PARANOIA

A paranoia, olykor, az én-ösztön sajátos működéséhez köthető, amikor az egó felfokozott kiterjesztésének vágya arra indítja a személyiséget, hogy akkor is önmagát vélje felfedezni az események hátterében, amikor azok semmilyen kapcsolatba nem hozhatók az életével.

Vegyünk a példa kedvéért egy kedves moszkvai takarítónőt, aki meggyőződéssel vallja, hogy a kettős állampolgárság körüli huzavona hátterében az áll, hogy annak idején ő maga is gondolt rá, hogy kérvényezze e kiváltságot, de neki megmondták, biztos forrásból tudja, hogy az ombudsman fivére az ő volt férjének távoli rokona, és ne is próbálkozzon, mert úgyis elutasítanák.

A férjnek természetesen nincsenek rokonai. Az ombudsman nem hallott még a logisztikai kollegináról.

Vagy lássunk egy másik esetet. Anna egyedül áll a folyosón. Nem messze tőle két nő beszélget, majd az egyikük az órájára néz: "Jesszusom, rohannom kell! A férjemmel találkozom a Pólusban!" - és elsiet.

Ekkor Annuska keserűen nyugtázza, lám, a puszta jelenléte oly ellenszenves, hogy inkább felfüggesztik körülötte a társalgást, semhogy a közelében maradjanak.

A két nőnek minderről fogalma nincs.

Nem is hinné az ember, milyen gyakoriak a hasonló jelenetek.

Nem vagyok orvos. Egyszerű kívülállóként szemlélem, ahogyan a dolgok alakulnak, és, a magam józan paraszti eszével azt gondolom, mielőtt még nagyon belemelegednénk a méltatlan vitába, hagyjuk a betegeket a betegekre. Ahogy a holtakat szoktuk a holtakra bízni.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.