KAMASZOK

(egy meg nem született generációnak)

Tegyük fel… Ha egyetlen percre is, tegyük fel, hogy az ember úgy érzi, jogos tulajdonától fosztották meg. Kisemmizték. És nem ám csak úgy, akármiből. De éppen legelemibb, legnyilvánvalóbb birtokából, - önnön létezéséből. Hogy képtelenség? Dehogy. Itt van például a fiam. Na persze képzeletbeli, de az én gyermekem. Ahogyan Kierkegaard mondaná, úgy érkezett a világra, mint herceg. Az élet hercege. Azután nem történt más, mint ami bárki mással megtörtént: elvesztette apját, anyját, munkáját, szerelmét, bizalmát, hitét, önmagát, - soroljam? Na jó, válaszolod erre. De hát sokan vannak így. Miért pont ő lenne az, aki mindezek következtében bosszúért kiált? A válasz egyszerű. Csak. Mert ő a világegyetem egyetlen lehetséges kiindulópontja. Teilhard de Chardint idézve: tengelye és iránytűje az evolúciónak, már amennyiben evolúcióról egyáltalán beszélhetünk, mert ahogy körülnézek, én bizony nyomát sem látom. Ki így, ki úgy, gyűlöl, irigykedik, kárpótlásért liheg, még az Úrhoz is így fohászkodik: „Add meg, Uram, a mi mindennapi kenyerünket ma (ha a Józsinak megadtad, aki pedig piszok gazember és feleannyira sem méltó a szeretetedre, mint én, Ábel, Káin, vagy ahogy tetszik…)!” 

Nos, ha elképzelted, ezt a minden jövőjéből kiforgatott fiút, játszi könnyedséggel megérted, miért nem akarja megjavítani a számítógépét legjobb (úgymond egyetlen) barátjának, miért lopja el saját fivérétől az írást, amely ha jövőt nem, de múltat örökít meg (na nem az övét, hiszen ő már réges-rég időn és téren, de legfőképp törvényen kívülinek tudja önmagát, hanem a másét, a valakiét, a megtestesült nagy betűs Tolvajét, akinek van), és most már neki is van, nem számít mije, de mégis, valami, amit őrizhet féltő gonddal, fösvényként, mint relikviát, és közben elégtétellel állapíthatja meg: „Íme - a dolog, ami csak az én kezemben van, én döntöm el, akarom-e, hogy másé legyen vagy sem…”

Istennek lenni. Istennek lenni Isten helyett egy Istentelen világba száműzötten. Ez itt a lényeg. Mert Isten, aki számára mellesleg nincs, bátorkodott őt idepottyantani a véletlen kellős közepébe úgy, hogy még szülőanyjának se tehessen szemrehányást e merőben felesleges és méltatlan gesztusért, - „Ezért minden: önkínzás, ének…”

Nézd meg őt. Nézd a szeme alatt a sötétlő árnyékokat. Ő az, akinek nincs miért a szemedbe néznie, - talán tekintete sincs. A bosszúálló, az elvetélt.

És tudod, mi a legfurcsább? Ahogy most beszélek róla, arról a gyermekről, akitől egyébként rettegek, rá kell jöjjek: szeretem őt. És ha van Isten (márpedig számomra van), aki ezt az egész kócerájt, minden létező és lehetséges világok legjobbikát kitalálta, egyet kérek tőle: ne ítélje őt. Krisztus vérére emlékezve, adjon neki valamit: alamizsnát, morzsát, szeretetet, - bármit. Csak hagyja őt békén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.