A MEGBOCSÁTÁSRÓL

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.”

Mennyivel könnyebb másoknak megbocsátani! Még talán felejteni is. Igaz, a tapasztalat attól még bennünk él, beég a génjeinkbe, de harag és emlék nélkül, mint puszta ismeret, jónak és rossznak a tudása - az Eredendő Bűn.

És máris bajban vagyunk. Hiszen a teljes megbocsátás a tökéletes újjászületést jelentené. Még a zsigereink sem sejthetnék, hogy csalódtunk. Ami persze nem megy. Nekem legalább nem.

Ami azonban nem jelenti, hogy az indulat- és emlékezés-mentes állapot ne volna becses. Csak éppen kevés.

Mert akkor még nem beszéltem a legkritikusabb pontról, arról, hogy önmagunknak is megbocsássunk.

És ez aztán végképp nem működik. Külön-külön ugyanis sok mindent elnézek magamnak én is. Még ideológia is akad, hogy elhiggyem, ott, abban az életszakaszban, abban az élethelyzetben mást képes sem lettem volna tenni, mint amit cselekedtem. Csakhogy amikor tükörbe nézek, és minden bűnöm egyszerre néz vissza rám, nincs többé hazugság.

És azt is belátom, önerőből nem megy. Egyszerűen szükségem van Rá. Nevezd Őt bármi néven, Buddha, Aszklépiosz vagy Tanító, kell, hogy egy nálam tisztább, nem is csak tiszta, de tökéletes és makulátlan lény, ezerszer jobb és hatalmasabb nálam, megbocsásson, és vezessen, kézen fogva, mint a gyermeket.

Makacs gyermekek vagyunk mind, az már igaz. De Nélküle mintha démon szállna meg bennünket. Bűnt bűnre halmozunk, és közben a legnagyobb bűn, a Bűn tudásának szégyene egyre csak nő, és jobban szenvedünk tőle, mint bármi mástól.

A magány, a köznapok kudarca eltörpül a kín mellett, hogy nem vagyunk Igaz.

Pi-Elizar:

HÁROM EGÉSZ TIZENNÉGY

Első beszélgetés – a Bibliáról

 

- Különös írás a Biblia. Ezerféle értelmezése lehet. Akár ördöginek is lehet látni. De ez is olyan, mint minden, lehet jóra és rosszra is használni. A zsidók Jézus miatt lettek kirekesztettek. Mert megfeszítették. Bármely néppel ugyanez történt volna. Mert nem népfüggő. Minden népnél vannak Júdások, és Kajafások, és tanítványok, meg Pilátus és Jézus is. Meg persze a tömeg, mely az írástudók irányítására feszítsd meget kiált. De ezt te nagyon jól tudod, hisz most is erről beszélsz, és akkor is, amikor a gójok és farizeusokról írtál.

Az, hogy valaki művelt, sokat olvasott, nem feltétlen jelenti, hogy tisztán is lát. Mert nagyon könnyen elvarázsolódunk, vagy épp magunkat varázsoljuk el. De egy dologban tisztán kell látnunk. Minden ember testvér - alanyi jogon. Minden ember szabad - alanyi jogon. Minden embernek kijár a tisztelet és a bizalom az első találkozásnál - alanyi jogon. De e mellé kötelesség is társul. Minden embernek kötelessége mások szabadságát tisztelni, kötelessége viszonozni a tiszteletet és a bizalmat, nem visszaélni vagy kereskedni vele.

Az a különös, hogy itthonról kiabálunk és más népeket teszünk felelőssé a magyarság romlásáért, s közben lassan mindenki elmegy innen. Aki elmegy az pedig kirekesztetté válik, éppúgy, mint a zsidók.

 

- A döbbenetes, hogy az, akiről beszélek, nem egyszerűen művelt, hanem személyes érzületeiben tiszta, szélsőségektől mentes ember. Eredetileg nem is akartam válaszolni. Annyira méltatlan. Védekezni valami ellen, amiben ártatlannak érzem magam. Aztán egyszerűen nem tudtam nem írni. Mert valóban fájt, hogy nem veszi észre, hogyan adjuk a gyűlölet kezébe az eszközt, mi magunk, eszmék és szentnek kikiáltott balítéletek nevében, hogy egymás ellen forduljunk, ember az ember ellen. Tehetetlennek éreztem magam.

Erasmus jutott eszembe: „Csak nem háborúban akartál igazán vallásos életet élni, mikor nincs a háborúnál nagyobb átok és bűn?"

De persze miért éppen neked mondom ezt?

 

- Talán mert a második fő parancsolat így hangzik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad". Vagy ha nem szeretem magam, akkor a felebarátomat sem kell?

Az agy holografikus szerkezetű. Biztos ismered a 3D-s képeket, melyekhez másféle látásmód szükséges, hogy meglássuk az előtérben uralkodó kuszaság mögött a valódi képet. A Biblia is ilyen. Csak nem két szintű, hanem nagyon sok. És sokan csak a szavak jelentését nézik, és nem látják a szótól a jelentést.

Sajnos sokszor épp az intézményesített vallás állja útját a látásnak.

 

- Akkor már érted, miért nem maradhattam néma. Mert nincs és nem lehet eszme, sem vallási, sem bölcseleti, amelynek a nevében akár csak egyetlen csepp emberi vér kiontása szentesíthető volna. Az igéről nem beszélve. Amely nem szó, hanem szeretet.

És hogy ki a felebarátom? Nem a tanító. Nem a levita. Hanem az, aki elvisz a fogadóba, hogy ott begyógyítsák a sebeimet. És úgy hiszem, ez viszont is igaz. Hogy nem csak a szamaritánus a felebarátja annak a félholtra vert embernek, hanem megesik fordítva, és lehet felebarátja (uram bocsá' szerelme) zsidó nem zsidónak, ember - embernek.

 

- "A szeretet nevében elkövetett becstelenségek az ember művei, melyek megsemmisítő erővel bizonyítják, hogy szabadok vagyunk, és nincs bűn, amit ne követhetnénk el." Ingmar Bergman Öt vallomás.

A porban fekvő nem csak zsidó lehet, hanem akárki, és itt megint csak a kisebbség szót kellene használni – átvitt értelemben. És igen, a szamaritánus is kerülhet porba, ahogyan a lévita és a pap is.

Az irgalmas szamaritánus kapcsán jutott eszembe valami. Az összevert ember mellett tovahaladó pap és lévita kötelessége lenne, hogy segítsen. Mert közösségük van a porban fekvővel. De nem. Egy másik, akinek semmi köze hozzá, túl azon, hogy ember, az fog segíteni.

