Pi-Elizar:

HÁROM EGÉSZ TIZENNÉGY

Első beszélgetés – a Bibliáról

 

- Különös írás a Biblia. Ezerféle értelmezése lehet. Akár ördöginek is lehet látni. De ez is olyan, mint minden, lehet jóra és rosszra is használni. A zsidók Jézus miatt lettek kirekesztettek. Mert megfeszítették. Bármely néppel ugyanez történt volna. Mert nem népfüggő. Minden népnél vannak Júdások, és Kajafások, és tanítványok, meg Pilátus és Jézus is. Meg persze a tömeg, mely az írástudók irányítására feszítsd meget kiált. De ezt te nagyon jól tudod, hisz most is erről beszélsz, és akkor is, amikor a gójok és farizeusokról írtál.

Az, hogy valaki művelt, sokat olvasott, nem feltétlen jelenti, hogy tisztán is lát. Mert nagyon könnyen elvarázsolódunk, vagy épp magunkat varázsoljuk el. De egy dologban tisztán kell látnunk. Minden ember testvér - alanyi jogon. Minden ember szabad - alanyi jogon. Minden embernek kijár a tisztelet és a bizalom az első találkozásnál - alanyi jogon. De e mellé kötelesség is társul. Minden embernek kötelessége mások szabadságát tisztelni, kötelessége viszonozni a tiszteletet és a bizalmat, nem visszaélni vagy kereskedni vele.

Az a különös, hogy itthonról kiabálunk és más népeket teszünk felelőssé a magyarság romlásáért, s közben lassan mindenki elmegy innen. Aki elmegy az pedig kirekesztetté válik, éppúgy, mint a zsidók.

 

- A döbbenetes, hogy az, akiről beszélek, nem egyszerűen művelt, hanem személyes érzületeiben tiszta, szélsőségektől mentes ember. Eredetileg nem is akartam válaszolni. Annyira méltatlan. Védekezni valami ellen, amiben ártatlannak érzem magam. Aztán egyszerűen nem tudtam nem írni. Mert valóban fájt, hogy nem veszi észre, hogyan adjuk a gyűlölet kezébe az eszközt, mi magunk, eszmék és szentnek kikiáltott balítéletek nevében, hogy egymás ellen forduljunk, ember az ember ellen. Tehetetlennek éreztem magam.

Erasmus jutott eszembe: „Csak nem háborúban akartál igazán vallásos életet élni, mikor nincs a háborúnál nagyobb átok és bűn?"

De persze miért éppen neked mondom ezt?

 

- Talán mert a második fő parancsolat így hangzik: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad". Vagy ha nem szeretem magam, akkor a felebarátomat sem kell?

Az agy holografikus szerkezetű. Biztos ismered a 3D-s képeket, melyekhez másféle látásmód szükséges, hogy meglássuk az előtérben uralkodó kuszaság mögött a valódi képet. A Biblia is ilyen. Csak nem két szintű, hanem nagyon sok. És sokan csak a szavak jelentését nézik, és nem látják a szótól a jelentést.

Sajnos sokszor épp az intézményesített vallás állja útját a látásnak.

 

- Akkor már érted, miért nem maradhattam néma. Mert nincs és nem lehet eszme, sem vallási, sem bölcseleti, amelynek a nevében akár csak egyetlen csepp emberi vér kiontása szentesíthető volna. Az igéről nem beszélve. Amely nem szó, hanem szeretet.

És hogy ki a felebarátom? Nem a tanító. Nem a levita. Hanem az, aki elvisz a fogadóba, hogy ott begyógyítsák a sebeimet. És úgy hiszem, ez viszont is igaz. Hogy nem csak a szamaritánus a felebarátja annak a félholtra vert embernek, hanem megesik fordítva, és lehet felebarátja (uram bocsá' szerelme) zsidó nem zsidónak, ember - embernek.

 

- "A szeretet nevében elkövetett becstelenségek az ember művei, melyek megsemmisítő erővel bizonyítják, hogy szabadok vagyunk, és nincs bűn, amit ne követhetnénk el." Ingmar Bergman Öt vallomás.

A porban fekvő nem csak zsidó lehet, hanem akárki, és itt megint csak a kisebbség szót kellene használni – átvitt értelemben. És igen, a szamaritánus is kerülhet porba, ahogyan a lévita és a pap is.

Az irgalmas szamaritánus kapcsán jutott eszembe valami. Az összevert ember mellett tovahaladó pap és lévita kötelessége lenne, hogy segítsen. Mert közösségük van a porban fekvővel. De nem. Egy másik, akinek semmi köze hozzá, túl azon, hogy ember, az fog segíteni.

