett lélek?
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.