Másik történet. A király fiának menyegzője. Minden készen a lakomára. És a meghívottak, a legkülönbözőbb elfoglaltságokra hivatkozva nem mennek. Akiknek közük van, hisz azért is hivatalosak, nem mennek együtt örülni, vigadni, hanem az útról kell begyűjteni idegeneket. Akiknek semmi közük sincs a királyhoz.

Miért romlanak el a kapcsolatok, hogy akinek köze van hozzám, az nem segít rajtam, nem örül velem, és egy idegennek kell ezt megtenni?

Ha közöm lesz valakihez, az azt jelenti, hogy felelős vagyok érte, segítek rajta és örülök az örömének.

 

- Fáj, amit monasz. Igen, ismeretlenek, idegenek ülnek a menyegzőn, és akiket várunk, mind távol marad. Sem örömben, sem bánatban nem osztoznak velünk. Nincs közük hozzánk.

Ezért szeretném tudni, vajon Jézus mit érzett, amikor elutasították, hiszen szerette a meghívottakat. És mi, emberek is szeretjük, akiket a menyegzőre elvárunk. Hiszen, úgy emlékszem, Isten szeretete annyit jelent, hogy az embert szeretjük.

A közöny, az elutasítás fájdalma a leggyötrőbb. Talán nem is marad más, mint megnyitni a szívünket a mindenség felé. Hadd jöjjön ismerős, ismeretlen. Azokkal megosztani a szeretetet, akik befogadják.

Egy pap mondta egyszer, olyan legyen a bennem szeretet, mintha magam lennék a fény. Aki magába fogad, azt beragyogjam. Aki ellenáll, mint sűrű anyagon, úgy hatoljanak át rajta a szeretet sugarai, hogy tovább terjedjenek. Ha megtörik a fény, még gyönge vagyok. Talán Jézus szeretetéből meríthetnék erőt. Ezért is segít minden szavad. Jóság van bennük. És bölcsesség.

- Ha szeretettel fordulsz valaki felé, és az visszautasít , fáj-e? Csakúgy, mint Jézusnak. Bergman Úrvacsora c filmjében a nyomorék "templomszolga" beszél a testi és lelki fájdalomról, arról, mennyire fájhatott Jézusnak, amikor a Getsemáné-kertben nem tudtak egy órát virrasztani vele a legkedvesebb tanítványai. Elhagyatottnak érezte magát.

A szeretet olyan mint a nap. Hatalmas energiát sugároz mindenfelé. De ez az energia lehet pusztító is. Csak a Nap-Föld távolságban éltet. Tehát nekünk is vigyáznunk kell arra, akit szeretünk, nehogy megégessük, nehogy elégessük, ha hagyja magát.

- Döbbenetes, lenyűgöző kép. A Tanító tudja, hogy elérkezett az idő. És nincs senki, aki együtt virrasztana vele. Akin megpihenhetne a tekintet.

Szókratészt a barátai kísérték a halálba. Apám 14 éve halt meg. Tudom, hogy érezte, hogy mellette vagyok és fogom a kezét. Mást nem adhattam. Anyám nélkülem halt meg. És nem az volt a legelviselhetetlenebb, hogy pokoli kínok között halt meg, hanem, hogy elárultam, nem voltam ott. Azt gondoltam, egy óra igazán nem számít. Elaludtam, mint a tanítványok.

Ha nekem fáj, vajon mit érzett ő?

És mégis vigasztalnak a szavaid. Mert gyakran haragudtam magamra, amiért nem tudok annyira nemes lelkűen szeretni, hogy az öröm, amit a fölött érzek, hogy kívánságára tehetek a másiknak, aki nem szeret, és hagyom, hadd éljen a szeretetemtől távol, ez az öröm nem tompította el a fájdalmat, hogy többé nem láthatom, nem szólíthatom. Mindig Pálra gondoltam. Hogy a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Márpedig én nem egyszerűen nem örültem az igazságnak, hogy a szeretetem fölösleges, hanem egyenesen szenvedtem tőle. És magamat okoltam a fájdalomért. Pedig egyszerű és emberi érzés.

Hogy meg ne égessük őt. Igen, ez a leggyakoribb hiba, amit vétünk.

Emlékszel Ikarosz történetére? Se a nap tüzéhez, se a tenger hullámaihoz ne túl közel. Hogy szárnyainkat ne perzselje meg a láng, és el se nehezüljenek a sós haboktól. Aztán valahányszor a napba nézek, megfeledkezem mindenről. Ha pedig más pillantja meg bennem a nap sugarait, szinte izzani kezd a lélek, és már gyilkolja is - éppen azt, akit a legjobban szeret.

Belátni és cselekedni. Milyen távol áll a kettő egymástól.

 

Így beszélgettünk aznap barátommal és jótevőmmel, akinek annyi mindent köszönhetek.

(A beszélgetés tényleges iőpontja 2008. november 20.)

 ÉN ÉS AZ ERKÖLCS

Nem rossz így egyedül. Claudius persze bolond. De nem hiszem, hogy sokat változtat a lényegen. A választás: mindenki jó, csak én nem. Vagy fordítva. Ebben az ő szerepe már végképp elenyésző. Igazából esetleges. Vagy nem. A helyzet az, hogy egyikünk sem jó. Én sem. De a magunk rosszát megbocsátjuk, még szeretjük is. A másik meg hagyjon nekünk békét. Ne is szóljon hozzánk. Mert mi csak istenekkel közösködünk. Mármint azokkal, akiket mi tartunk isteneknek.

Nevetséges. A végén eljutok odáig, hogy, mint a mesebeli királylány, a legelső jött-mentet választom társamul. Vagy ez talán meggondolatlanság? A mindenség szempontjából édes mindegy. Csak a hiúságomat és a komfortérzetemet zavarja. És persze itt-ott akár az erkölcseimmel is ütközik. Mert vannak ám. Méghozzá kőkemények.

Ott van első helyen a bizalom. Meg a hűség. Meg hogy odafigyelünk egymásra. És boldoggá tesz, ha örömöt adhatunk. És mindent, MINDENT, megbocsátunk. Nem egyszer – ezerszer. Ez volna az a bizonyos krédó.

A minap mégis elbuktam. Nem jövök rá, mi volt a vétkem. De mert bocsánatot nem nyertem, már megyek is tovább. Az én szeretetem ugyanis mindent elfedez. Ez a legfőbb törvény. Hogy egymást szeressük. Hogy ne féljünk soha. Mert ezt hagyta nekünk örökül „az a bizonyos személy”, aki itt van közöttünk, aki ma is szeret.

MÁR MEGINT ZSIDÓ

eliah levele a feledésről

(Válasz egy írásra)

Kedves Ismeretlen!

