ÉN ÉS A FÉRFIAK

Félek, én magam vagyok a szajha. Talán mert nagyon egyedül vagyok. A lélek érintését azonnal fellángolás követi, amelynek része volna a test. És amíg a szellem síkján mozgunk, úgy tűnik, vonzónak látnak, szépnek, nőnek, kedvesen szólnak hozzám, édes szavakat suttognak, de amint a szót "szeretet" kiejtem, megdermed körülöttem a levegő, a hangjuk rideg lesz, közömbös, többé nem beszélnek hozzám, ha igen, a szavakat mintha egy ügyvédi irattár szótárából kölcsönöznék, egyre rövidebbek a találkozások, ha egyáltalán vannak, a mondatok tőmondatokká zsugorodnak, és jön a némaság.

És nem, mert a szeretőjük volnék, nem, ugyanis én szeretni előbb szeretek, mint ágyba bújni, vagyis az ágyig el sem jutunk. Épp csak felkínálom a szerelmet. Feltétel nélkül. És ez a teljes, már-már eszelős odafordulás, az énnek ez a tökéletes megszüntetése a másikkal remélt és vágyott szerelemben, ez éppen elég ahhoz, hogy veszélyt jelentsek számukra.

Mondjuk azt, ahogyan eltűnnek, még mindig nem tudom igazán díjazni. Mert egy emberi szó, egy jó tanács, hogy "Ne így csináld, kis buta" - nincs. Egyik nap még "kedvesem", "szép vagy és ebben nem tűrök vitát", aztán azt mondom, én hülye, hogy "Te is kedves vagy, szeretnélek téged szeretni szerelemmel", és kész. A következő nap már jön az "üdvözlettel - X.Y." És elhagy minden férfi.

Szóval csődtömeg. És minél magányosabb vagyok, annál valószínűbb, hogy hamarosan elég lesz annyit mondani, kedves a mosolyom, és én máris előállok majd a képtelen ötlettel: "Nem akarsz örök társadul?" Hát ez tényleg nevetséges.

És ez van. Nem hibáztatom a férfiakat. Csak elkeseredésemben bántom őket. Valójában én rontok el mindent. És ebből nem látok kiutat, csak ha elfelejtem, hogy élek, és ez nem igazán sikerül nekem.