NÉZŐMŰVÉSZETI FŐISKOLA

Előadás a közönségről. Farce és mulattatás. Kiváló alapötletek, kiváló játék, kiváló rendezés. És mégis. Mint ha nem történne semmi. Megnézem, olykor még nevetek is, olykor még az adrenalin szintem is megemelkedik, de SEMMI!  Olyan üresen megyek haza, mint ha nem is színházban, de legalábbis egy lepusztult mutatványos bódéban jártam volna.

Vagy nem nekem való a vígjáték. A lélek drámája, a tragédia szenvedélye az, amire vágyom. És ha mégis vígjáték, legyen az Vihar. Vagy a Szent Iván éji álom. De úgy, ahogyan azt William megálmodta. Semmi sallang, semmi modernizáló törekvés. Csak a legmagasabbrendű művészetre jellemző alázat, csak ez, amit szeretnem lehet.

Színész a színészről, színész a nézőről, néz-ő a szín-észről és végül ön-magáról. A kör bezárul.

Hazamegyek, kicsit fáradtan, kicsit álmodozva, de nem a darabtól. Hanem mert eszembe jut a Kedves, akit láthattam volna, és mégsem láttam, mert közbe jött annyi minden, a sok hiábavaló összevisszaság, a félelem, hogy mégis igaz, a szerelemnek nevezett komédia.

De hiszen jól érzem magam.

Akkor most mi baj?

Csak annyi, hogy unom.

És hogy jobb ember lennék - nem hiszem.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.