ÉN ÉS AZ ERKÖLCS

Nem rossz így egyedül. Claudius persze bolond. De nem hiszem, hogy sokat változtat a lényegen. A választás: mindenki jó, csak én nem. Vagy fordítva. Ebben az ő szerepe már végképp elenyésző. Igazából esetleges. Vagy nem. A helyzet az, hogy egyikünk sem jó. Én sem. De a magunk rosszát megbocsátjuk, még szeretjük is. A másik meg hagyjon nekünk békét. Ne is szóljon hozzánk. Mert mi csak istenekkel közösködünk. Mármint azokkal, akiket mi tartunk isteneknek.

Nevetséges. A végén eljutok odáig, hogy, mint a mesebeli királylány, a legelső jött-mentet választom társamul. Vagy ez talán meggondolatlanság? A mindenség szempontjából édes mindegy. Csak a hiúságomat és a komfortérzetemet zavarja. És persze itt-ott akár az erkölcseimmel is ütközik. Mert vannak ám. Méghozzá kőkemények.

Ott van első helyen a bizalom. Meg a hűség. Meg hogy odafigyelünk egymásra. És boldoggá tesz, ha örömöt adhatunk. És mindent, MINDENT, megbocsátunk. Nem egyszer – ezerszer. Ez volna az a bizonyos krédó.

A minap mégis elbuktam. Nem jövök rá, mi volt a vétkem. De mert bocsánatot nem nyertem, már megyek is tovább. Az én szeretetem ugyanis mindent elfedez. Ez a legfőbb törvény. Hogy egymást szeressük. Hogy ne féljünk soha. Mert ezt hagyta nekünk örökül „az a bizonyos személy”, aki itt van közöttünk, aki ma is szeret.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.