A SZERELEM TÜKREI

Tükrök, tükrök mindenütt.

És szeretet megint.

Hogy miért hiszem, hogy szeretek mindenkit? Nem tudom. Fogalmam sincs. Mert anyámtól tanultam ezt a szót. Amikor megölelt és rám nevetett, és azt mondta, "szeretlek".

Hát én is, valahányszor megölelnék valakit, csak úgy, jókedvemben, vagy ránevetnék, mert ráérek éppen, ezt a szót mondom, újra és újra. És lehet, nem is azt jelenti, aminek szánom. De nekem már mindegy. Mert ezt már elszúrtam. Hogy elmondtam a fáknak és a virágoknak, és elárultam mindenkinek: "szeretlek"!

A szeretet egyfajta lelkiállapot. Világban levés, amelyből legfeljebb kizökkenteni lehet. És persze így talán nem is kell senkinek.

Egyszer a Naphoz hasonlítottam a szeretetet. Fényét és melegét válogatás nélkül szórja szét.

Csakhogy elfáradtam. És már szép sem vagyok. A félelem megfékezi a szerelmemet, eltompítja a szenvedést.

Vagy éppen ilyennek, törött szívvel és szárnyakkal, szeret valaki, az az egy, aki itt van, valahol, karnyújtásnyira tőlem?

Ugye az nem lehet, hogy olyan igazságokat lássak, amelyek ezt az amúgy is értelmetlen színjátékot még kilátástalannak is feltüntetnék!

Ugye az nem lehet, hogy a szerelem hazugság volna, hogy elviselhetővé tegye a Semmit!

Mert akkor én éjjel és nappal szerelmes leszek!

Hogy semmi dolgom ne legyen azzal a hideg világgal, ahol a szerelmet nem ismerik!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.