AZ ÍGÉRET

Írni kellene. Esszét vagy jegyzetet. Mondjuk az ígéretről.

Mert nem először hallom férfitól, amikor menekül: „Nem ígértem semmit”.

Nem is kell. Hiszen te magad vagy az ígéret. Szavak nélkül, pusztán mert alakot öltöttél és itt vagy.

Ahogyan én is.

Biztosan tudom, hogy ez az arc, ez a mosoly, ezek a törékeny kezek, mind megannyi férfi lelkében ég, mint be nem teljesült ígéret.

Kölyök voltam, amikor valaki tréfából azt mondta, íme a famme fatale.

Kösz.

Tudod te, milyen iszonyú felelősség nem élni mindazzal a lehetőséggel, amit a természet a kezedbe adott?

Tudod te, mit jelent elrejtőzni a világ elől, hogy ne a külsőd legyen, ami a másikban megfogan?

Pedig mennyivel előnyösebb volna nőies praktikákkal élve, behálózni a másik szívét, a gondolatait, és csak azután lenni az, ami lényeged!

Nem, soha nem tenném. Mert büszke vagyok. Erre a makacs és mégis gyönge jellemre, erre a zaklatott mégis tiszta szívre, arra, hogy Én vagyok.

Akkor hogyan is állunk az ígérettel?

Én például szégyellem magam. Hogy reményt ébresztek abban, aki számára nincs remény. Hogy örömhírnökként érkezem és gyászt hozok. De soha, még egyetlen egyszer sem mentegetőztem azzal, hogy bocs, nem ígértem semmit.

A mindenséget ígérjük egymásnak. Azzal, hogy megérintjük, nem, nem a testét, a lélek álmait.

És aztán otthagyjuk, mintha nem történt volna semmi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.