ERKÖLCS ÉS TÖRVÉNY NÉLKÜL

Nem jó ünnep ez a mai. Mindenki kedves, nem kapok mást, csak szeretetet, és nem tudom viszonozni. Itt vagyok, szeretem őket, és közben nem érdekel.

Tudod, mi érdekel az utóbbi három hónapban? Hogy a napok elmúljanak. Fájdalom- és szégyenmentesen. Mert ez a kettő még ma is zavar. Különösen a mások fájdalma. Különösen a mások szégyene.

Olyan törékeny az ember. Olyan véges és sérülékeny.

A fiam például menetrend szerint berúg. Nagyjából hetente. Mert elhagyta egy lány, és nem tud felejteni. És ideáll, elém, és bűntudata van, amiért megpróbálja kiütni magát, hogy ne tudjon arról, hogy él, és nem érti, hogy nincs bennem harag. Nem érzek semmit.

Túlélni. Bárhogy, bármi áron. Erkölcsök és törvények nélkül. Mert a fájdalom elviselhetetlen. És elviselhetetlen a szégyen is. Hogy nem megy. Hogy feladtunk mindent.

Leihatjuk magunkat az eszméletlenségig, be is lőhetjük magunkat, teljesen mindegy. Nem sikerül.

És nincs Isten.

Csak józanul hiszem, hogy van, és elnézi az emberi küszködést. De amikor a szemgödrökből csak a kétségbeesés és a könyörgés néz rám, "Anya, segíts!", nem bírom. Ilyenkor tudom, hogy nincs és nem lehet isten. Csak azoknak, akik még nem látták a poklokat. A széplelkeknek.

Velük azonban nem beszélek.