Nem értelek. Képtelen vagyok átlátni, hogyan lehetséges, hogy nem választod szét a politikát, a nagytőkét, a kezükben mindössze taktikai-stratégiai szempontból forgatható-kiforgatható ideológiát, a vallást, a kultúrát és a származást, amelyet (a származást) Istennek köszönhetünk valamennyien és nem választott attribútumunk.

Nem, egyszerűen nem hiszem el!

Hihetetlen műveltséggel a birtokodban, talán nem kevés tapasztalattal a kezedben, mintha szándékosan az érem egyik oldalára irányítanád a tekinteted.

Tudod jól, nem vagyok gazdag, gyűlölöm a politikát, hiszem, hogy ember és ember találkozik a földön, és, igen, most tényleg elkeseredem. Ha politikai ambícióid vannak, akkor persze, írj bármit, ami jól esik, de az Istenért, mit kezdesz azokkal, akiket valóban elvittek, mert nem volt pénzük, hogy megváltsák a menekülésüket, azokkal, akik szerelemből házasodtak, akik melletted élnek, láthatatlanul, kevésbé feltűnően, mint a kurucz.hu oldalán idézett "prominens" nevek, az emberekkel, az élő, eleven emberekkel mit kezdesz?

Persze, van közöttünk, a szokásainkban, a gesztusainkban, a hanghordozásunkban, még a mentalitásunkban is eltérő. De állíts mellém egy cionista fanatikust, egy pénzéhes gazembert, és a különbség köztem és közted kisebb lesz, mint az a szakadék, ami tőle elválaszt.

Nem, most tényleg nem érzem, hogy mondani tudok bármit. Nem akarlak semmiről meggyőzni.

Két nagynéném lágerben halt meg. Apám sváb-magyar családból nősült. Egyik bátyám észt, a másik orosz feleséget választott. Első férjem palesztin volt. Kislányom apja katolikus. Az erkölcseim bizonyára nem feddhetetlenek, ha ennyiszer házasodtam, ebben sajnos igazad van, bár szertartás egyik alkalommal sem volt. Viszont arra emlékszem, amikor néhány éve karácsonykor, mert szeretem a karácsonyt, fenyőfát kerestem, és az árus kiszúrta, hogy zsidó lehetek, és végig a borotválkozási szokásainkról beszélt, az intim testrészeinket emlegette, és közben folyamatosan szórta rám a szitkokat, míg végül hagytam az egészet és elmentem máshova vásárolni, de ez butaság.

Látod, eszembe juttatod a megalázó, méltatlan perceket, és nem akarok emlékezni. Mert ezek nem nekem szóltak, hanem annak a patás, szarvas valakinek, akit ő elnevezett zsidónak, és most te is segítesz neki, hogy legközelebb már a tettlegességért se érezzen bűntudatot.

Nem látod, hogy ha kilépsz az én és a te világából, már csak lépések választanak el százakat, ezreket attól, hogy többé ne emberként, hanem a sátán földi inkarnációjaként nézzenek ránk? Miért akarsz újabb áldozatokat? Nem a gazdag, minden hájjal megkent politikus vagy bankár lesz az, akit meggyaláznak, hanem mi, akiket észre sem veszel, ahogyan ők is csak akkor, ha az indulatok elszabadulnak.

Könyörgöm, ne akarj visszakényszeríteni az ezer éves törvények világába. Ne akard, hogy az ortodoxia hülyesége lépjen a szellemek, élők és holtak találkozásának a helyébe. Kérem. Én tényleg nem tudok többet tenni. Nem tudom neked számokkal bizonyítani, hogy élünk és emberek vagyunk, de én vagyok. És a fiam is. És hogy idegenek leszünk örökké? De hiszen isten előtt nem vagyunk azok. Akkor miért?

Semmi baj. Végül is ember vagy te is. De fáj.

Hogy mi etikus és mi nem, az most nem érdekel. Hiszen te mondtad, csak helyzetek vannak. A fenébe. Tudod, második éve járok hittanra. Az atya szerette volna, ha majd egyszer megkeresztelhet. Azt mondtam, ebben a világban nem tehetem. Mert felkoncolnának érte. Az egyik, mint rohadt betolakodót. A másik, mint árulót. Mit mondhatnék? Nem hittem, hogy ez lehet. És most sem hiszem.

Bocsáss meg, ha a soraim zaklatottak. Bocsáss meg a stílusért. A szavakért. Ha te a zsidó származású embereket gyűlölöd, akkor valóban kezdd velem. Pedig örültem neked. Őszintén.

Eliyah Azar

GONDOLATOK A VISZONZATLAN SZERELEMRŐL

Forrás: beszélgetések (Y.A, és PI)

1.

Nehéz elhinnem, hogy beszélsz hozzám. Amit írsz, próbálom nem az értelmemmel, hanem a szívemmel érteni. Tanítasz. Ez ajándék.

A minden, a semmi, az újjászületés, a halál, a nap nap után ismétlődő körforgása a teremtésnek, ezt tudom, ezt érzem. De nem mindig és nem mindenkor.

Nagyon gyönge és tapasztalatlan a lélek. Könnyen elbizonytalanodik, és a hatalmas földi létezők világában egyszer csak zsugorodni kezd. Nem szűnik meg, éppen csak megdermed. Egyfajta köztes lét, amelyből kilépni önerejéből képtelen.

Talán a megváltás. Az volna jó. De hiszen, azt mondod, már megváltatott. Akkor miért nem érzem? Miért az űr? Miért az elveszettség, a semmibe meredő magány?

2.

Krisztusról keveset tudok. Az ismereteimet szétszórt, rendszertelen olvasmányokból, legfőképp a képzeletemből merítem. És nem értem, miért a szenvedés.

Egyszer beszélgettem egy pappal. Mondtam neki, azt hiszem, nem szeretem a fájdalmat. Azt válaszolta, a hívő sem rajong a gyötrelemért. Egyszerűen részesedik benne. És mert nem önmagáért szenvedi el a kínokat, hanem azokért, akiket szeret, a dolog egészen más. A Krisztusban való egyesülés egy formája. Ilyesmit mondott. És most te is.

És ha meggondolom, van ebben igazság, mert nincs nekem semmi bajom, ha a szeretteimért kell megfeszülnöm. De mi van azokkal a poklokkal, ahova nem másért, mint éppen önnön boldogulásomért szállok alá?

3.

Érted egyáltalán, amit mondok?

Az nem lehet véletlen, hogy a testvéri szereteten túl, Isten megajándékozott bennünket a szerelmi vágyódással, anélkül, hogy ennek az érzésnek messzemenő értelme ne volna. Márpedig, első ránézésre, a szerelem esetében szó nincs a másikért való önmegtagadásról.

