EZOTERIKUS TÉVELYGÉSEK

Attól tartok az ezotéria birodalmába tévedtem. Bármerre nézek, művelt, olvasott emberek, az apokrifákat ismerik mind, egytől egyig, én meg bukdácsolok a magam zavarodott fejével, kapkodok fűhöz, fához, próbálok utánajárni a neveknek és a szavaknak, holott a szó halott, ezt tudjuk, de mégis, és akkor még a történelem sötétjét nem is emlegettem - hogyan lesz ebből megtisztulás?

Kezdek gyanakodni. Nem arról van mindössze szó, hogy életválságomból egyfajta vallási élmény útján kívánok szabadulni? Nem a tudatlan és félművelt asszony az, aki bennem fényre vágyik, és minél kevesebb a fény önnön szellememben, annál boldogabban és felelőtlenebbül engedem át magam a misztikus sodrásnak?

Hiszen ily módon lerakhatok magamról minden rám nehezedő bút és bajt. Megnyílhat, legalábbis az ígéretek szerint, előttem is a kapu, beléphetek, én, a tudatlan is, a nagymesterek közé, hódolhatok nekik, mert valljuk be, még az én autarkiát idéző személyiségemben is ott rejtőzik a vágy, a sóvárgás valami után, ami kimozdítani képes tengelyéből az én-központú akaratot, és mi volna e nemes-nemtelen cél számára megfelelőbb, mint a magasabb rendű lények, az angyalok és egyéb közvetítők imádata?

Egy szó mint száz, kétségeim vannak önnön alkalmasságom felől. Latinul potencia zavar, ami a közhiedelem szerint csak a férfinépet veszélyezteti, de nekem úgy tűnik, mi nők sem vagyunk ez alól kivételek.

Irigykedve nézem az index hasábjait. Micsoda szellemek! Micsoda kiművelt fők! Hát ezekkel én két szót sem tudnék váltani, pedig butább, ha jól ismerem magam, nem vagyok. De nincs dátum, nincs szöveg, amit ilyen hátborzongató precizitással idézni tudnék, márpedig ebben a világban csak az boldogul, aki az írásban járatos.

Kezdek aggódni.

Először is önnön szándékaim tisztasága tölt el kétkedéssel, az ős-nő nem adja fel, másrészt az a lehengerlő tény- és adatmennyiség, amivel körülöttem még a kezdők is rendelkeznek.

Megpróbálom megtalálni az egyetlen járható utat. Reflektálok. Értelmezni próbálom, nyilván a magam elfogult szemszögéből, ki és mi végett teszi a dolgát, s e különös, ám tiszteletre méltó gyülekezet miféle egyetemes erőnek engedelmeskedve ékesíti a lelkemet oly mélyen elgyönyörködtető szentélyt, a tudás, ha egyáltalán létezik ilyen, templomát.

És persze máris itt van az újabb kérdés. Mi hasznom nekem mindebből? Mert ha azt állítanám, ugyan, nem érdekel engem sem szerelem, sem beteljesülés, nyilván hazudnék. Sem boldogság? Nem, még ezt sem merném így kijelenteni. Arról talán már nem merek álmodozni, de azért jól esne egy kevés.

Vagyis ahhoz, hogy követni tudjam a Mestert, bárki légyen Ő, minimum egyszer meg kellene tapasztalnom a fényt, a kozmikus harmóniát, hogy oly mélyen vésődjön be abba a tudatomon túl meghúzódó lélekrészbe, hogy a test minden vágyódását fölülírja egyetlen csapásra.

Én azonban esendő vagyok. Gyakran egy emberi szóért, egy szívből fakadó mosolyért, az érintés öröméről már nem is beszélve, úgy érzem, az üdvösségemet is odaadnám.

Akkor mitévő legyek?

Először, azt hiszem, leszaladok a háziorvoshoz, mert lázas vagyok.

Aztán visszajövök ontani magamból a hülyeséget, ezt freudi könnyedséggel szublimációnak nevezem, mivel az általam ismert gyönyörök közül egyedül ez számomra hozzáférhető.

Hamarosan tehát itt vagyok.

Addig is béke veled és áldás - és persze szeretet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.