Másik történet. A király fiának menyegzője. Minden készen a lakomára. És a meghívottak, a legkülönbözőbb elfoglaltságokra hivatkozva nem mennek. Akiknek közük van, hisz azért is hivatalosak, nem mennek együtt örülni, vigadni, hanem az útról kell begyűjteni idegeneket. Akiknek semmi közük sincs a királyhoz.

Miért romlanak el a kapcsolatok, hogy akinek köze van hozzám, az nem segít rajtam, nem örül velem, és egy idegennek kell ezt megtenni?

Ha közöm lesz valakihez, az azt jelenti, hogy felelős vagyok érte, segítek rajta és örülök az örömének.

 

- Fáj, amit monasz. Igen, ismeretlenek, idegenek ülnek a menyegzőn, és akiket várunk, mind távol marad. Sem örömben, sem bánatban nem osztoznak velünk. Nincs közük hozzánk.

Ezért szeretném tudni, vajon Jézus mit érzett, amikor elutasították, hiszen szerette a meghívottakat. És mi, emberek is szeretjük, akiket a menyegzőre elvárunk. Hiszen, úgy emlékszem, Isten szeretete annyit jelent, hogy az embert szeretjük.

A közöny, az elutasítás fájdalma a leggyötrőbb. Talán nem is marad más, mint megnyitni a szívünket a mindenség felé. Hadd jöjjön ismerős, ismeretlen. Azokkal megosztani a szeretetet, akik befogadják.

Egy pap mondta egyszer, olyan legyen a bennem szeretet, mintha magam lennék a fény. Aki magába fogad, azt beragyogjam. Aki ellenáll, mint sűrű anyagon, úgy hatoljanak át rajta a szeretet sugarai, hogy tovább terjedjenek. Ha megtörik a fény, még gyönge vagyok. Talán Jézus szeretetéből meríthetnék erőt. Ezért is segít minden szavad. Jóság van bennük. És bölcsesség.

- Ha szeretettel fordulsz valaki felé, és az visszautasít , fáj-e? Csakúgy, mint Jézusnak. Bergman Úrvacsora c filmjében a nyomorék "templomszolga" beszél a testi és lelki fájdalomról, arról, mennyire fájhatott Jézusnak, amikor a Getsemáné-kertben nem tudtak egy órát virrasztani vele a legkedvesebb tanítványai. Elhagyatottnak érezte magát.

A szeretet olyan mint a nap. Hatalmas energiát sugároz mindenfelé. De ez az energia lehet pusztító is. Csak a Nap-Föld távolságban éltet. Tehát nekünk is vigyáznunk kell arra, akit szeretünk, nehogy megégessük, nehogy elégessük, ha hagyja magát.

- Döbbenetes, lenyűgöző kép. A Tanító tudja, hogy elérkezett az idő. És nincs senki, aki együtt virrasztana vele. Akin megpihenhetne a tekintet.

Szókratészt a barátai kísérték a halálba. Apám 14 éve halt meg. Tudom, hogy érezte, hogy mellette vagyok és fogom a kezét. Mást nem adhattam. Anyám nélkülem halt meg. És nem az volt a legelviselhetetlenebb, hogy pokoli kínok között halt meg, hanem, hogy elárultam, nem voltam ott. Azt gondoltam, egy óra igazán nem számít. Elaludtam, mint a tanítványok.

Ha nekem fáj, vajon mit érzett ő?

És mégis vigasztalnak a szavaid. Mert gyakran haragudtam magamra, amiért nem tudok annyira nemes lelkűen szeretni, hogy az öröm, amit a fölött érzek, hogy kívánságára tehetek a másiknak, aki nem szeret, és hagyom, hadd éljen a szeretetemtől távol, ez az öröm nem tompította el a fájdalmat, hogy többé nem láthatom, nem szólíthatom. Mindig Pálra gondoltam. Hogy a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Márpedig én nem egyszerűen nem örültem az igazságnak, hogy a szeretetem fölösleges, hanem egyenesen szenvedtem tőle. És magamat okoltam a fájdalomért. Pedig egyszerű és emberi érzés.

Hogy meg ne égessük őt. Igen, ez a leggyakoribb hiba, amit vétünk.

Emlékszel Ikarosz történetére? Se a nap tüzéhez, se a tenger hullámaihoz ne túl közel. Hogy szárnyainkat ne perzselje meg a láng, és el se nehezüljenek a sós haboktól. Aztán valahányszor a napba nézek, megfeledkezem mindenről. Ha pedig más pillantja meg bennem a nap sugarait, szinte izzani kezd a lélek, és már gyilkolja is - éppen azt, akit a legjobban szeret.

Belátni és cselekedni. Milyen távol áll a kettő egymástól.

 

Így beszélgettünk aznap barátommal és jótevőmmel, akinek annyi mindent köszönhetek.

(A beszélgetés tényleges iőpontja 2008. november 20.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.