A MEGBOCSÁTÁSRÓL

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.”

Mennyivel könnyebb másoknak megbocsátani! Még talán felejteni is. Igaz, a tapasztalat attól még bennünk él, beég a génjeinkbe, de harag és emlék nélkül, mint puszta ismeret, jónak és rossznak a tudása - az Eredendő Bűn.

És máris bajban vagyunk. Hiszen a teljes megbocsátás a tökéletes újjászületést jelentené. Még a zsigereink sem sejthetnék, hogy csalódtunk. Ami persze nem megy. Nekem legalább nem.

Ami azonban nem jelenti, hogy az indulat- és emlékezés-mentes állapot ne volna becses. Csak éppen kevés.

Mert akkor még nem beszéltem a legkritikusabb pontról, arról, hogy önmagunknak is megbocsássunk.

És ez aztán végképp nem működik. Külön-külön ugyanis sok mindent elnézek magamnak én is. Még ideológia is akad, hogy elhiggyem, ott, abban az életszakaszban, abban az élethelyzetben mást képes sem lettem volna tenni, mint amit cselekedtem. Csakhogy amikor tükörbe nézek, és minden bűnöm egyszerre néz vissza rám, nincs többé hazugság.

És azt is belátom, önerőből nem megy. Egyszerűen szükségem van Rá. Nevezd Őt bármi néven, Buddha, Aszklépiosz vagy Tanító, kell, hogy egy nálam tisztább, nem is csak tiszta, de tökéletes és makulátlan lény, ezerszer jobb és hatalmasabb nálam, megbocsásson, és vezessen, kézen fogva, mint a gyermeket.

Makacs gyermekek vagyunk mind, az már igaz. De Nélküle mintha démon szállna meg bennünket. Bűnt bűnre halmozunk, és közben a legnagyobb bűn, a Bűn tudásának szégyene egyre csak nő, és jobban szenvedünk tőle, mint bármi mástól.

A magány, a köznapok kudarca eltörpül a kín mellett, hogy nem vagyunk Igaz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.