Vagy mégis? A viszonzatlan szerelmek oldalán? Amikor lemondok a szerelemről, mert a választott férfi nem méltat figyelemre, nem emel a magasba, nem engedi, hogy szolgáljam őt és legyek ezáltal mindene?

Akkor miért nem érzem, hogy ettől nemesebb volnék? Miért érzem nyomorultnak és vigasztalhatatlannak magam? Vagy ha elpusztulok a fájdalomba, miért, hogy amint föleszmélek, tekintetem máris elkalandozik és újabb áldozat után kutat?

Meglehet, mi, akik Isten után vágyódunk, okvetlenül a viszonzatlan szerelemben teljesedünk ki. Az ember számukra nem más, mint Isten megjelenése, inkarnációja, de nem Isten.

És hogy a teljesség utáni sóvárgás addig hajtson bennünket, amíg a Mennyei Atya trónusa elé nem állunk, még véletlenül sem választunk magunknak társat úgy, hogy itt, e földi testbe zárva megtalálhassuk az üdvözülést.

4.

Már csak egy dolog aggaszt.

Ha a szerelem a mi esetünkben nem egyéb, mint Isten utáni vágyakozás, miért nem tudok lemondani a test vágyairól. Miért nem fordítok nekik hátat, hogy közvetlenül, szemtől szembe imádjam Őt?

Egyébként nem hinném, hogy apácának beválnék. Attól tartok, mindent elkövetnék, hogy elcsábítsam a legelérhetetlenebb tiszteletest, a teológia elefántcsont toronyban rejtőző professzorát vagy magát a földi helytartót, ahogyan eddig is. Aztán persze csalódnék.

Mert kiderülne, hogy nem szeret, nem úgy szeret, nem engem szeret, míg aki a Szeretet maga, Ő nincs ott, Ő valahol túl, a mennyekből figyeli furcsa játékomat, és bizonyára rosszallóan tűnődik balgaságomon.

5.

Hol is tartottam?

Vágyódom Isten után. Nem találom. Emberben keresem. Beleszeretek. Ha a szerelem viszonzott, csalódom. Ha nem, tovább megyek. Újabb jelöltre akadok. Ha viszontszeret, csalódást okoz. Ha nem, tovább megyek. Amíg Istent el nem érem.

Hoppá! Hát ezért választok én kizárólag elérhetetlen személyeket! Hogy ne kelljen ágyról ágyra járnom! Amíg ugyanis elérhetetlen a delikvens, általa és neki köszönhetően valójában mindvégig és tudtomon kívül hűséges maradok Istenhez.

Nem is hangzik rosszul. Ami fáj, az nem egyéb, mint az Isten utáni vágy. Azért így mindjárt csinosabb. Leszámítva, hogy az a fránya test még mindig nem akar megnyugodni. "Jó nekem az utánzat utánzata is, csak legyen!" - ilyenekkel jön, és követelőzik.

És én megyek, hogy elbukjam és megszégyenüljek újra, és fájdalmat okozzak valakinek, aki ezen túl maga is Istent keresi majd mindenben, mindenkiben, ahogyan én, kivéve, amikor nem. De erről az írás nem beszél.

Talán jobb, ha hallgatok.

ALEXOGENÉSZ

"A világ éhes és szomjas. A szellem embereire vár..."

Ad egy, a stílus. A választékos nem a megfelelő szó. Inkább szerteágazó, különc, és persze átüt rajta az értelem. De jó, legyen választékos.

Ad kettő, a világ éhes, szomjas, vár. De, már bocsánat, aligha a szellem embereire. Főleg nem azokra, és ez nem személyes megjegyzés, akik éhbérért prostituáljuk magunkat köztiszteletnek örvendő vagy kevésbé örvendő lapok hasábjain.

Előbb csodákra, apokalipszisre vár, és csak azután arra, hogy a kormányrúd mellett Tolsztoj, Gandhi vagy Einstein teázzanak.

Amit írsz szép, túlságosan is szép. Ami arra késztet, hogy ellentmondjak, az a fűtetlen szobák, a kifizetetlen gáz- és villamosság számlák, a másfél kiló húsra cserélt színházjegyek.

„Ha nem volnék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni," - mondja a legenda szerint az ifjú makedón a perzsa hadjárat előtt, és - marad uralkodó.

"Ha nem volnék Diogenész, Alexandrosz szeretnék lenni," - mondja általad a bölcs, és marad a szellem embere.

És nincs az az utópia, Popper akármekkora pancser legyen, amely Diogenészből Sándort, Sándorból hordólakót farag. A kormányrúd ott van, mi itt. És hogy a nép, az isten adta nép, vagy nevezzük így, a világ, mit akar? Csak azt, hogy a szavak és ígéretek helyett a mindennapi kenyere meglegyen. Már a cirkusz sem fontos. Válság idején a boldogság helyét átveszi a boldogulás, az élet helyét a túlélés.

* http://gerlo.blog.hu/2008/11/09/jo_valsagot_mindenkinek

Egyébként igazad lehet. Engem mindig zavarba ejt, ha üres gyomorral döntöm el a választásokat...

ÉN ÉS A MEGVILÁGOSODÁS

Mostanában, amikor veled beszélgetek, az énem határai mintha távolabb kerülnének tőlem, áttetszővé és üvegszerűvé válnak, önnön valóm többé már nem a börtönöm.

Igaz, máris megzavar a gondolat, vajon nem örök vágyunk-e az, hogy az ego terhétől megszabadulva, a mindenség fényében feloldódjunk, megszűnjünk lenni zárt, magunkra hagyatott egész, akik mégis, amint sikerrel járnunk, vagy túlontúl megközelítenénk a feloldozást, megrémülünk, miközben az ego farkast kiált és haladéktalanul lázongani kezd.

Hogy miért fontos ez?

Mert szerintem nem a megvilágosodás az, ami bennünket vonz, nem is a konkrét személy, a te személyed, aki a megvilágosodásnak az eszköze vagy, hanem az itt-lét gondjai elől való menekülés, a nyűgöktől és nyilaktól való félelem- és fájdalommentes állapot ígérete.

Hogy az idő és tér pusztán az érzékszerveinkre jellemző sajátos rendező elv és nem maga a valóság, ezt belátom. De a többi világ megismerése előttem titok. És ahol e percben mozgok, lélegzem, írok, az éppen itt és most történik, ahol, ha nem figyelek, odaég a hús, odakozmál a tej, ahol egyikünket telefonon hívják, a másik a gyerekért rohan, és minden forr és kavarog, és bárhogyan szakítsam meg ezt a láncolatot, ameddig élek, ezt büntetlenül aligha teszem, s ha mégis sikerül, ha mégis lehetséges az a bizonyos elragadtatás vagy más-lét már itt, akkor mi késztet majd arra, hogy visszatérjek, hacsak nem újra és újra az a testbe zárt én, az az oly sokat és oly méltán kritizált ego?

