SZOMORÚ ATLANTISZ

A fenébe. Miért jut eszembe az, ami már nincs, ami nem is volt talán? Vagy megtörtént volna, hogy a férfi, akit szerettem, a hajamnál fogva húzott végig az előszobán? Én lettem volna, aki karácsonykor lezuhantam, egyenesen abba a kiálló vasba, mert annyira kiabált, hadonászott és ugrált, hogy végül meglökte a széket, hogy utána bepakoljon, mint rossz karácsonyfadíszt az autójába, és vigyen a sebészetre? Én voltam az, akit az utca közepén kezdett el fojtogatni? Hogy otthon akkorát húzzon a szemem alá, hogy hetekig ne segítsen a smink, és úgy járkáljak, mint a ponyvaregényekben a hősnő, napszemüvegben decemberben?

Nem hiszem. Az valaki másnak az élete. Az nem lehet, hogy ugyanaz a férfi, aki eljön, hogy kinyissa nekem az ajtót, segítsen megteríteni, és elkápráztassa a gyermekeimet, mennyire időtálló a szerelem, mennyire igazán és örökre szeret, ugyanaz legyen. Csak hát, tudod, a feledés. Amiről beszéltem neked. Hogy nincs bennem harag. Legfeljebb szomorúság. Hogy emlékezem. És az emlékek nem mindig szépek. Pedig az idő mindenen segít. És mégsem mindenen. A fejbőröm például ma is érzi az égő fájdalmat. Meg a félelmet, hogy reggelre nem marad hajam. Vagy hogy elfelejt időben elengedni. És az a szúró fájdalom egyszercsak megszűnik, és, a marha, a végén még börtönbe kerül.

Tudom, azt mondod, kivétel. A tudathasadásban szenvedő szörny. Pedig, hidd el, nem így van. A barátnőm gyönyörű nő. A férfi, akivel él, kéthetente megveri. És nem tesz ellene. Pedig a szerelmet már sikerült kiverni belőle. A fiam mégis azt állítja, a nő, aki eltűri, hogy megverjék, maga is ezt akarja. És nem érti, hogy a férfiököl nem az ütés pillanatában halálos. Hogy emberfeletti bátorság kell ahhoz, hogy menekülni próbálj, amikor a félelem megbénít. Vagy határtalan szerencse. Hogy úgy megverjen, hogy nyilvánvalóvá váljon. Máskülönben esélyed sincs. Reggelre ugyanis kedves. Gyöngéd és szerelmes. Mások előtt elhalmoz téged a törődés minden jelével. Még irigyelnek is. És amikor kilépsz, téged kurváznak le. A bíró a képedbe röhög, és azt mondja, hazudsz. A férfi, aki ennyi odaadással szeret, láthatóan, egy ujjal sem bántana. És elfáradtál. Az igazság nem érdekel. Meg nincs is. Csak azt szeretnéd, ha aludni hagynának

Hát ezek tűnnek fel az elsüllyedt világból, amit emlékezetnek hívunk. Pedig húsz éve már. De hiába. Atlantisz nem felejt.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.