Pi-Elizar:

DÁVID MUZSIKÁJA

Második beszélgetés - a fájdalomról és az igazságról

- Látod, mint mindig, a szavaid megvigasztalnak. De folytassuk ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Tudod, gyakran haragudtam magamra, amiért nem tudok annyira nemeslelkűen szeretni, hogy az öröm, amit a fölött érzek, hogy kívánságára tehetek a másiknak, aki nem szeret, és hagyom, hadd éljen a szeretetemtől távol, hogy ez az öröm eltompítaná a fájdalmat, hogy többé nem láthatom, nem szólíthatom.

Mindig Pálra gondoltam. Hogy a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Márpedig én nem egyszerűen nem örültem az igazságnak, hogy a szeretetem fölösleges, hanem egyenesen fájt. És magamat hibáztattam a fájdalomért.

És igen, meg ne égessük őt. Ez a leggyakoribb hiba, amit vétünk.

Pedig hányszor mesélem másnak és magamnak Ikarosz történetét! Se a nap tüzéhez, se a tenger hullámaihoz ne túl közel, nehogy szárnyainkat megperzselje a láng, ám el se nehezüljenek a sós haboktól. Aztán valahányszor a napba nézek, mindenről megfeledkezem.

És ha más pillantja meg bennem a nap sugarát, szinte izzani kezd a lélek, és már gyilkolja is éppen azt, akit a legjobban szeret.

Belátni és cselekedni. Milyen távol áll a kettő egymástól!

- Valóban. Ám az, hogy elengeded, mert nem szeret, a másikat, s ez fáj - miért lenne bűn? Jézusnak is fájt. Csak annyit kért, múljon el e keserű pohár. Pedig ez még csak a kezdet volt. Amikor az utolsó óra elérkezett, akkor azt kiáltotta: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Nem hiszem hogy jó megoldás, ha elnyomjuk magunkbana fájdalmat. Hisz amikor szárnyalunk, azt sem akarjuk korlátozni. Mindennek megvan a maga ideje, a sírásnak és a nevetésnek is. Nem is ez volna az igazi baj, hanem ami közte van: a lélekgyilkos közöny.
 

-  Bocsáss meg, barátom, ma szétszórt vagyok. Bajt okoztam másnak, és ez iszonyatosan fáj. Na tessék, a fájdalom.

Emberek vagy nézetek, ezen rágódom, és ma is azt mondom, mindennél fontosabb az Ember. És én az Embert bántottam meg. Pedig csak a nézeteit nem tudtam elfogadni.

Miért mosódnak össze a határok? Emlékszem, egyszer, amikor a szemére vetettem a gyűlölködést, még mondta is: "Miféle gyűlölködés az, ami megmarad a puszta szónál?" - és igaza volt. Én ugyan továbbra sem hagytam békén, a felelősségről beszéltem, hogy mások nem biztos, hogy megállnak majd a szavaknál, arra nem is gondoltam, hogy az már nem az ő, hanem a mások felelőssége. És lám - haragosok százait fordítottam ellene.

És ha ezerszer igazam lenne, akkor sem akarok én lenni az eszköz, amelyet  arra használnak, hogy bárki, különösen nem egy Ember életét megnehezítsék. Pocsékul érzem magam. És itt kevés a szó.

De visszatérve arra, amit írtál, és ne haragudj a kitérőért, a közöny.

Szívem szerint ez volna az, amit gyilkosságnak neveznék. A lélek gyilkolása. A csend és a közöny. A másik ember totális megsemmisítése.
 

_ "Igazunknak érvényt kívánunk szerezni. " Itt a probléma gyökere. Holott nincs külön én igazam meg te igazad. Mert igazság csak egy van, és az mindenki és minden számára egy. Valóság az, amit tévesen igazságnak nevezünk. Az én valóságom más, mint a te valóságod, és mindkettő egyformán valós. És mégis más, mert ugyanazt a dolgot más szemszögből látjuk.
 

- A világ és az igazság. Olyan területeket érintesz, amelyek a legősibb titkot jelentik számomra. Hogy a nézeteink, a látszatvilágok, amelyekben élünk mennyire sokfélék, tapasztaljuk nap mint nap. Mégis, amint ezt magad is mondod, igaznak tekintjük azt az egyet, amelyről azt hisszük, éljük. Holott ez mind csak "tükör által homályosan". Nem a Világ maga.

Az Igazság egy és oszthatatlan. És annak csak temérdek kivetülése mindaz, amit mi "igazságként", napokként, életként ismerünk. Mégis ölre megyünk egymással, hadakozunk és érvelünk.

Nem, még csak meg sem akarom győzni beszélgetőtársamat. Ahogyan Téged sem. Egyszerűen szeretném láttatni, miként vélekedem a kérdésről és miért, s megérteni az ő véleményének indítékait. Ha mégis változik látásmódunk, ám jó. Ha nem, mindkettőnk nézeteit látva, mások talán bölcsebben alakítják ki hitvallásukat.

Gandhi jut eszembe és Jézus.

És ha Dávid muzsikaszóval szelídítette meg a dühöngő királyt, miért ne lehetne itt, saját hazánkban is békében, őszinte odafigyelésben irányítani egymásra a figyelmünket, hogy meglássuk és meghalljuk egymásban az Embert?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.