Azt hiszem nagyon is komolyan kell vennünk a létezését. Legalábbis egyelőre. Ameddig, ha csak részben is, de itt tartózkodunk. Mert, ha ennyire meghatározó szerepet tölt be abban a szegmensben, amelyet hétköznapoknak hívunk, akkor neki is juttatni kell valamit azokból a mennyei örömökből, amelyekben a szellem részesül.

És hát persze, hogy a testre is gondolok. Hiszen nem más a test, mint a lélek temploma, ahol az ego is lakik, és amelyet azért nem csak tisztán tartani, de táplálni is érdemes. Mert az ego nem kizárólag az ösztönök elfojtásában vagy éppen azok durva felszabadításában játszik szerepet, hanem abban is, hogy az ösztönöket magasabb szinten, a szellem fényében módosítsuk.

Nem bántani kell az ént. Próbáljuk szép szóval, megértő türelemmel, szeretettel irányítani. Hiszen ő sem kérte, hogy legyen. És tudjuk, alig várja, hogy megszűnjön, még ha erre önerőből örökre képtelen maradna is.

MISZTICIZMUS ÉS KÖZÖNY

Ha csak kiejtem a szót, miszticizmus, máris megfagy körülöttem a levegő, az emberek szemébe naiv kíváncsiság, gyanakvó kételkedés lopózik, és, szinte kivétel nélkül, ez utóbbi győzedelmeskedik.

Hiába Triszmegisztosz, a Szibillák, a delphoi jósda, a köznapi-tudományos balítélet megtesz mindent, hogy a gondolatát is lejárassa annak, hogy az ész határain túl, Arisztotelész véleménye szerint azt meghaladó szellemi síkokon, elébünk tárul, nem az irracionális, amely felfogható volna a racionális puszta ellentettjeként, de az intuíció, a misztikum felé vezető és napjainkban résnyire szűkülő ösvény.

Ki ne tapasztalta volna a magasabb rendű bizonyosság, a descartesi tiszta és határozott evidenciák lenyűgöző hatalmát?

Gondoljunk a szerelmi odaadás feltétel nélküli, látnoki bölcsességére. A halál idő- és térkorlátokat bomlasztó feneketlen, kaotikus és kristályszerű pillanataira. Idézzük fel a történelem bűneinek megszállottságát és a velük járó prófétikus kinyilatkoztatást. Nietzsche a dionüszoszi és az apollói elem birodalmáról beszél. Mindkét elv az intuíció közvetítésével bontakozik ki előttünk. Egyesülésük pedig maga a misztérium.

A tiszta ész határait maga mögött hagyva, az intuitív-intellektuális létsíkba átlépve, a fent és a lent, a fény és a sötét, a mámor és a szemlélet mérhetetlen össztánca tárul szellemünk elé, a maga tökéletes teljességében, s a látvány hírnöke és kísérője a két elvet egyetlen pillantással átölelni képes misztikus elragadtatás.

Aligha meglepő, hogy leginkább a művészetek képesek az intuíció felébresztésére, közöttük is első helyen a zene, amely a képi imaginációt meghaladó módon az ész és az érzékek fölé helyezi az elemek avagy a lét közvetlen játékát, az epifániát.

Az intuitív szemlélet beszűkülésének nyomait viseli magán napjainkban a képző- és előadóművészetektől a költészeten át a zene minden területe. A püthagóreus mérték, a bacchanáliák féktelen ritmusa feledésbe merül. A fenséges helyét átveszi a kellemes, a misztikum helyét a közöny.

Mi másra számíthatnánk?

A szemlélet sorvadása a képességek beszűkülését eredményezi. A misztikumot megragadni képtelen szellem áltudományos, ál-szkeptikus magatartásba menekül, és még csak lehetősége sincs, hogy helyreutasítván a rációt, valaha megpillantsa a csodát.

EZOTERIKUS TÉVELYGÉSEK

Attól tartok az ezotéria birodalmába tévedtem. Bármerre nézek, művelt, olvasott emberek, az apokrifákat ismerik mind, egytől egyig, én meg bukdácsolok a magam zavarodott fejével, kapkodok fűhöz, fához, próbálok utánajárni a neveknek és a szavaknak, holott a szó halott, ezt tudjuk, de mégis, és akkor még a történelem sötétjét nem is emlegettem - hogyan lesz ebből megtisztulás?

Kezdek gyanakodni. Nem arról van mindössze szó, hogy életválságomból egyfajta vallási élmény útján kívánok szabadulni? Nem a tudatlan és félművelt asszony az, aki bennem fényre vágyik, és minél kevesebb a fény önnön szellememben, annál boldogabban és felelőtlenebbül engedem át magam a misztikus sodrásnak?

Hiszen ily módon lerakhatok magamról minden rám nehezedő bút és bajt. Megnyílhat, legalábbis az ígéretek szerint, előttem is a kapu, beléphetek, én, a tudatlan is, a nagymesterek közé, hódolhatok nekik, mert valljuk be, még az én autarkiát idéző személyiségemben is ott rejtőzik a vágy, a sóvárgás valami után, ami kimozdítani képes tengelyéből az én-központú akaratot, és mi volna e nemes-nemtelen cél számára megfelelőbb, mint a magasabb rendű lények, az angyalok és egyéb közvetítők imádata?

Egy szó mint száz, kétségeim vannak önnön alkalmasságom felől. Latinul potencia zavar, ami a közhiedelem szerint csak a férfinépet veszélyezteti, de nekem úgy tűnik, mi nők sem vagyunk ez alól kivételek.

Irigykedve nézem az index hasábjait. Micsoda szellemek! Micsoda kiművelt fők! Hát ezekkel én két szót sem tudnék váltani, pedig butább, ha jól ismerem magam, nem vagyok. De nincs dátum, nincs szöveg, amit ilyen hátborzongató precizitással idézni tudnék, márpedig ebben a világban csak az boldogul, aki az írásban járatos.

Kezdek aggódni.

Először is önnön szándékaim tisztasága tölt el kétkedéssel, az ős-nő nem adja fel, másrészt az a lehengerlő tény- és adatmennyiség, amivel körülöttem még a kezdők is rendelkeznek.

