LÉLEK ÉS KÉPZELET NÉLKÜL

Hajnalban újranéztem Huszárik Szindbádját.

Idő és időtlenség.

A lélek otthona, természetes közege téren és időn túl, ott, ahol nincs többé test, a test mindössze a lélek kiterjedése, projekció.

Valahogy így látom.

És látni. Látunk-e bármit annak, ami?

Látjuk-e anyánkat, apánkat olyannak, amilyennek ők valaha megélték önnön énjüket? És láttuk-e szerelmeinket igaz mivoltukban? Vagy a szeretet, szerelem éppen az, ami láttat? Túl a kivetített árnyakon valami olyasmit tár fel, ami túlmutat minden lét-dimenzión?

Transzcendencia és szakralizáció. E kettő. És e kettő nem azonos semmiféle babonával vagy misztifikációval.

Mégis hány, de hány szerelmem mondta, nem őt szeretem, hanem a Szerelmet. Igen, ezerszer igen! A szerelmet és Istent! De általa! És távolról sem akárki által!

Élhetünk lélek, képzelet nélkül?

Én nem szeretnék!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.