ÁLMODOZÓK ÉS NŐK

Hogy mibe nem keveredik az ember! Szerelmes levelek férfiaktól, nőktől, a végén majd még gyerekek is írnak.

Talán valóban képlékeny lélekkel áldott meg a Teremtő, ami az álmodozók és a nők kiváltsága amióta a világ világ, hogy mindenki mást és mást lát bennem. A szavak mögött embert keresnek, ez rendjén van, ki nőt, ki férfit, de engem – senki. És hát persze, hogy akad, aki gyűlölni akar.

Különös, társas magány. És még csak nem is meglepő.

Micsoda remények! Micsoda vágyak! A föld megtelik kiáltással, és a rengeteg könny egyetlen sikolyban tör fel a rekedtre ordított torokból.

Nem akarom, hogy szenvedjenek. De mit tehetnék? Mindannyian önnön börtönünk vagyunk. Nem tudjuk levetkőzni a szorongásainkat, elhagyni makacs szokásainkat. Vagy, legalább, keveseknek sikerül.

Én mégsem adom fel. Hiszen ezért jöttem. Hogy ne magamnak keressek menedéket. Ne magamnak keressek megváltást. Hanem a kezedbe tegyem az életem – játssz velem, ölelj és csókolj, szórj szét a szélbe, engedj a hűtlenek útjára, hogy ne legyek többé, élvezd a pillanatot, és engedd, engedd nekem, hogy elfelejts!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.