Megpróbálom megtalálni az egyetlen járható utat. Reflektálok. Értelmezni próbálom, nyilván a magam elfogult szemszögéből, ki és mi végett teszi a dolgát, s e különös, ám tiszteletre méltó gyülekezet miféle egyetemes erőnek engedelmeskedve ékesíti a lelkemet oly mélyen elgyönyörködtető szentélyt, a tudás, ha egyáltalán létezik ilyen, templomát.

És persze máris itt van az újabb kérdés. Mi hasznom nekem mindebből? Mert ha azt állítanám, ugyan, nem érdekel engem sem szerelem, sem beteljesülés, nyilván hazudnék. Sem boldogság? Nem, még ezt sem merném így kijelenteni. Arról talán már nem merek álmodozni, de azért jól esne egy kevés.

Vagyis ahhoz, hogy követni tudjam a Mestert, bárki légyen Ő, minimum egyszer meg kellene tapasztalnom a fényt, a kozmikus harmóniát, hogy oly mélyen vésődjön be abba a tudatomon túl meghúzódó lélekrészbe, hogy a test minden vágyódását fölülírja egyetlen csapásra.

Én azonban esendő vagyok. Gyakran egy emberi szóért, egy szívből fakadó mosolyért, az érintés öröméről már nem is beszélve, úgy érzem, az üdvösségemet is odaadnám.

Akkor mitévő legyek?

Először, azt hiszem, leszaladok a háziorvoshoz, mert lázas vagyok.

Aztán visszajövök ontani magamból a hülyeséget, ezt freudi könnyedséggel szublimációnak nevezem, mivel az általam ismert gyönyörök közül egyedül ez számomra hozzáférhető.

Hamarosan tehát itt vagyok.

Addig is béke veled és áldás - és persze szeretet.

PROFÁN VIGILIA

Tudom, most szégyellnem kellene magam. De nem megy. Valahányszor beleütközöm a test szándékos sanyargatásának a gondolatába, értetlenül rázom a fejem.

Különösen, ha szerelemről van szó.

Mert az nem lehet, ne is próbáld velem elhitetni, hogy Istennek tetsző volna, hogy ezt a nyomorúságos életünket végig böjtöljük, végig gyötrődjük, pusztán azért, mert a test, úgy mond, tisztátalan.

Még rettenetesebbnek tűnik számomra a házasság, az intézményes együttélésben elkövetett szexus kizárólagos erkölcsi fensőbbrendűsége. Pedig esküszöm, a legszebb, a legszentebb dolognak tartom a földön. De ha a férfi, akit szeretsz, valamilyen oknál fogva nem a férjed, vagy nincs a közelben pap, aki összeadjon, akkor már nem Isten színe előtt szereted a Kedvest? Nem a legtisztább, legártatlanabb, legédenibb szerelemmel egyesültök az Isteni ölelésben? Vagy Szulamit bűnös volna, amiért Salamon ágyasaként lángra lobban a bölcs uralkodó iránt?

Nekem egyébként is úgy rémlik, az írás nem is a szerelemre utal, amikor a kiűzetés tényét boncolgatja. Ellenkezőleg, a jónak és a rossznak a tudása, az erkölcsi törvénykezés jogának vindikálása az, ami az Atyát oly rettentően felbőszíti. Az a mérhetetlen pökhendiség, határtalan felfuvalkodottság, hogy az ember, mint ha csak ma látnám, egyfolytában ítélni és ítélkezni akar - és mindezt a teljesség birtoklása nélkül.

Szodoma persze más. Ott azért voltak túlkapások. De ott sem önmagában a nemi szerelmet helytelenítette az Úr, hanem annak mértéktelen elfajulását, a szélsőséget, a fajtalankodást.

Egyszóval jó lenne visszatérni a gyönyör és a szerelem örömeinek ősi kertjébe, bűntudat és kicsapongások nélkül. És nem Istent okolni azért, amit legnagyszerűbb ajándékként hagyott ránk, mintegy vigasztalásul, amikor oly kétségbeejtően szorítanak a munkák és napok.

Egy ideje, meglehet, egyedül vagyok. De emlékeim szerint szerettem a szerelmet, annak minden szépségével. És, ha csak meg nem győzöl az ellenkezőjéről, nem látom be, a túlburjánzó szabadosságon kívül mi más indokolhatná a szerelem, ezen belül a testi szerelem leértékelését.

Élj azért tiszta szívvel. Ne kívánd felebarátodnak se házát, se asszonyát. Szerelmedhez maradj mindenkor hű, tarts ki mellette jóban és rosszban - ennyi éppen elég lesz ahhoz, hogy néha örvendezni is tudj annak, hogy itt vagyunk.

ZSIDÓNAK SZÜLETNI

Zsidónak születni Magyarországon - képtelen ötlet, de megesik, ahogyan velem is ez történt.

Goj? Így mondjuk mi, "sötétben meghúzódók"? Igen, magam is használtam már ezt a szót, hiszen kultúránk, ha mégoly magyar, a kereszt vonalán némiképp különbözik.

Az én számomra a goj az a nyárspolgár, képmutató, magát kereszténynek beállító, és ezáltal a keresztény szentséget kiforgató lény, aki vasvillát nyel, megbotránkozik, ítél és elítél, lásson bármit maga körül. Nem hiszem, hogy köze volna Jézus istenségéhez vagy a magyarsághoz. És már kérem is bocsánatodat, hiszen nem az etimológiai szótár szerint használom ezt a szót, hanem egy sajátos gondolkodásmód részeként. A goj, ebben az értelemben, nem a keresztény embert jelöli, nem is a nem-zsidót, hanem az álságos nem-zsidót.

Persze jogosan veted szememre, ha egyszer álságos nem-zsidók léteznek, hogyan nevezem az álságos zsidót. Nos, ő marad továbbra is farizeus.

A legnagyobb baj mégis, hogy maguk a szavak egymás ellen látszanak fordítani bennünket, és ahelyett, hogy álságos - nem álságos tengelyek mentén helyeznék el az emberi jelenséget, azonnal faji, vallási címkékbe burkolják a mondanivalót.

Talán ezért szoktam le arról, hogy gojnak vagy farizeusnak nevezzek bárkit. Maradjon az, ami, képmutató, legyen bár pajesza és sabesz deklije vagy járjon rózsafűzérrel a kezében.

A kultúránk feltétlenül különböző. De mennyivel gazdagabb így, hogy a Tiéd és az enyém találkozik olykor egymással!

A történelmünk is csak részben fonódik össze, és noha valóban ritkán megyek ki a Kossuth térre a tüntetők közé (alapvetően gyáva vagyok és gyűlölöm az erőszakot, hát még, ha vernek is), azért olykor kimerészkedem, Veled, ha nem is látszik rajtam, hogy zsidó.

Bűntudatom nekem is van, amit a vér átörökített, ahogyan feltételezem benned is van némi rossz emlékezet. Mégis sorsközösséget vállalok Veled, más választásom nem is lehet, és nem pusztán azért, mert kevés a pénz, hogy patkányként idegen honra cseréljem süllyedő hazámat (sic: ez a hazám!), hanem, mert, egyikünk sem kérte, itt születtem, és ennek az országnak minden utcája, macskaköve és kertje számomra szent, mert, bár zsidó, mégis magyar vagyok.

Nem akartam elragadtatni magam. Hiszen mondhatnám magam tótnak vagy cigánynak is. Ha a hitem, a szeretetem, az életem és minden tiszta törekvésem ideköt, miért nem Benned találok társra? Miért a Rotschildokra mutogatsz, mondván, keressem az ő társaságukat? Te komolyan hiszed, hogy a Rotschildék meg én egy "fajta" vagyunk?

Pusztítás és irtás folyik. A szellem és a szellem nemes becsvágyának pusztítása. És, akárcsak Isten előtt a felebarát, a cselekvő szellem világában Te meg én egyek vagyunk. Bármilyen néven nevezz is.

DE MIÉRT ÉPPEN ZSIDÓ?

És itt állok előtted én - ős-bután.

Annyira nem vagyok más, mint pusztán ember, nő, hogy meg sem értem, miért a vád, a düh.

Nem, dehogy tartalak én sémi-gyűlölőnek.

Csak valamiért folyton megakadsz ennél a szónál, zsidó, a névnél, és mint zenei művekben a tonikát, újra és újra felkeresed.

De komolyra fordítva a szót, miért éppen zsidó?

A végén még elhiteted velem, hogy több vagy kevesebb vagyok, mint Te, hogy van bennem valami egészen különleges, és, látod, már keresem is.

Persze addig nincs baj, amíg másnak látom magam. Csak kérlek, ne akarj Téged és engem egymás fölé - alá besorolni, hacsak nem a hálószobában találkozunk.

Ne mondd, hogy attól, hogy zsidó vagyok, jobb vagy rosszabb lettem, mint voltam annak előtte, hogy apám felvilágosított.

Mert íme az első különbség. Téged a születésedet követően megkereszteltek, engem, jóval később, beavattak. Te öt évesen elsőáldozó voltál, én elmúltam tíz, amikor egy rosszízű „otthon zsidózz” jelenet után apám elmesélte, mekkora pofont kapott az unokanővérem, minek után hazamenet az iskolából közölte anyjával, aki mellesleg Auschwitzból tért vissza, hogy ez az egész nincstelenség a sok rohadt zsidó miatt van. Na, ebből aztán én is tanultam.

És persze egyéb különbségek is adódnak közöttünk. Például a hadonászás. Észrevetted már, hogy mi, zsidók, folyton gesztikulálunk, míg a keresztény ember, minél északabbra haladsz, annál visszafogottabb, fegyelmezettebb a mozdulataiban?

Vagy vegyük a hanghordozást. Úgy beszélünk, mintha szétvetne bennünket az indulat, holott odabent sztoikus derű és kimondott jóérzés uralkodik. Amikor pedig elönt a düh, hirtelen higgadtak, már-már kenetteljesek leszünk. Igen, szeretünk játszani, még ha drámának tűnik is.

De lássuk a mélyrétegeket.

Sokszor érzem, hogy hiányzik belőlem a tekintélytiszteletnek az a formája, amely a magát kereszténynek valló Európában olyan elfogadott. Nem ismerek el hatalmat, sem politikait, sem gazdaságit, sem világit, sem egyházit magasabb rendűnek önmagamnál. Csak a szeretet, a tisztelet hatalmát.

Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy az ember nádszál, és igyekszem is konformista módon betartani minden előírást, de csak addig, amíg ez nem tiltakozik élesen azzal az önbecsüléssel vagy emberi méltósággal, amelyet számomra Mózes, Jézus, Gandhi és minden emberi teremtmény képvisel.

Nyilván kell legyen a zsidó mentalitásban jó adag szofizmus is, más szóval jó adag prótagoreánus „mindennek mértéke az ember” attitűd (mellesleg Jézus maga is hasonló szellemiséget képvisel, amikor azt állítja, hogy az embernek Fia a szombatnak is ura), de nem az erkölcsi relativizmus értelmében, mégoly megalkuvónak tűnjek is fel, hanem annak az emberközpontú megszállottságnak a jegyében, amely legszívhezszólóbban A Mester és Margarita oldalain tárulkozik elénk.

Nem vagyok törvénytisztelő, így szoktam mondani. Mindössze Istenfélő. És az igazi meghaladása ennek a félelemnek, és ezt a mártírok, szentek és bolondok sora is alátámasztja, a szeretet. Kérdés, alkalmas-e erre az én zsidó lelkületem.

Nem tudom. Ahogyan a nem zsidó szeretet, vagyis általában véve a szeretet kérdésében, egyetemes összefüggésben is, tanácstalan vagyok. Mert sokszor megdöbbent, mennyire más, mennyire idegen tőlem az a szeretet, amely lélekölő ridegséggel képes sújtani egy-egy gyermeket, asszonyt, kétségbeesett férfit vagy éppen beteget – vallástól és fajtól függetlenül.

És úgy tűnik számomra, hogy a fajon és a nemzeteken túl mégiscsak léteznie kell a kollektív tudattalan egy olyan rétegének, amely vallási-etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül határozza meg az érzelmi és az értelmi arculatunkat.

Talán ez a legkézenfekvőbb megközelítés.

De persze mi lesz akkor a több évezredes háborúskodással, a testvérgyűlölettel (mert nekem Te akkor is testvérem vagy), mi lesz a családok közötti civakodással, a Rómeókkal és a Júliákkal, legfőképpen pedig a biciklistákkal, akik legalább annyira felelősek ezért a gazdasági-ideológiai felfordulásért, mint mi, zsidók.

KAMASZOK

(egy meg nem született generációnak)

Tegyük fel… Ha egyetlen percre is, tegyük fel, hogy az ember úgy érzi, jogos tulajdonától fosztották meg. Kisemmizték. És nem ám csak úgy, akármiből. De éppen legelemibb, legnyilvánvalóbb birtokából, - önnön létezéséből. Hogy képtelenség? Dehogy. Itt van például a fiam. Na persze képzeletbeli, de az én gyermekem. Ahogyan Kierkegaard mondaná, úgy érkezett a világra, mint herceg. Az élet hercege. Azután nem történt más, mint ami bárki mással megtörtént: elvesztette apját, anyját, munkáját, szerelmét, bizalmát, hitét, önmagát, - soroljam? Na jó, válaszolod erre. De hát sokan vannak így. Miért pont ő lenne az, aki mindezek következtében bosszúért kiált? A válasz egyszerű. Csak. Mert ő a világegyetem egyetlen lehetséges kiindulópontja. Teilhard de Chardint idézve: tengelye és iránytűje az evolúciónak, már amennyiben evolúcióról egyáltalán beszélhetünk, mert ahogy körülnézek, én bizony nyomát sem látom. Ki így, ki úgy, gyűlöl, irigykedik, kárpótlásért liheg, még az Úrhoz is így fohászkodik: „Add meg, Uram, a mi mindennapi kenyerünket ma (ha a Józsinak megadtad, aki pedig piszok gazember és feleannyira sem méltó a szeretetedre, mint én, Ábel, Káin, vagy ahogy tetszik…)!” 

Nos, ha elképzelted, ezt a minden jövőjéből kiforgatott fiút, játszi könnyedséggel megérted, miért nem akarja megjavítani a számítógépét legjobb (úgymond egyetlen) barátjának, miért lopja el saját fivérétől az írást, amely ha jövőt nem, de múltat örökít meg (na nem az övét, hiszen ő már réges-rég időn és téren, de legfőképp törvényen kívülinek tudja önmagát, hanem a másét, a valakiét, a megtestesült nagy betűs Tolvajét, akinek van), és most már neki is van, nem számít mije, de mégis, valami, amit őrizhet féltő gonddal, fösvényként, mint relikviát, és közben elégtétellel állapíthatja meg: „Íme - a dolog, ami csak az én kezemben van, én döntöm el, akarom-e, hogy másé legyen vagy sem…”

Istennek lenni. Istennek lenni Isten helyett egy Istentelen világba száműzötten. Ez itt a lényeg. Mert Isten, aki számára mellesleg nincs, bátorkodott őt idepottyantani a véletlen kellős közepébe úgy, hogy még szülőanyjának se tehessen szemrehányást e merőben felesleges és méltatlan gesztusért, - „Ezért minden: önkínzás, ének…”

Nézd meg őt. Nézd a szeme alatt a sötétlő árnyékokat. Ő az, akinek nincs miért a szemedbe néznie, - talán tekintete sincs. A bosszúálló, az elvetélt.

És tudod, mi a legfurcsább? Ahogy most beszélek róla, arról a gyermekről, akitől egyébként rettegek, rá kell jöjjek: szeretem őt. És ha van Isten (márpedig számomra van), aki ezt az egész kócerájt, minden létező és lehetséges világok legjobbikát kitalálta, egyet kérek tőle: ne ítélje őt. Krisztus vérére emlékezve, adjon neki valamit: alamizsnát, morzsát, szeretetet, - bármit. Csak hagyja őt békén.

SZEX ÉS POLITIKA

Most látom csak a blog nevét. A mindenit! Ezt nem gondolhattam komolyan! Szex és politika? De hiszen mindkettőben járatlan vagyok...

Elsőnek legyen a szex...

Nos, mit szeretnél? Lágy és andalító, vagy inkább viharos és füllesztő történetet? Én magam az erotikát kedvelem, de így, ennyi ember előtt zavarban vagyok. Talán nem is helyén való megosztanom veled életem történetét, mások elbeszéléseinek pedig még kevésbé van itt a helye.

Talán majd máskor, máshogyan. Amikor a képzelet szárnyalni kezd, és elfelejti a szégyenérzetet.

Addig marad a politika.

Csalódott vagy? Nem tudlak megvigasztalni? Pedig külön a Te kedvedért lesz itt válság, rasszizmus, keresztény értékrend. Épp csak a mindenkori kormány lejáratását ne keresd. Hiányzik. Tudod, az is olyan, mint a hálószobák. Túlontúl személyes. Túlontúl bizarr. Nem volna ildomos, hogy közhelyeket ismételjek nyilvánosan.

És most kezdetnek egy kis ízelítő...

http://szexespolitika.blog.hu/2008/11/17/kamaszok_1

http://szexespolitika.blog.hu/2008/11/17/de_miert_eppen_zsido

Kedves Véletlen Látogatóm!

Nem tervezem írásaim közzétételét, egyelőre semmiképp.

Hogy mit keresek itt mégis?

Magam sem tudom. Talán időtöltést, talán megtisztulást.

Túl jón és rosszon. Ez az az állapot, amit el kell érnem - bármi áron. Még nem jött el a pillanat. De amikor átlépem a szakadékot, szavak nélkül is tudni fogod. Mindenesetre közel vagyok.

Álljon itt az esetlen vallomás helyett egy idézet:

"A katarzis az összes elmúlt és bekövetkező drámai szituációk kiélesedése: egyszerre valamennyi élethelyzet, morális követelmény, megalkuvás lehetősége, harci vágy és teljes apátia, életkedv és menekülésösztön követelően lép fel. Az ember... érzi, hogy elérkezett az idő, amikor valamerre döntenie kell... Tájékozódását elvesztette. Szemben áll a semmivel – ő volt az, aki a világot felbontotta és lerombolta, de ezen a semmin át kell ugrania. A helyzet folyton élesedik és feszül, mindig erősebb kényszerek lépnek fel, amelyek az elszánt lépés megtételére hajtják. Az ember elodázza, amíg lehet, mert ebben a drámai szituációban is, mint az összes előbbi helyzetekben, az idő az embert akarata ellenére sodorja. Így következik be az utolsó megrázkódtatás, a szorongató helyzet és kimondhatatlan feszültség, amely az embert ugrásra kényszeríti... Nem állhat meg. Az embernek ugyanis ugrania kell: bele a semmibe. Vagy a semmi csak a szakadék, amin túl kezdődik valami más? Nem tudja. Erre az ugrásra senki sem tanította, erről senki sem beszélt neki – és most a szakadék szélén áll. Meg kell tennie és mégis vár. Amíg már nem várhat tovább... És akkor a szorultság legmagasabb fokán, amikor érzi, hogy a teljes szakadás pillanata elkövetkezett, félelemtelen, hideg, vakmerő, de kétségbeesett és feldúlt – egy pillanatban az egész világot és önmagát teljesen feladó lendületben: ugrik? – vagy kénytelen ugrani? – viszi valami? – vagy önként megy? – nem tudni. De a következő percben érzi, hogy már más levegőt szív, más atmoszférát érez. Túl van...

A katarzis a modern ember drámájában egyetlen pillanat. De a személyes élményben ehhez éppen úgy időre van szüksége, mint a többi drámai helyzetben..."

Hamvas Béla - Világválság